Beatrice naplója. 1283 július 7.

Brueghel: Bábel tornya

IDA MILLNER ASCHKE:

Közelebb mentem a falhoz, letapogattam a hűvös kerámialapot. Szemem nehezen szokott hozzá a sötéthez, csak annyit láttam abban a félhomályban, hogy a kerámialapok domborúak, majd a fényforrást keresve megfordultam, elindultam a fal mellett. Hosszú kanyargós utak látványa tárult fel, de már sokkal-sokkal világosabb volt. A  lapokon mindenhol ugyanazok az ábrák, állatok- oroszlánok, sárkányok és bikák sorakoztak. Miért vagyok meztelen? -kérdeztem magam.- És hova vezet ez az út? Mikor érek ki a fényre? A ruhámat akarom.
Mentem a végeláthatatlan földalatti tereken. Hívhatnám Vergiliust, de meztelen vagyok.
Talpam érzi a hűvös követ. Félek. Mit tettem, hogy ez történik velem? Hol vagyok? 
Egy  lépcsőt pillantottam meg. Felmentem rajta, hajammal takarva el melleimet. A lépcső tetejére érve egy leplet és egy tőrt pillantottam meg. Felöltöttem magamra a leplet, a tőrt kezembe tartva elindultam a négyzet alakú fallal körülvett, de az eget szabadon látni engedő térben. 

Örültem, hogy látom a felhők vonulását. Ahogy a felhőket figyeltem, forró szél kapott fel. Izmaim elernyedtek, a föld felett lebegtem nem sokkal, emígyen  haladtam, és beláttam az épületet körbevevő kisebb épületeket, kapukat, nagy folyók feletti teraszokat, pálmák sokaságát. Egy templom  melletti hatalmas, hét lépcsős torony elé sodort a szél. Mindegyik lépcső más-más színű égetett téglákkal volt kirakva. Felmentem a lépcsőkön. A fokok nem múltak. Fáradt lettem. Sehol egyetlen embert sem láttam. Szorongattam a tökéletes formájú tőrt a kezemben. Felértem a torony tetejére, majd szomjat haltam. 

A padló színarany színű volt, és egy hatalmas, ékesen díszített ágyat és asztalt pillantottam meg. Kristálytiszta vízzel telt kancsó csillogott a napfényben, mellette díszes kupa állt az asztalon. Innom kellett, homlokomon izzadtság cseppjeivel fáradtan dőltem az ágyba. Széthajtottam a leplet egyik kezemmel, a másikkal a kupát tartva ügyetlen mozdulattal szinte az utolsó kortyot a melleim közé löttyintve figyeltem a csepp útját a köldökömig. A vándorló vízcsepp hűvösét érezve, a köldök kútjában újra felerősödő szívdobbanásokat hallva, fehér rózsafejek jelentek meg a levegőben, majd nemsokára  az élénkzöld levelek, a szárak, melyek köldököm felé tartottak. Zsíros földszaggal lett tele a köldököm. Apró férgek, bogarak, csigák nyüzsögtek benne. A mellettem heverő tőrt megragadtam, hogy rózsát vágjak, de ekkor megjelent egy női alak hófehér rövid, térd feletti ruhában, és tiltó mozdulattal lefogta kezem. A tőr tompa puffanással esett az aranyszínű padlóra.

 -Ne tedd! –szólt a ragyogó arcú szépség, feje mögött színezüst holdsarlóval.
-Eljön az idő, mikoron minden romba borul e szent helyen. Nem szeretkeznek örömmel és tisztasággal asszonyaink. A férfiak idegen földön templomot rabolnak ki. Városunkba hurcolják a tehetősebbeket, a gyengébbeket és szegényebbeket otthagyván a lerombolt városban. Kiket idehoznak, ők majd elborzadva látják, hova is süllyedt fajunk,mily gőgössé, megátalkodottá és paráznává lett, míg otthonaik a távoli országban üresen állnak, asszonyaik saját gyermekeiket falják majd fel, szemétdombokká lesz városuk, jajgatás, sírás rázza testüket, fejükre hamut szórva hiszik, hogy elhagyta őket istenük, mert a templomuk leromboltatott. S ez a város szívükben örök időkre el lesz átkozva. Tudd meg, én a szerelem és a béke istennője vagyok, az ősi  asszír  Nanája , aki mindezt tudja, látja. Szívemben  keserűséggel gondolok Babilon vesztére, romlására. Egyetlen vágyam, találni egy lelket, aki a valaha létezett Szent tér és föld nevelte virágokból, majd visszavihet valamit az égi planétákon uralkodó Istenek elé. Itt van ebben az aranyzsinóros bőrzacskóban a hagyatékom. Vedd el, Beatrice. Egyik felét ültesd el. Ültesd el földeden, házad, kerted, templomod köré e különböző rózsamagokat.  Másik felét e magoknak, szórd el a szél minden irányába, hogy eljussanak a magok Epheszoszba is, ahol majd egy másik időben, új nevet kapok, de rózsáktól  illatozhat  templomom... Nem lesz éltem sehol a világon  hosszú idejű, mint ahogy tied sem, de kérd meg hozzátartozóidat, hogy gyökerestől, kis palántáikat élettelen tested köré helyezve engedjenek a templomsírba, hogy így üdvözölhesd  a minden joggal  gyűlölet sújtotta  bolygók  istenségeit, cserébe enyhülést adó mosolyukért.
Ez a tőr- emelte fel Nanája a kezeimből a padlóra hulltat,- megvéd  a halálfélelemtől, a bánattól, a könnyek okozta keserűségtől. Emlékeztet majd  a védelemre. Nem válik rosszá kezeidben. Megáldom, mert ezzel vághatod majd le a megnőtt szárú hajtásokat, hogy szobádban  illatozhassanak sokáig. 

