És most belép. Fátyol fedi az arcát,
Föllebbenti, s néz rám figyelmesen.
Szólok hozzá: ,,Danténak az ő Poklát
Te mondtad tollba?" Mire ő: ,,Igen."
(Anna Ahmatova: Múzsa. Ford.: Szöllősi Dávid)
IDA MILLNER ASCHKE:
Mi nem tudjuk mit húzunk, mi nem tudjuk hova,
eeeej uhnyemmm, talán lesz még egyszer vacsora.
Mi nem tudjuk miért, és nem tudjuk kinek,
fekete sugárban hányjuk ki bő lével a képeket.
Mi nem tudjuk mit húzunk, és nem tudjuk hogyan,
a vérünkben nagyon ismerős tengerzúgás van.
Nem tudjuk, de sejtjük, hogy majom a férfi a nő,
és majomkenyérfára lógatva készül a csecsemő.
Mi nem tudjuk miért, de bégetne örökké szegény,
a rácsot hiába rázza, nem kap soha süteményt,
annyi a dolgunk még ma, hogy sebekkel kelünk,
és a nemtudjukba olyan sebesen elkeveredünk.
Távolodunk lassan, mint egy óriási teheruszály.
A muszájban élünk, mert a muszáj az muszáj.
Félig kilógott belekkel vicsorít ránk jó anyánk.
ködbe préseljük minden elsuttogott imánk.
A földbe zuhanunk, bilincsünk csontig hatol.
a nyers húst eszi le rólunk az árnyék, ki csahol,
váuváuváááá olyan tüzes az álom és a képzelet,
temessetek minket el majd, hozzuk a telet.
Mi nem tudjuk mit húzunk, és nem tudjuk hova,
rémálom lett itten már minden vacsora.
Emésztetlen múltunk, lerágott jövőnk,
mi nem tudjuk, hogy hogy szól, de rátok lövünk.
