Adott a csend, mit szülhet némaság;
a tudat sáncként választ el a valótól.
A fájdalom nyila szívmélybe hatol.
A repedésen a nyugvó ősréteg
darabkája felszínre szublimál.
A röppenő átlendül önmagán,
szavakba fordul. Ez könnyű
részegséggel jár. A keletkező
igéknek ríme, dallama, ritmusa
van. Ha induló vonatára
fölszállnunk sikerül:
megszületik az ének,
versbe futunk.
Adott a szó,
hogy nevet adj a mélyben
hallgatónak. (Szó száll szabadon,
sziszegve szitkokat szór, szikárrá szárít.)
Adott a ritmus, a szárnyát verdeső, hogy elhordozzon
súlyos testet, mi szándékodtól létesült, bár
alaktalan hevert
addig benned. (Sziszeg a
szó, a betűpikkelyes kígyó
a fogalom almáját kínálja; lészel hallható halandó.
Saját képzeleted lángpallosával űzetel
ki ostobaságod paradicsomából.)
Adott a rím, csengő-bongó csoda.
Készül a szellem-kaloda.
(Mint kényes baba,
sír saját szavad.
Oá-oá,
tegyél tisztába!
Oá-oá, fektess papírágyra!
idegeneknek meg ne mutass,
szemmel verne, romba rontana,
az otromba.) Adott a kín. Az ismeretlen
borzalma. Világodra jön hallva halhatatlan.
Csak szóba zárult lényed maradt esetleges.
(Bekövetkezhet végre múltad; verseid, ha mind
megírtad.)