Nanája ekkor megfogta jobb kezem, tenyerem felfelé fordítva beleszórta a magokat, majd visszacsukta azt.  Szememre kendőt kötött. A bőrzacskót és a tőrt ruhámhoz rögzítette az ekkorra már köldökömről szétfoszló zsenge és tüske nélküli rózsaszárral.  Majd elvezetett a toronyfalhoz. Fel kellett lépnem a fal peremére. Újra szívdobogásokat hallottam. Nanája egy hirtelen mozdulattal megfogott, és letaszított.
- Ég áldjon, Beatrice!- ezt még hallottam. 
Zuhantam szélsebesen, tenyereim kitárva. Így szórva el Nanája hagyatékát. Zuhantam szobámba, az ágyam feletti Madonna képet érintve. 
A kendőt, a magokat, és a tőrt ládám legmélyebb titkos zugába helyeztem el.
Rövid pihenő után írni kezdtem.

Beatrice naplója. 1283.július 7.

Daniela Libelle

IDA MILLNER ASCHKE:

Már jóval hajnal előtt magamra hagyott Vergilius. Nem tudom mitévő legyek. A látásom nem változott, de furcsán zsibbadó lett a bal alkarom. Gondolataimat megpróbálom visszafogni, mert félek. Félek azoktól a hangzó mondatoktól, amiket hallottam. Három percenként vetek keresztet, és minden negyed órában meg kell állnom, hogy rendesen levegőt tudjak venni. Közben beszélnem kell, válaszokat kell adnom egyszerű kérdésekre. Anyám észrevett rajtam valamit, és elrendelte Fabiananak, hogy készítsen számomra egy váltófürdőt. Hideg rongyokkal csavartak be a hőség és arcpirulás ellen, majd forró izsópos vajjal kenegetett be, és kiküldött a levegőre, a nagy árnyat adó diófánk alá pihenni. Egy durván szőtt pokrócon aludtam át a fél délutánt. Fabiana ott teregetett nem messze tőlem, és fügével, gránátalmával kínált. Nem tudtam venni belőlük. Fabiana teregetés közben dúdolt, de csak halkan, és amikor azt mondtam neki, jöjjön dúdoljon még egy kicsit, mert hallani szeretném kedves gyermekdalomat, visszautasított, mondván későre jár, neki most kenyeret kell sütnie estére. Kilöttyintette a mosóteknőből azt a pár cseppet, és tüstént elszaladt a dolgára.
Ott szenderegtem a lombok alatt, atyámat vártam haza útjáról, ki a város vezetőivel tárgyal a majdan felépülő városi ispotály megalapításáról.  Amikor erről legutóbb rákérdeztem, atyám arca komorrá vált, kételyt véltem felfedezni rajta, hiszen ilyen mérges közállapotokban a tervezés is meglehet, évtizedeket igényel. Világi vetélkedések híreit atyám jó barátaival beszélte meg hetente. Legutóbb azt hallottam, hogy Péter aragóniai király, és Konstancia, Manfred  lánya  szicíliai emberekkel tárgyal, akik  megtörték  Anjou Károly  flottájának terjeszkedését, de azóta is titkos úton vándorol a pénz Károly ügynökei folytán, a palermoi felkelés dacára is...
Leveleket és illatokat sodort a szél mellém. Pillangó repdesett egy fatörzs tetején. A naplemente szelíd sugarakkal érheti a San Miniato hegyi sétányát, onnan szállhatott ide Istennek e kedves teremtménye. Gyönyörködtem benne percekig. Aztán lassan feltápászkodtam, hogy rendbe szedve fürtjeim, apámat méltóképp üdvözölhessem.



Az esti vacsorán gyorsan túl akartam lenni, ezért rövidre fogtam a beszélgetést. Apám nem érkezett meg, ezért anyámmal útnak indultunk a kápolna felé. A visszaúton anyám látva gyengeségemet, a szobámba küldött.
Remegő térdekkel léptem be az ajtón. Elfelejtettem–e  vajon, a csigákkal teli tálat áthozni a szobámba? Hirtelen kiestek a hajnali történések a fejemből, de a ruhás láda tetejét felhajlítva és meglátva a tálat, minden kétségem eloszlott. Gyors léptekkel, apám könyvtárszobájába szaladtam, hogy ellenőrizzem a rendet. Minden a helyén volt, egyetlen dolgot leszámítva. A kőpadlón, ahol alélva és percekre megvakulva feküdtem hajnalban egy kis területen, ott hevert a selyemkendőm, erős rózsaillatot árasztva. 
Nem volt más dolgom, mint elővenni a láda mélyére rejtett füzetemet, és kilenc mécsest meg gyújtva, huszonhét perccel a kilenc óra előtt leülni asztalomhoz, és írni kezdeni.
Írás közben arra lettem figyelmes, hogy a mécses lángjai az ágyam feletti Madonna képre hajolnak, el nem érve a képet. Ekkor odaszaladtam a Madonnához, és gyönyörködvén mosolyában megérintettem a köntösét, így vártam meg az esti kilenc órát.
Eszembe jutottak az Angyal intelmei. Nagyon undorodtam ezektől a csigáktól, nem akartam, nem hogy hármat, egyetlen darabot sem megkóstolni belőlük. A Madonna csak mosolygott. Minden lelkierőmet összeszedve kivettem a tenyerembe hármat, majd keresztet vetettem, és lenyeltem őket. Rájuk sem bírtam nézni, de kellemes, citrus illatú borókabogyó magokat is voltak a tálban.  
Ezer kérdés merült fel bennem. A leggyötrőbb az volt, hogy ténylegesen csak 24 éves koromig élhetek?
Imigyen morfondírozva jártak körbe-körbe a gondolataim, egyszer csak, halk szívdobogásszerű hangokat véltem felfedezni, először úgy napkelet felől, a hegyek irányából, mintha kívülről jöttek volna a szabályos dobogások, majd egész közelről hallottam őket. Ráhelyeztem az ujjaim a bal csuklómra, de szívdobogásom gyengébbnek és határozottan szaporábbnak mutatkozott, így, kénytelen voltam beismerni, hogy ez nem az én szívverésem.
A hangok felerősödésével a tér is mintha szűkült és tágult volna. Közelebb került a gyertyatartó egy-egy dobbanásnál, majd visszahúzódott az eredeti távolságába. Lüktetésszerűen kezdtek a színek is megváltozni a hangok kíséretében. Sötét sárga, majdnem agyagszínű lett minden, mindez az ég  kék színéből vált ki. 
Becsuktam a szemem, de fázni kezdtem, mire kinyitottam  őket, nem voltam az ágyamban. Meztelenül ébredtem egy nyirkos, földszagú épületben.

