IDA MILLNER ASCHKE:
Könnyeim hetekig, mint kitörő, éhes juhok az akolból,
folytak a toronyházak fából ácsolt hídjaira szakadatlan.
Ó, hű társaim a szavak, elfogytak. Pilláimra a vágy borult.
Már nem tudom, hogy álmot vagy látomást láttam-e ott,
hol Mars szobra áll rendületlen a Ponte Vecchiónál. Hullt
a sejtelem Firenze ősi istenének vállaira,ahogy sötét katlan
kormától megtisztul a súrolás fájdalmától. Hangot adott az
a szobor, szája mozogni kezdett, és a barna bőrű kölykök ó
riadtan szaladtak botjaikkal el. Láttam a lépcsőkig a tenger
térdepel, és a feltörő hullámok mögött Ámor arca arcomnak
ütközött, és nem kérdés miképp ijesztett meg a pogány vízió.
Üldözött százezer hang és bokámat szaggatta a feltörő illúzió.
Percekbe vagy évszázadokba telt el nem tudom, de még most
is látom, megtömött kosarak gyümölcsei, mint gurulnak szét
magjukat ijedten veszítve, ahogy a rémület lecsapja könyökét,
és nem mozdul az este, ahogy molnárok újra feltörő álmában a
fehér szín kísért. Bárcsak ne hallottam volna meg, ahogy ő visít:
-Leányom, szépséges Bice hagyj fel a versek, ostoba feljegyzések
írásával most!! Lassan férjhez mész te virág, megtudod mi az
igazi kín. Taposs az enyhet adó érzéseidre, nem zavarhatod
meg a sorsot. Bolondos szavadra összekeveredne minden szín.
Nem török orrod alá borsot. Ha szavamra mégis rózsád csodája
elhalványulna, olvass Vergiliust, ki félre lökve dicső történeteink,
kihagyva fontos elemeket, mintha csak fejére kőszikla nem hullna
magasan tett rá ezerrel, hogy mi is az a csodás deus ex machina!
