A napló kitépett lapjai. Negyedik kuka.

A Midsummers Nightmare By billybofh

Bár nincs egyedül, Nádjának ez az éjszakája sem mentes atrocitásoktól.

Rám ült a lidérc, de úgy, 

BLOKKOLTA a testemet is már. 

Álmodtam vaskosat, felriadtam. 

Nem telt el perc, Vaszilij is ébren volt,

és végigjátszotta  álmomat. 

Lehetőségem se volt nem átérezni, ami történik.

Aztán megint álmodtam. 

Megjelent halott apám, 

égig érő türelemre intett.

És  aztán újra. Kék óceánban, 

ultramarinkékben lebegtem,

mélységből tört fel a hullám,

átfordította a koordinátákat,

a függőből vízszintes lett, és
v

i

sz

o

n

t,

összepréselt engem antianyaggá,

AMI iszonyúan fájt, 

és ez volt a világ vége.

Talkina elmeséli, hogyan nem írt verset a haláláról

Álmos, kócos kölyke ez a mai nap a nyárnak.
A minthák mintái fénytócsákban áznak.
Semmi sem izgat, mintha minden rendben volna.
Semmi sem áltat, talán a felhők közt igazság trónol ma.
Mosógépkattogás  öltöget foltokat a csendre. A fotelben

cicák szenderegnek. Poharamban reggeli kávézásom
történelme szárad, a monitorról rácsöpög a huszonegyedik század.
Rovar zizzen hajam közé, amint az elmúlásról írnék,
töri a ritmust, néhány kínrímet bír még
felszínre dobni a képzet, ha lennék képzettebb
írnok, úgy átvészelném az inzultációt, de így kiakaszt,
mi a faszt akar, ez a semmiből bekavart,
ez a fekete halálbogár? Ráébreszt,

a képzelet nem öncélú játék,
de meghívó, mivel idegen tájékról  

vendéget toborzok. Átvérzik egy másik világ,

-miképp fiam idéz dallamot  zongorán. 

Ismét megtorpan a lendület.
Nemlétem ívén csúszom a semmibe.

Nadja elmagyarázza, miért cseszheti.

 Elképzelhetem,

ó, hogy megbocsátottam x-nek, meg y-nak,

vizualizálhatom, amint rózsaködbe borulva

keblemre ölelem, még jézuskát is csomagolhatok mellé,

annyit se fog érni, mint halottnak a csók:

a következő élethelyzetben  ugyanazokat hibákat

fogom elkövetni, így mire felocsúdok,

ugyanabban a relációban leledzek,

és a szuper-vizionálás is csak annyiban segít,

hogy tisztán látom, mért borult már megint rám

a szaros bili, de ez még sem a helyzetet,

sem az ennek nyomán kialakult keserűséget nem oldja,

és nem is képes adni egy kevésbé elviselhetetlent.

Lehet játszani ezt a szubjektív idealista átfestősdit is,

pozitív gondolkodósdit is lehet játszani, de próbálnak engem

így is elegen manipulálni, minek hülyítsem még én is magamat.

A szar alapvetően akkor is fogyaszthatatlan, ha leöntöm

egy csupor fini csokimázzal.

A lelkem elborítva sebekkel, és nem azért olyan,

mert szeretem nyalogatni azokat, hanem akaratom ellenére

összevagdalták. Az én saját mennyországomnak

ugyanis az a lényege, hogy egyedül nem teremthető meg.

Gyűlölöm a földi matematikát, a kis hal megeszi a nagyot-,

a nekem úgy lesz több, ha tőled elveszem- logikáját,

és ez nap mint nap annyi abszurd, számomra gusztustalan,

és nyomasztó megnyilvánulással jár,

ami folyamatosan a tűréshatáromat súrolja.

És ne vigasztalj, azzal, hogy énrám szükség van,

mert külön kínszenvedés erre a sebhalmazra 

az önfegyelem kényszerzubbonyát is felhúzni.

-Mester úr, mi az én megjavításomhoz szükséges szerszám?

Nadja naplójának utolsó lapja

Előbb nappalrianás. 

Kockafegyelem. 

Túlélő tábor.

Majd a jeleken, a jelenen,

a jelentésen, jelentéseken is túl,

megfagyott malomkerék ítéletidejében áll.

Mintha most indulna, vagy süllyedne?

Egy táruló aranykorba, ahol virágdal és madárnyílás.

Pihék és pórusok. 

Arcélhegyvonulat. 

Lélegzettrópusok.

Gomolygó eggyé roskadás, - mintha élte volna más.

Aztán zuhanórepülésben visszahűlő táj.

Kráteréj sistereg. 

Szavak nélküli mondatokat mímelő száj.

Lassulás. 

Befelé sírás.

Engedelmes halál, semmi sem fáj. 

Vagy álomalagút,

találkozhat önmagával, és úgy ringatja,

hogy befogadja egy ölelésspirál.

Táguló tűzgömb. 

Fénytű- nyilallás. 

Végül ez is elvétetik.

Reggel csörömpöl. 

Rágörbült árnyékban kifosztva áll.

Csak szöggel átütött tenyér. 

Percrovar kaparász.