Beatrice naplója 1283 július 6.

IDA MILLNER ASCHKE:

Az angyalokat eleddig nem engedte látni a szemem, mert Vergilius kissé bizarr, mondhatni
nőies, lágy kézmozdulatait figyeltem. De háta mögött az alakok előtt, mint templomi színes rózsa-ablakok, pajzsok álltak. A pajzsokba lángok csaptak, majd felolvadtak a színek.
A középső szeráfszerű lény előállt, és letette a jéggel teli üstöt az asztalra. 
- Dicsőség a Mindenhatónak égi Múzsa! Voltak korok, midőn a keresztség varázslata
hiányában a halandók fel sem mérhették az idő és tér szentséges voltát. Én azért
beszélek így, mert fontos dolgokat kell közölnöm Veled. 
Élted szűkre szabatott, 24 évre pontosan, de megannyi csodás pillanat 
ajándékát hoztuk el Neked.
Dante oldalán soha nem lesz Firenze kövein helyed.
Még másfél hónapig írhatsz súlyos dolgokat és égi magasságokat látva.
Aztán jól figyelj, írásaidat a Szent Szűznek ajánld fel, még atyád halála előtt.
Vergiliust engedd baráti beszélgetésre, ha rád törne sok zordon délelőtt.
Figyelj az esti kilenc órai harangzúgásra.
Az Atya,a Fiú és a Szent Lélek minden áldása rajtad, te rózsalakó!

Az angyal olyan fényességet árasztott, amikor az áldást kimondta, hogy összeszorult a szívem,
könnyeztem,szédültem, és iszonyatos szemgörcsöket éltem át, aztán hirtelen sötétedni kezdett, és a mellette álló másik két angyal mellkasából két női alak lépett ki. Majd végleg elsötétült a világ körülöttem. Csak liliom és rózsaillatot éreztem. Nem láttam semmit,de mindent hallottam és lerogytam a földre.

- Jeget, Mária!-szólt az utasítás egy női hangon, és éreztem, ahogy szememre égő hideg 
árad. A ruhám mellrészénél kivette a selyemsálamat, és beletekerte a jeget, így helyezte szememre. előbb a balra, aztán a jobbra. Rögtön enyhültek kínzó görcseim. Csörömpölést hallottam, egy fiola mintha leesett volna.
- Lucia! A pulzusszám megfelelő. Megvághatjuk a szivárványhártya hátsó részét.
- Igen, add az időkép-generátor pontkártyáját, amit így összeköthetek a látóideggel és össze kapcsolhatok Dante  szívizmainak sejtjeivel.Három perc alatt, leányom, meggyógyul a szemed. Mária, cseppents még egy kis égerfa-szurok, és mandragóra kivonatot azokra az enciánpárnákra.

Lassan kinyitottam szemeim, miután Szent Lucia eltávolította a párnákat. Egy pillanatra még felém hajolt a Szűzanya. Szépséges arcát most is látom, ahogy  átölelt.
Aztán egymást ölelte át a két égi Hölgy és visszabújtak az angyalok szárnyai mögé, a mellkasukba.
A pajzsok újra színes üvegként ragyogtak. És ismét eltűntek az angyalokkal együtt.

Csak Vergilius maradt a szobában velem még egy kis ideig. Fel-alá járkált, és önelégülten mosolygott, kissé illegette hátsó részét, majd komolyságot erőltetve arcára, szinte szónokolni kezdett.
- Lucia remek munkát végzett. Ez a nagyon kicsi pontszerű kártya majd lassan lebomlik a  szervezetedben, ez segíti majd elő, hogy Dante homloklebenyében, szívizmainak működése következményeként a te lelki folyamataidból, képeket állítson elő. Szükséges beavatkozás volt leányom, azért, hogy Dante megírhassa a világirodalom egyik legnagyobb remekművét. Rád ez egyáltalán nem veszélyes, annál inkább Dantéra. Sokan nem fogják érteni, ha majd Boccaccio emlékiratait olvassák, hogy egyik barátnőd halálakor, miért lesz Dante is majdnem beteg.
Beatrice, nem állítom, hogy nem szorult tehetség beléd, de ennek a kornak Dantéra, az ő stílusára van szüksége. Értsd meg az idők szavát. Segítsd az ő kibontakozását, a mi égi segítségünkkel. Látod-e amott azt a tálat? Minden este, az esti kilenc órai harangszó idején csippents ebből az étekből, de csak háromszor. Ezek különlegesen füstölt, ízletes csigák, amelyeket elkészítésük előtt egy hétig a szent gombával tápláltak. Minden este végy a szakrális vacsorából, írd le e vacsora okozta élményeidet. A csigákban olyan méregtelenítő anyag is van a légyölő galóca mérgei ellen, amitől nem lesz rosszulléted és hidegrázásod.
Hívj, ha szükséged van rám írás közben. Segítek. De egyet tudnod kell, leányom. Az írásodra senkinek sincs szüksége, csak nekünk. Légy bátor, leányom, mert merni tudó szíveké a világ!

Beatrice naplója. 1285 július 5.

