IDA MILLNER ASCHKE:
Szaladtam erőm összeszedve a szűk utcákon át, míg az este a városra
borult. Úgy gondoltam Mars parancsa ellen én mit sem tehetek. De
gyengeségem leplezve atyám könyvtárszobájába lopóztam. Egy alma
az ezüsttálból atyám íróasztaláról a földre gurult. Majdhogy elestem
benne. Vergilius szövegeit még valamikor egy vidám bolognai magister
ajándékozta atyámnak, aki az Orsini család tagja volt. Gyertyafényem
jobbra-balra ingott. Nagy kíváncsiság vett rajtam erőt. Kinyitottam a
merített papírra írt szöveget, pont Vergilius átokversénél. Sietve olvastam
sorait, melyek belőlem is haragot váltottak ki a szeszélyes istenek ellen:
„Édes előbb váljék keserűvé, durva finommá,
lássa a szem hószínnek az éjszínt, balnak a jobbat,
inkább szálljon a dolgok végzete más atomokra,
mintsem az én szívemből szálljon másra szerelmed.”
Hirtelen elaludt a fény. Szavak, mondatok, mint világító szentjánosbogarak
köröztek az asztallap felett. A nyitott erkélyajtón olíva illatot hozott a szellő.
Egy galamb szállt a kőerkély alsó azsúr peremére. Furcsa hangjától igencsak
elálmosodhattam, de még éreztem a megkóstolt gyümölcs ízét a szám közt.
Folyékony szomjúságot ittam, és egyszerre voltam önmagam étke. Masszívan
zsugorodott belém az éjszaka összes hangja. Tágult a tér körmöm félholdja
köré. Névtelen mélységek sziklazúgását követve indultam egy olyan világba,
ahol nincs elveszett, ahol egyszerre indulnak hajszálak kopasz emberek felé,
ahol játékok keresik a gyermekeket, ahol fűszálakra egész könyvtárra való
krónikákat és dallamokat lehet írni. Ahol a tengerhullámban eltűnni vágyó
lábnyomok is önmagadhoz vezetnek, mégiscsak tebenned is fészkel az Isten,
s megnő. Mi mást tehetnél, elengeded és mire megvirrad, már azt is akarod,
hogy a napfényben csak úgy elfújja a világot önmagáról.
Lovasok vágtatnak elszántan leigázni tested és a lelked,
üdvöd a romba dőlt paloták elfújt fáklyáinál leled,
kis parázs a szádban, titkos nyelven éget,
nem érhet életed ezentúl e nyelv nélkül véget.
