Hol volt, hol nem létezett,
az Óperenciás-tengeren,
de azon nem túl, volt egy
irdatlan, hatalmas jéghegy,
miben bezárva,
halálálmát aludta egy árva,
néma, tetszhalott
királylány,
de oly gyönyörűséges,
éjjelente tőle az a jéghegy
úszott derengő fényben.
A tenger összes lényei csodájára jártak,
bálnák, polipok, cápák, angolnák, rákok,
mind ott tolongtak, láthassák Jégvirágot,
mert így nevezték el Őt a rajongó állatok.
A hideg vízben sok közülük megfázott, el is
pusztult,
míg csodálták szépségét makacsul.
 | |
Ám történt egyszer, a delfinné
varázsolt királyfit sorsa arra vetette,
és lobbant a lányért menten szerelemre
E hatalmas érzése úgy felpezsdítette a vizet
körötte,
sok halott állat mindjárt életre kelt,
csodák csodája, a jéghegy is engedni kezdett.
Mire megvirradt, el is olvadt egészen.
Összeomlott jégkalodája,
így szabadulhatott a tetszhalott leányka.
A szerelemes delfinherceg akkor hátára kapta,
s úszott véle, míg egy aprócska
szigethez ért, mi eddig volt lakatlan,
ember nem járta, dűnék övezte napkatlan.
Akkor ott Jégvirágot szelíden
a homokos partra gördítette.
|
 |
| Saját illusztráció |
Úgy feküdt a leány ottan,
mintha csak édesen aludna,
lengett a parti hullámokkal,
ringott arany haja.
Most még jobban szerelemre ébredett
a herceg iránta; fejébe vette,
mindenáron életre hívja,
felidézte elméjében nagymamija
meséjét a varázskagyló gyöngyéről,
ami, ha holtakba kerül, hát belőlük lesz élő.
No, igen ám, de úgy szólt a fáma,
e csodaszert a vérszomjas, fehér cápa
őrizi tengermélyi, félelmes otthonában.
A delfinkirályfi azonban akarta erősen,
meggyőzze a rusnyát, jusson vele egyezségre,
és elhozza szerelmének azt a gyöngyöt.
Alkalmazza a tudást, mit őseitől öröklött.
A pálmafák gondjaira bízta kedvesét,
-mert a herceg értett a gyökérlábúak nyelvén-,
aztán bátran lemerült, újra úszott-úszott mélyére
immár az Óperenciás tenger legmélyebb
gödrének,
le oda, hol nem hallszik soha semmilyen ének.
Ott meg is találta a vaksötétben
a szörnyeteget.
Egy arany ládikó mellett fetrengett
az iszapban. Mindezt csak azért láthatta meg,
mert a cápa szemei vörösen világlottak.
Vérszomja tükröződött a bestiának azokban.
-Te nagy, gonosz cápa!
Ládikádban lévő csodakagylód nekem add,
cserébe bármit kívánhatsz,
kérésed számomra lesz parancs.
-A kagyló lehet tied,
-mormogta a gyöngy őre-,
ha megengeded,
darabot belőle kiharaphassak,
a szívedet add!
Nem gondolkodott percet sem,
odatartotta fedetlen
mellkasát, a szörny pedig menten
mély sebet ejtett rajta,
hamm!
Jobb szívfelét jóízűn felfalta.
Szenvedett szegény, szerelmes legény,
patakokban folyt a vére,
-ezután teremtett lélek,
ki látta őt, már Vérehullként emlegette-,
de ő a suttogókra ügyet sem vetve,
erejét megfeszítve küzdött a hullámokkal,
mígnem visszaért,
 |
| Béládi Bogdán: Celestial rose |
hozva a feltámadás gyöngyét,
vissza Szépliget-szigetre.
Ott megkérte a sasmadarakat,
-mert azok nyelvét is beszélte-,
csempésszék rózsaajkai közé kedvesének
azt a fénylő gyöngyszemet,
hisz ő kiszállani a partra
nem tudhat sehogy sem.
Azok a sasmadarak nem voltak
bár gonoszak, csak nagyon éhesek,
és megérezvén vérének illatát,
Vérehullnak azt a feltételt szabták,
csak akkor támasztják életre szerelmét,
ha nekik adja eledelül a szíve bal felét.
Megeredt könnye a szerencsétlennek,
hisz annyira vágyta volna a szerelmet,
de még jobban szerette volna,
ha mindenképp feltámad választottja,
még ha ennek saját halála is az ára.
Teljesítette tehát a kérést.
maradék szívét a sasok kitépték,
 |
| Saját illusztráció |
de becsületükre mondva, feladatukat
ígéretükhöz híven bevégezték.
Így történt, hogy a herceget vetették
holtan a hullámok partra,
míg a csodagyöngy lecsusszanva
a leány torkán, életre keltette őt.
Felnyitotta szemeit, láss csodát, menten
először a halott delfint pillantotta meg.
Akkor lelkében szánalom ébredt,
megcsókolta, meg is ölelte,
mire annak felnyitott melléből
egy fehér galamb röppent elő.
 |
| Saját illusztráció |
A galamb körülrepülte Jégvirág fejét,
majd egy olajfához röppent,
mi állt a sziget közepén,
egy ágacskáját leszakasztotta. Akkor legott
az a galamb átbucskázott,
és gyönyörű királyfivá vált,
aki élt, nagyon is élt! Vérehullt ugyanis, a beste
hétszűnyű kapanyányi monyók tette tönkre,
 |
| Béládi Bogdán: Lighting dragon |
mert a királyfi édespapája tömlöcbe
vetette
-még jó ezer évvel ezelőtt-,
a hétszűnyű kapanyányi monyók papáját,
mert az folyton elrabolta aranyszőrű bárányát
a királyi juhnyájból. Az átok pediglen így szólt,
a kis királyfi mindaddig delfinként tengődjön,
míg cápák és sasok ki nem vájják szívét a tengeren,
és a fehér galamb, mi belőle
egy csóknak hatására kiröppen,
csak akkor változhasson vissza emberi lénnyé,
ha egy lakatlan szigeten olajágat tép,
és egy feltámadt, néma királylány
ölébe ejti azt a gallyacskát.
Hát épp ez történt!
Mikor meglátta Jégvirág,
hogyan alakul át
szeme előtt a galamb daliává,
meglepetésében felkiáltott.
Visszanyerte a szavak erejét,
és azok megnyitották ajkát, s a nyelvét.
Többé már nem volt néma.
-Szeretlek, te gyönyörű királyfi! -
sóhajtotta.
-Én már csak Vérehull leszek teérted örökké.
Szavaiktól pedig hirtelen a föld meghasadt,
és kibújt onnét kacsalábakon forgó palota,
-mert varázsföld volt, az a sziget.
A csodapalotában pedig ott éltek
a fiatalok őseinek összes népe.
Mert olyan palota volt az,
ki belépett ajtaján, megtalálhatta őket
ádáméváig egészen! Nagy lett a boldogság,
rögtön megitták egymással az áldomást,
a fiatalok lakodalmát is megtartották aztán.
Hétszázhetvenhét esztendeig dáridó,
talán még most is zeng a zeneszó,
ha nem hiszed, ússz utánok!
 |
| Saját illusztráció |