IDA MILLNER ASCHKE:

Szaladtam erőm összeszedve a szűk utcákon át, míg az este a városra
borult. Úgy gondoltam Mars parancsa ellen én mit sem tehetek. De
gyengeségem leplezve atyám könyvtárszobájába lopóztam. Egy alma
az ezüsttálból atyám íróasztaláról a földre gurult. Majdhogy elestem
benne. Vergilius szövegeit  még valamikor egy vidám bolognai magister 
ajándékozta atyámnak, aki az Orsini család tagja volt. Gyertyafényem 
jobbra-balra ingott. Nagy kíváncsiság vett rajtam erőt. Kinyitottam a
merített papírra írt szöveget, pont Vergilius átokversénél. Sietve olvastam
sorait, melyek belőlem is haragot váltottak ki a szeszélyes istenek ellen:

„Édes előbb váljék keserűvé, durva finommá,
lássa a szem hószínnek az éjszínt, balnak a jobbat,
inkább szálljon a dolgok végzete más atomokra,
mintsem az én szívemből szálljon másra szerelmed.”

Hirtelen elaludt a fény. Szavak, mondatok, mint világító szentjánosbogarak
köröztek az asztallap felett. A nyitott erkélyajtón olíva illatot hozott a szellő.
Egy galamb szállt a kőerkély alsó azsúr peremére. Furcsa hangjától igencsak
elálmosodhattam, de még éreztem a megkóstolt gyümölcs ízét a szám közt.
Folyékony szomjúságot ittam, és egyszerre voltam önmagam étke. Masszívan
zsugorodott belém az éjszaka összes hangja. Tágult a tér körmöm félholdja
köré. Névtelen mélységek sziklazúgását követve indultam egy olyan világba, 
ahol nincs elveszett, ahol egyszerre indulnak hajszálak kopasz emberek felé, 
ahol játékok keresik a gyermekeket, ahol fűszálakra egész könyvtárra való 
krónikákat és dallamokat lehet írni. Ahol a tengerhullámban eltűnni vágyó 
lábnyomok is önmagadhoz vezetnek, mégiscsak tebenned  is fészkel az Isten, 
s megnő. Mi mást tehetnél, elengeded és mire megvirrad, már azt is akarod,
hogy a napfényben csak úgy elfújja a világot önmagáról. 

Lovasok vágtatnak elszántan leigázni tested és a lelked, 
üdvöd a romba dőlt paloták elfújt fáklyáinál leled, 
kis parázs a szádban, titkos nyelven éget,
nem érhet életed ezentúl e nyelv nélkül véget.

Beatice naplója.1283. július.5

IDA MILLNER ASCHKE:

Könnyeim hetekig, mint kitörő, éhes juhok az akolból,
folytak a toronyházak fából ácsolt hídjaira szakadatlan.
Ó, hű társaim a szavak, elfogytak. Pilláimra a vágy borult.
Már nem tudom, hogy álmot vagy látomást láttam-e ott,
hol Mars szobra áll rendületlen a  Ponte Vecchiónál. Hullt
a sejtelem Firenze ősi istenének vállaira,ahogy sötét katlan
kormától megtisztul a súrolás fájdalmától. Hangot adott az
a szobor, szája mozogni kezdett, és a barna bőrű kölykök ó
riadtan szaladtak botjaikkal el. Láttam a lépcsőkig a tenger
térdepel, és a feltörő hullámok mögött Ámor arca arcomnak
ütközött, és nem kérdés miképp ijesztett meg a pogány vízió.
Üldözött százezer hang és bokámat szaggatta a feltörő illúzió.
Percekbe vagy évszázadokba telt el nem tudom, de még most
 is látom, megtömött kosarak gyümölcsei, mint gurulnak szét
magjukat ijedten veszítve, ahogy a rémület lecsapja könyökét,
és nem mozdul az este, ahogy molnárok újra feltörő álmában a
fehér szín kísért. Bárcsak ne hallottam volna meg, ahogy ő visít:

-Leányom, szépséges Bice hagyj fel a versek, ostoba feljegyzések
írásával most!! Lassan férjhez mész te virág, megtudod mi az
igazi kín. Taposs az enyhet adó érzéseidre, nem zavarhatod
meg a sorsot. Bolondos szavadra összekeveredne minden szín.
Nem török orrod alá borsot. Ha szavamra mégis rózsád csodája
elhalványulna, olvass Vergiliust, ki félre lökve dicső történeteink,
kihagyva fontos elemeket, mintha csak fejére  kőszikla nem hullna
magasan tett rá ezerrel, hogy mi is az a csodás deus ex machina!

Beatrice naplója. 1283. május 19.

IDA MILLNER ASCHKE:

A Psalmust énekeljük egész nap.
Fáj a fejem. Nehéz. Kába.
Nincsenek gondolataim. Hiába.
Egyre csak Dávid énekét hallom.
A bestia meg itt kántál bennem.
Dús ékszerekkel csörgő álruhába.

„Vizsgálj meg, Uram, vizsgáld meg szívemet,
 tégy próbát és ismerd meg gondolataimat!
Nézd meg, nem járok-e a gonoszság útján, 
és vezess el az örök útra!”

Örök út. Ez a mondat,
de főleg, hogy örökké. Igen.
Nem megy a fejembe sehonnan,
pedig ezt is mondhatta Gavain.
Buta vagyok, mint egy tál túlfőtt bab.
Szépen dagad, és széthull darabokra.
Félrefordítottam fejem a köszöntő szóra.

(...Ott áll a hídon, szemébe nem nézek,
a freskón csak azt a ronda cetet bámulom...)

Gőgős voltam. És üres, mint a templom,
melyet, világi gondok, álmok kiürítenek.
Mézborban fürdő római hetéra lettem.
Elephantisz sorain csüngött csak szemem.
Széttárt combokat rajzoló „fuvolás”-nak hívtak.
Ékszerekkel imádtak izmos férfiak.
Feltűzött hajú részeg Diana ropta a vérben.
Keresztet meg idebenn nem vetettem.
(De szép a katica az akantuszlevélen!)
Mit szólna ehhez de Troyes Chrétien?

