IDA MILLNER ASCHKE:
-Nagy feladat áll előtted, leányom- szólt,
de én csak egy korhadt fatuskóra lestem.
Még gyermek voltam én, s anyai szónak
se hírét, se jelét nem értelmezte a testem.
Az Úr 1274-es évét álmomban zordabb év
követte. A májusi eget le is festettem volna
én, de lelkem zavarodott színeit egy torz
kéz szokatlan kősziklák peremére törette.
Félig még láttam azt, hogy sürög a hű nép,
atyám házában a sok balga erényt miképp
mímel. Vérvörös ruhámban szalagokkal
táncolva én nem törődtem egyetlen romlott
hímmel. Az imádság köntösét és csuklyát
felöltve lassan, kitartóan figyeltem az időt,
ahogy Júdás módra gonosz folyóba loccsan.
Egy hídon álltam épp, jobb partján jelenem
képeiben egy arcomba fúródó sötét tekintet,
tudatta velem, hogy Aquinói Tamást már
nem, és Bonaventúrát ez év végére nem éri
már többé semmilyen magasztos ihlet.
A híd bal partján szemem mikoron az óriási
messzeségbe révedt, Firenze tetői felett az ég
bíborfelhők palástjában égett, és minden édes
költeményt, szonettek hű lakóit, az Arno sodra
arannyá változtatta át, míg csak a nap őket éri,
ott állt a hídon a bús Dante di degli Alighieri.
-Nagy feladat áll előtted, leányom -szólt, de én,
de én csak egy díszes kopott freskót néztem,
a jövő furcsa lapjain a betűk formázta cet
gúnykövekkel száját kitátva üzente neki:
-Az éden, az éden már mióta, és hogy elveszett.
 |
| Dante and Beatrice by Henry Holiday (1884) |
1283 április 30.
Kilenc év hogy eltűnt, s mennyit éltem már.
kilenc imát mondtam ott, kilenc Ave Máriát,
Mikor meglátott valaki, kinek szeme ismerős,
társnőim kuncogtak, ne higgyem, hogy ő a hős.
-Nézz Szent Sebestyénre – vigyorogtak épp,
de egy angyal a vállaimra szállt. -Írj verseket-
súgta sietve, és a glória a Chiesa di Santa
Margherita dei Cerchi gyönyörű fényeiben
hátrébb suhanva megállt. Pironkodtam, igen,
megvallom, e szokatlanul zengő szózaton.
Most már a testem, mint édes ostyát óvhatom.
