A napló kitépett lapjai.( Az ezeken rögzített gondolatok mind-mind Vaszilijhoz igyekeztek, De a férfi nem volt vevő rájuk. Első kosár.

Ebből a versből kiderül, Nadyának a szívében is akadnak szörnyei, és az is, mennyire fatalista

Benned, és bennem is lapul egy szörny.

Szívünkről álmodik éhesen.

Ébresztik hazugságaink, – talán elég is egyetlen.

Én mért hazudtam? Érted, vagy miattad?

Magamnak, rólad? Önmagamról, neked?

Mindegy. Nem számít miként kerülünk bele,

mint határozó, alany, vagy csak tárgy.

Csaltam, vagy te voltál, aki becsaptál?

S hogy elkövettük bűneink, vagy csupán akarjuk,

mindegy is már. Te önmagad elől titkolnád.

Hiába. Teljesedni fog hatalma; – egymásra ítélten –,

rajtam, és terajtad.

Nadja a költészettel szembeni elvárásairól vall

Bátyámnak van egy verse, amiben a légy

még egyszer nekifeszül, és keresztülrepül

az ablaküvegen. Erre vágyom én is,

de csak nyúlketrecek és mókuskerék,

izzó mezőbe tűzdelt árva lécek.

Miért, hogy a föl-fölemelkedett embert mindig?

Itt kezdődik a bezakkanás nálam.

Csak panelek a fejben. Szeretném megélni,

hogy valami ne úgy folytatódjék, ahogy

mindig ugyanaz a locsogó dallam.

Előre várható, és kiszámítható.

Aludni szeretnék. Úgy ébredni fel,

hogy minden másképp alakul.

Nadya elmagyarázza, éppen miért ideges

Mért vagyok indulatos?

Mert nyakamon a kés. Sereg vámpír csámcsog rajtam,

te meg vattába csomagolsz. Ez nem tipikus.

Te nem eltemetni szoktál, hanem előhívni.

Ma nem értesz, tegnap homálytól gomolyogtam.

Ma indulatos vagyok, tegnap meg biztos egzaltált.

Üzen a borítás alatti inerciarendszer.

Ami biztos, hogy létezik. És nem is indulatos vagyok,

hanem sokkos; ez így pontos.

Torkomon akadt az elefánt. Tízféle gyógyszerem,

ötödnapja nem eszem.  Most semmi egyéb.

Mocsok rossz. Harapok, bocs. 

Nadja különleges ékszere. Álomkő

Más éghajlat alá költöznek a szavak,
vagy csigákként húzódnak jelentéseikbe,
és nincs dalom, mi spirálkupolás eszmeházaikból
kicsalná hozzám őket. Hangalakokkal sakkozom,
közönyízű pasziánsz, nem szellemidéző szeánsz,
a sivatag mért tana, mert torkomba szorul minden ige,
mióta félelmeimből bűvölve bűnt

űzöl semmibe, és már jó ideje úgy vagyok,

nem köszönnek a holnapok. Nem súgják

fülembe titkaik, jövőkép ritka itt, hol kavargó

viharból hull idegen anyag, temetni arcvonásaid.

Egyetlen percét csiszolhatnám tökéletessé

veled van- időnek! Ékszerpillanat, végtelen

gyűrűjén gyűjtőpont, törj múltüvegfalat!
Szívrózsába dobva dobogj lélegzöld oázist!
Ím, toposzokba dobozolva itt a kín.

 Nadja Talkina végre találkozik Istennel

Reggel a piactéren összefutottam Istennel.

Gyűrött, átizzadt trikóban, viseltes bermudanadrágban

sorban állt a zöldséges bódénál. Kicsit gondterheltnek tűnt.

Sokallta az alma árát. Látszott rajta, unja teremtményeit,

hogy Mindenható létére alkudozni kénytelen a kofával.

Jó lett volna barátságosan hátba verni, felvetni a kérdést;

– Öregem, nem lehetne visszacsinálni az egészet,

felfejteni az univerzum szövetét? A gombolyagból

sálat kötni inkább? – ám komor pillantása elriasztott.

Frusztrált lettem és egykedvű. Szórakozottan gyömöszöltem

szatyromba  néhány padlizsánt. Szeretem a lila színt.

Engem a szibériai hómezőkre emlékeztet.