-Hölgyem, engem Ön föl nem izgat,
lovagoljon  macskagyökeren!

Beatrice naplója 1283.május 3.

IDA MILLNER ASCHKE:

Van egy pápám. És királyom is tudom.
Néha találkoznak egy fénylő csillagon.
Ott, hol a tekintet a az ég mélységét éri,
ott szeretnék én egy csillagon elélni.
Az csak az én csillagom lehetne,
a pápám rajta a bölcsesség lenne.
Királyom lenne az érző szívdobbanás.
És én királynő lennék. Mi más?

1283. május 8.


Egy hete nem nyugszom. Éhség gyötör.
Mintha a melleimben rekedne a szó.
Meddig élhetek? Lesz-e még nyár?
És fülemnek télen víg zeneszó? 

Anyám táncra és mosolyra tanít.
Apám lágy hanggal a vállaira von.
Tréfa az élet és nevetés. Barátnőm
olyan szép, mint egy szentikon.

A kápolnában este a bejárat előtt
hallom azt is, hogy serceg a szú.
És azt is, ahogy -mintha odafentről-
szólna a hang:- Miért vagy szomorú?


1283. május 15.

Ma látogatónk jött. Fiatal fiú.
Hamvas, tizennégy éves.
Minden gömböt megfogott.
Mikor már untam, hogy tapogatott,
nevetve mondta, hogy ez téves.
Mi volt téves, én azt nem tudom.
Még alig pelyhedzett szőr az állán.
-Az úrfit úgy hívják, hogy Moni?
Kihúzta magát, mint egy hű lovag:
-Az én nevem  Cecco d'Ascoli!*

Később a csillagokat néztük.
A holdfénynél a Nagymedvét mutatta.
A porba  lerajzolná nekem az Antarest.
Sóhajtott. Keserűen széttárta kezét.
Nem elég –mondta,- a vénuszi fény,
hogy megmutassam milyen egy égitest.

1238. május 18.

Ma könnyű volt a lég, úgy bolyongtam,
mint a dervisek az anatóliai szélben
Repülni vágytam forró földek felett,
de határtalan sivatag lett a képzelet.

 Karom lendítem a penecilussal este.
 Szentmisét mond nekem egy  pók.
 Olyan sovány lett az anyám teste,
 és donna Scusáé mily pufók!

 Márványpadon a morzsák elpihennek.
 Aragóniából hozzák az étkeket.
 Ma megéreztem milyen is a vétek.
 Hideg bársonyra vetődő szemek.

Azóta egy tiszta gyolcsra vágyom.
és árokparton aludni volna jó.
Úgy gömbölyödnék ott a holdvilágon,
mint lombjáról a leszakadt dió.


* Cecco d'Ascoli; (1269-1327) Költő, orvos, filozófus, és asztrológus, Dante kortársa és védelmezője.Fő műve az L' Acerba . Az inkvizíció máglyahalálra  ítélte, mert állította, hogy a föld gömbölyű. 

Beatrice naplója. 1274 május 1.

IDA MILLNER ASCHKE:

-Nagy feladat áll előtted, leányom- szólt,
de én csak egy korhadt fatuskóra lestem.
Még gyermek voltam én, s anyai szónak 
se hírét, se jelét nem értelmezte a testem.
Az Úr 1274-es évét álmomban zordabb év
követte. A májusi eget le is festettem volna
én, de lelkem zavarodott színeit egy torz
kéz szokatlan  kősziklák peremére törette.
Félig még láttam azt, hogy sürög a hű nép,
atyám házában a sok balga erényt miképp
mímel. Vérvörös ruhámban szalagokkal
táncolva én nem törődtem egyetlen romlott
hímmel.  Az imádság köntösét és csuklyát
felöltve lassan, kitartóan figyeltem az időt,
ahogy Júdás módra gonosz folyóba loccsan.
Egy hídon álltam épp, jobb partján jelenem
képeiben egy arcomba fúródó sötét tekintet,
tudatta velem, hogy Aquinói Tamást már
nem, és  Bonaventúrát ez év végére nem éri
már többé semmilyen magasztos ihlet.
A híd bal partján szemem mikoron az óriási
messzeségbe révedt, Firenze tetői felett az ég
bíborfelhők  palástjában égett, és minden édes
költeményt, szonettek hű lakóit, az Arno sodra
arannyá változtatta át, míg csak a nap őket éri,
ott állt a hídon a bús  Dante di degli Alighieri.

-Nagy feladat áll előtted, leányom -szólt, de én,
de én csak egy díszes  kopott freskót néztem,
a jövő furcsa lapjain a betűk formázta cet 
gúnykövekkel száját kitátva üzente neki:
-Az éden, az éden már mióta, és hogy elveszett.

Dante and Beatrice by Henry Holiday (1884)

1283 április 30. 

Kilenc év hogy eltűnt, s mennyit éltem már.
kilenc imát mondtam ott, kilenc Ave Máriát,
Mikor meglátott valaki, kinek szeme ismerős,
társnőim kuncogtak, ne higgyem, hogy ő a hős.
 -Nézz Szent Sebestyénre – vigyorogtak épp,
de egy angyal a vállaimra szállt. -Írj verseket-
súgta  sietve, és a glória a Chiesa di Santa 
Margherita dei Cerchi gyönyörű fényeiben  
hátrébb suhanva megállt. Pironkodtam, igen, 
megvallom, e szokatlanul zengő szózaton.
Most már a testem, mint édes ostyát óvhatom.

MACSKAÖSVÉNY (haikuk több szólamban)

IDA MILLNER ASCHKE:


a három hetes
macska ívben repül át
az éj erkélyén

a hold még rádob
egy pár szikrázó pontot
ösvények gyúlnak

turmalin ablak
tükre a menny palota
opál imádság 

sejtek a szavak
forrnak mézborrá válnak
olthatatlanok

mint a homokszem
mit utolszor látott ő
ősemlékezet

fúj át a testén
három lovas átvágtat  
gordonka  zendül

a szó lovasa
fekete ruhában van
és fehérhez ér

a szél lovasa
égaljat gyújt és havat
virrasztó ágat

a könnycsepp lovas
acélon edzett kése
metszi a gonoszt

a macska álma
időtlen határtalan
öröm és vad tánc

puha mancsait
rózsássá varázsolja
egy cseresznyeág

cseresznyeág most
és aztán naginata
felébredő láng

szerelem élén
szerelem  holnapján jól
edződőtt lélek

állja a próbát
a harc örök folyóján
lép a macska át

iszik vizéből
holdját hullámát szépnek
becsesnek látja

a tájban hol jár
látják táncolni tudó
virágtündérek

valaki várja
tükrökön nevelődött
értelemmel őt

hullámok szobrot
faragnak tiszta alak
tükrében áll

vörös fülű hő
így hívja kedvesét már
kenyereznek ott

vörös fülü hő
rókaistenük jön jön
énekkel segít  

hol nem látszik az
ég turmalinja sem mert
kimonót varr most

kedvesének ki
szépen dalol és tudja
macskái hűek

ők tudják a tant
a valóság olyan hát
amivé tesszük

Makoto no kokoro

IDA MILLNER ASCHKE:

ó hát fogd össze pillantásaid
költözz be lelkedbe egészen
keresd amíg élsz amíg ősök
dalával egy szikrázó éjjelen
rókatündérek izzó nyomain
át szeibó barackligeteiben a
dicső erényt meg nem leled
míg nyolcvanmillió lélegzet
és kilencszázegy tűz lámpás
ezer évig csak érted lobban
a tűzlélek örök  oltalmában
s tested újra a szentély előtt
engedi látni a kilépő holdat
az egészséges istenek arcát
a hullámtörte partok ölében
majd megsimogathatod újra
az alázat rizsföldjein osonó
rókakönnyektől felázott dús
földedet de vigyázz nagyon
a mennyhez emberfogakkal
kapcsolt magasok ösvényén
elveszítheted azt a tisztaságot

Levélféle György lovagnak

Gustave Doré illusztrációja

IDA MILLNER ASCHKE:

Szia! Nem. Nem megyek hazafelé Veled. Majd elintézem a saját dolgaim. A barátnőm pedig nem hinném, hogy jó választás lenne Neked. Átgondoltam azt a tizenvalahány évet, amióta ismerlek. Neked tönkrement a karriered, a sok piától az idegrendszered, és ez még enyhe kifejezés. Én meg pontosan azzá váltam, akitől borzonkodtál mindig is, te sárkányölő lovag! Túlléptem a 35-ön a
65 kilón, és nincsen vörösdiplomám, mint Neked. Sőt Freudot sem istenítem úgy, mint Te, bár mindent elolvastam tőle a melankóliáról és a hisztériáról. Azonkívül, hogy csak egyszer és utoljára akartad szó szerint kiverni belőlem a sárkányságot,
hogy egy hétig voltam kék-zöld tőle, és majdnem belepusztultam a fájdalomba,
jelentem nem járok osztálytalálkozókra, mint Te, old-timer autókkal, és  nem próbálok
tanácsot kérni a pannonhalmi főapátnál a bimbózó kapcsolataim kezdetén, mint Te annak
idején. Azt ajánlom, hogy többé soha-soha ne keress, és ne próbálj megvádolni semmilyen
boszorkánysággal sem, azt kaptad a sorstól amit megérdemeltél. Hogy meghalt apád, anyád,
nagyanyád, és kirúgtak az igazgatói pozíciódból azt magadnak, továbbá a sorsod ismeretlen
faktorának, valamint a borgőzős téveszméidnek köszönheted. Akármilyen hihetetlen, én nem
tettem feljelentést sem a rendőrségen, sem a főnöködnél a benned tomboló agresszió miatt,
amikor terrorizáltál mindenkit a családodban az 5 évestől a 100 évesig. Kékszakáll.
Amiért írok az nem ez. Ugyanis az emlékeidet szeretném egy kicsit helyretenni. Tudvalevő,
hogy az a sok pia, a rád törő ismeretlen élethelyzetek, kicsit módosították a fejedben a
dolgokhoz való hozzáállásodat, te szerencsétlen. Átlátok rajtad, te görény. Ne gyere még egyszer
nekem azzal, hogy a nemesi szívednek köszönhetem azt, hogy a születésnapomon te a megkergült
karrierista pszichiáter barátodnál a születésnapi tortára marcipán hattyút applikáltál.
Továbbá azzal se gyere, hogy mi mennyire összeillő pár voltunk annak idején, mert az utcán
éjjel egyszer felbontottunk egy üveg pezsgőt, csak hoznom kellett hozzá a bordó gravírozott karcsú
kristálypoharat, amit felemeltél az égig és Krisztus vére jutott eszedbe róla. Meg az élet gyönyörűsége.
Pontosabbak az emlékeim, hidd el, nálad. Amikor a tihanyi apátság egyik dísztermében előadást
hallgattunk a magyar társadalmi helyzetről keresztény szemmel címszó alatt, hidd el előbb vettem
észre mint Te, hogy az előadást tartó Imhotep csuhája alatt a katonai bakkancs mögött milyen
lőfegyver szorult.
És te ezeknek hittél, ezeket istenítetted. Az érettségi találkozón volt időm végigjárni a folyosókat,
amíg Te a drága és elit hőn tisztelt osztálytársaiddal töltöttél, akik nem adták alá egy minimum szívsebészi habilitációnál. Megmondanád,  ha már nekem nem, de csak úgy magadnak, hogy hogy történhetett mégis az meg, hogy a nagy szocializmusban, abban a nagy kádári átkosban, hogy a faszba telt a bencéseknek olyan professzionális filmfelvevő berendezésekre, amivel rögzítették az
idióta fiatalok medence partyját? Megmondanád, hogy miért volt jó buli akkor nekik, hogy minden
végzős tanulót cigarettával a pelyhedező pofájukban fényképeztek le?
Hogy a picsába van az, hogy a nagy elit osztálytársaid kissé bűntudattal és kognitív disszonanciával
vallották be, hogy nagy európai titkos misztikus rendszektáknak a progandistái lettek?
Kékszakáll. A pszichiáter barátodat keresd fel legközelebb. Ülj be a reneszánsz trónjába a vörös fegyverszobába és meditálj, ha ő nem lesz otthon, mert Stassbourgban van jelenése. vigyél egy üveg bort a kiégett feleségének, és panaszkodj rám.

KinG GaGA

„Ha két embertípus, két ősi princípium, két örökösen ellentétes világ találkozik egymással megtestesült alakban, akkor sorsuk elkerülhetetlen. Vonzzák, elbűvölik, meghódítják, megismerik, a végsőkig fokozzák vagy megsemmisítik egymást. Ez történik mindig, ha férfi és női princípium, lelkiismeret és ártatlanság, szellem és természet tiszta formában találkozik és néz szembe egymással.”
Hermann Hesse: Narziss és Goldmund



 IDA MILLNER ASCHKE:


Jajj, de édes ez a Hesse bácsi. Én láttam a hálószobáját. Igen puritán volt. Tele kis bűnös elnyomó

angyaldémonokkal, szigorral. Fegyelemnek semmi jele szemüvege mögött. Kívülről egyetlen megengedhető ránc sincs a lepedőjén. Anyuka beleőrülne...

Habzsolta korosztályom a másolt identitású szerzőket, ahogy apám mondaná. Gyönyörű és csodálatos féligazságaik hányszor és hányszor bűvöltek el. Az élet cool volt, mindaddig, amíg nem kezdtek el a dolgok gyanússá válni.

Kinga látszatra erdélyi magyar. Kicsit töri ugyan a nyelvet, és hurráoptimizmusa egyszerűen elragadó. Mindaddig, amíg meg nem tudod, hogy már 5 éve jár pszichológushoz, hogy volt már három abortusza, és két öngyilkossági kísérlete, és minden hétvégén halálra itta le magát, és úgy be volt szívva, hogy a saját anyja sem ismerte fel.

Apropó anyja. Teljes gőzerővel tapsol, mert Kinga megtalálta álmai hercegét. Szó szerint. A férfi nemesi származású kis, szomorú, idősödő ficsúr képét kelti. Egyszer láttam, hogy rázta a fejét Kinga féltékenységi jelenetét követően. Átjött, hogy levegőt kapjon. Aztán Kinga elmesélte, hogy a Ceaușescu rezsim idején mennyire jól ment a szüleinek. Menekülniük kellett, mert üldözték őket, otthagyva azt a csodálatos Erdélyt, és ő nem tudott igazán beilleszkedni a nyugati társadalomba.

De ő akárhányszor a magyarokra gondol, megszakad a szíve. Gá...gá..gáá.. Van egy ország, Magyarország...gá..gá..gá...énekli hangosan, miközben a Hesse kötetet a kezembe nyomja.

Ó szép idők!! Látod,- és a Hesse kötetre mutat: -Ezekben a könyvekben van leírva az igazság!

Na ha megbódogult boszorkányszellemem újraéleszteném kiűzném belőled a hamisságnak szószólóját, de ekképp, jó erdélyi tájszóllással:

Menny el, menny el!
Hegyeknek, vőgyeknek, kőszikláknak háta mellé!
Hol fekete kutyák nem ugatnak,
Hol kovászos kenyérrel nem élnek,
Hol fekete kakasszó nem hallatszik.
Esti harangszókor meg ne találtassál, vagy déli harangszókor.
Abba a csontba s abba az izekbe, ahova beszállottál,
Mert ha megtaláltotlak,
Elvágom a késvel a nyakadon,
Agyonütlek a Jézus feszülettyive' ámen.

De helyette,kinyitom a könyv borítóját: lelki szemeimmel már látom is, hány külföldön élő magyar származású embernek hasad meg a szíve becses óhazájára gondolva, amikor az ilyen gágogók őt gonosznak bélyegezték, mert más elképzeléseik voltak mondjuk a demokráciáról,és nem álltak be az árulók és spiclik közé, hogy a fennálló hatalomnak jelentsenek, hogy ne csak zsíros kenyérre teljen.

De a másik oldal is itt van ebben a csodálatos nyugati demokráciában. És nemcsak magyarok.

A lengyelek közül a sérültebbik rész, még mindig képes saját honfitársainak keresztbe tenni, ugyanazokkal a módszerekkel, pusztán merő nosztalgiából, mint odahaza.

Kingának egy szerencséje van gondolom, az újjászerveződött román hírszerzés még nem agymosta meg az életét. De miért kellett lélekszakadva menekülniük külföldre?

Tudom már. A hercegi vért felmutató magányos búsképűért.

Mert Hesse szavaival élve: “Ez történik mindig, ha férfi és női princípium, lelkiismeret és ártatlanság, szellem és természet tiszta formában találkozik és néz szembe egymással.”

Tűz-szalamandrák

„Nutrior et extinguo”
       táplálom és kioltom


IDA MILLNER ASCHKE:
Mi szeretjük a tüzet, a lángoló szavakat.
Egykor fríg mellszobrokon ültünk a tájban.
Végignéztük szigetek süllyedését a tízezer
fokos bosszút. Mi ott voltunk Szodomában.

Égett a könyvtár Alexandriában. A kikötő
szépségéért Kleopátra sárga lett folyton.
Caesar megbolondult. Hajókat gyújtogat.
Egy könyvet forgat. Majd értékeli London.

A Tiberis partján csendesen figyeltük Rómát.
Hogy hordott a szél kátrányt, olajat,ácsolt tetőt.
Néró köpenyét el sem érték a ledér pontifusok,
maximum még egy utolsó csókra hívtak  szeretőt.

A chambery kápolnában rengeteg társunk mutatta
nemes szándékát az Urunk előtt azon a télen.
Hagyhattuk volna, hogy egy ezüstládikóban
a szent lepel porrá, utolsó pernyévé leégjen.

Nem számított. A Campo de Fiori-n pár évszázaddal
később a máglyák lángjai közt hal meg Giordano,
ki váltig állította, hogy Jézus nem halt kereszthalált
és nem volt ő más, mint egy tehetséges tűzvarázsló.

Az alvó pék szobájában aludtunk éjjel. A hűvös
Temze hídjain ébredésünkkor sikoly rázta a reggelt.
Hívők kormos arcába tépett a láng, kik úgy örültek
mindig  annak, hogy a Szent Pál katedrális  megtelt.

Mi szeretjük a tüzet, a tűz nem állja lelkünk.
Mi azért vagyunk, hogy egyszer útra keljünk,
egyetlen igaz lélekért tűzben mosakodjunk.
Csak csöndben mondd ki lényegünk.
Megtalálunk.

A kettéhasadt hitűek

És most belép. Fátyol fedi az arcát, 
Föllebbenti, s néz rám figyelmesen. 
Szólok hozzá: ,,Danténak az ő Poklát 
Te mondtad tollba?" Mire ő: ,,Igen."

(Anna Ahmatova: Múzsa. Ford.: Szöllősi Dávid)


IDA MILLNER ASCHKE:

Mi nem tudjuk mit húzunk, mi nem tudjuk hova,
eeeej uhnyemmm, talán lesz még egyszer vacsora.
Mi nem tudjuk miért, és nem tudjuk kinek,
fekete sugárban hányjuk ki bő lével a képeket.

Mi nem tudjuk mit húzunk, és nem tudjuk hogyan,
a vérünkben nagyon  ismerős tengerzúgás van.
Nem tudjuk, de sejtjük, hogy majom a férfi a nő,
és majomkenyérfára lógatva  készül a csecsemő.

Mi nem tudjuk miért, de bégetne örökké szegény,
a rácsot hiába rázza, nem kap soha  süteményt,
annyi a dolgunk még ma, hogy sebekkel kelünk,
és a nemtudjukba olyan sebesen elkeveredünk.

Távolodunk lassan, mint egy óriási teheruszály.
A muszájban élünk, mert a muszáj az muszáj.
Félig kilógott belekkel vicsorít ránk jó anyánk.
ködbe préseljük minden elsuttogott imánk.

A földbe zuhanunk, bilincsünk csontig hatol.
a nyers húst eszi le rólunk az árnyék, ki csahol,
váuváuváááá olyan tüzes az álom és a képzelet,
temessetek minket el majd, hozzuk a telet.

Mi nem tudjuk mit húzunk, és nem tudjuk hova,
rémálom lett itten már minden vacsora.
Emésztetlen múltunk, lerágott jövőnk,
mi nem tudjuk, hogy hogy szól, de rátok lövünk.

Femme mystérieuse

 

 « Êtes-vous KGB

    ou par MAD

    ou de la CIA?

    Nous ne savons pas exactement ...

    femme mystérieuse ...
    parce que tu es tellement cool ... „

IDA MILLNER ASCHKE:


A piros kockás buklé miniszoknyát veszem fel.

Jól áll, hozzá a bokacsizma duzzadt ajkat ingerel.

Ma hétfő van, nincs pénzem, de látni akarsz.

Szavaid néha elhalkulnak, látszik, vihart aratsz.



A csapot elzárom, a sminket felviszem óvatosan.

Az utcán pár kormos arcú kölyök fújja divatosan.

Még egy utolsó csörgés, rajtam a napszemüveg,

a hófehér kabát, a végtelenből a hozzád vivő sínek.

Mielőtt felszállok, nem hiszem el, de megkérdezed:

Ki tudja, melyik titkosszolgálat bérelt fel, baby...

A szarajevói vonattal érkezel, nekem van okom félni.

De kifizetem a jegyed, én az vagyok, aki vagyok.

Ha már felkavarodtak körülöttem a csillagok.

Meglátod, egy tükörszobában a meztelen karom hogy ölel.

Minden nézetből, mindenhonnan én jövök. Felelj.

Látod-e azt, amit én a szemeimmel látok?

Hercegnőt én egy senkiből nem fabrikálok.

Kelet-Európában mindenhol az utolsó ötven évben

minden nőből és férfiból kriplit csinált a szerelem.



A koszos falvak, a fénytelen erdők, ó istenem..

Párbajozunk, egymásnak esünk, figyel a kémrazzia.

Mocskos vagy, mocskos vagyok, a titkoknak

ma éjjel nem kell önmagukat titkolnia.

Vadul,sietve egy húgyszagú vonatkabinba húzol.

Hallani körülöttünk hány seggfej ügynök smúzol.

Amikor megnyugszol, vált a gondolatmenet:

Tisztulj meg bennem. kedves. a fény az arcodhoz ér.

Az isten is egymásnak teremtett minket, nem él.

ki nem változtatja meg magányos, komor életét.

Hallani akarom, ahogy reggel felkelsz. és a vécén

ülve pisilsz. Egy ócska ágyon fekve mindent kibírsz.

Hajadat fésülöm. Érzed. ahogy az artdekós óra halálra jár,

Ahogy a sötétség vörössé izzik benned, ahogy dimenziót vált.

Felejts el minden nyomorult faszt, kihozom belőled a kárt,

mert a szoknyád alá én mindig úgy fogok nyúlni,

az összes kétséged a szarajevói vonaton szét fog hullni.

Még van időnk, még van pár hónap ebből az évből.

Az utcán még senki nem szagol meg semmit a gumilövedékből.