Beatrice naplója. 1283 július 7.

Brueghel: Bábel tornya

IDA MILLNER ASCHKE:

Közelebb mentem a falhoz, letapogattam a hűvös kerámialapot. Szemem nehezen szokott hozzá a sötéthez, csak annyit láttam abban a félhomályban, hogy a kerámialapok domborúak, majd a fényforrást keresve megfordultam, elindultam a fal mellett. Hosszú kanyargós utak látványa tárult fel, de már sokkal-sokkal világosabb volt. A  lapokon mindenhol ugyanazok az ábrák, állatok- oroszlánok, sárkányok és bikák sorakoztak. Miért vagyok meztelen? -kérdeztem magam.- És hova vezet ez az út? Mikor érek ki a fényre? A ruhámat akarom.
Mentem a végeláthatatlan földalatti tereken. Hívhatnám Vergiliust, de meztelen vagyok.
Talpam érzi a hűvös követ. Félek. Mit tettem, hogy ez történik velem? Hol vagyok? 
Egy  lépcsőt pillantottam meg. Felmentem rajta, hajammal takarva el melleimet. A lépcső tetejére érve egy leplet és egy tőrt pillantottam meg. Felöltöttem magamra a leplet, a tőrt kezembe tartva elindultam a négyzet alakú fallal körülvett, de az eget szabadon látni engedő térben. 

Örültem, hogy látom a felhők vonulását. Ahogy a felhőket figyeltem, forró szél kapott fel. Izmaim elernyedtek, a föld felett lebegtem nem sokkal, emígyen  haladtam, és beláttam az épületet körbevevő kisebb épületeket, kapukat, nagy folyók feletti teraszokat, pálmák sokaságát. Egy templom  melletti hatalmas, hét lépcsős torony elé sodort a szél. Mindegyik lépcső más-más színű égetett téglákkal volt kirakva. Felmentem a lépcsőkön. A fokok nem múltak. Fáradt lettem. Sehol egyetlen embert sem láttam. Szorongattam a tökéletes formájú tőrt a kezemben. Felértem a torony tetejére, majd szomjat haltam. 

A padló színarany színű volt, és egy hatalmas, ékesen díszített ágyat és asztalt pillantottam meg. Kristálytiszta vízzel telt kancsó csillogott a napfényben, mellette díszes kupa állt az asztalon. Innom kellett, homlokomon izzadtság cseppjeivel fáradtan dőltem az ágyba. Széthajtottam a leplet egyik kezemmel, a másikkal a kupát tartva ügyetlen mozdulattal szinte az utolsó kortyot a melleim közé löttyintve figyeltem a csepp útját a köldökömig. A vándorló vízcsepp hűvösét érezve, a köldök kútjában újra felerősödő szívdobbanásokat hallva, fehér rózsafejek jelentek meg a levegőben, majd nemsokára  az élénkzöld levelek, a szárak, melyek köldököm felé tartottak. Zsíros földszaggal lett tele a köldököm. Apró férgek, bogarak, csigák nyüzsögtek benne. A mellettem heverő tőrt megragadtam, hogy rózsát vágjak, de ekkor megjelent egy női alak hófehér rövid, térd feletti ruhában, és tiltó mozdulattal lefogta kezem. A tőr tompa puffanással esett az aranyszínű padlóra.

 -Ne tedd! –szólt a ragyogó arcú szépség, feje mögött színezüst holdsarlóval.
-Eljön az idő, mikoron minden romba borul e szent helyen. Nem szeretkeznek örömmel és tisztasággal asszonyaink. A férfiak idegen földön templomot rabolnak ki. Városunkba hurcolják a tehetősebbeket, a gyengébbeket és szegényebbeket otthagyván a lerombolt városban. Kiket idehoznak, ők majd elborzadva látják, hova is süllyedt fajunk,mily gőgössé, megátalkodottá és paráznává lett, míg otthonaik a távoli országban üresen állnak, asszonyaik saját gyermekeiket falják majd fel, szemétdombokká lesz városuk, jajgatás, sírás rázza testüket, fejükre hamut szórva hiszik, hogy elhagyta őket istenük, mert a templomuk leromboltatott. S ez a város szívükben örök időkre el lesz átkozva. Tudd meg, én a szerelem és a béke istennője vagyok, az ősi  asszír  Nanája , aki mindezt tudja, látja. Szívemben  keserűséggel gondolok Babilon vesztére, romlására. Egyetlen vágyam, találni egy lelket, aki a valaha létezett Szent tér és föld nevelte virágokból, majd visszavihet valamit az égi planétákon uralkodó Istenek elé. Itt van ebben az aranyzsinóros bőrzacskóban a hagyatékom. Vedd el, Beatrice. Egyik felét ültesd el. Ültesd el földeden, házad, kerted, templomod köré e különböző rózsamagokat.  Másik felét e magoknak, szórd el a szél minden irányába, hogy eljussanak a magok Epheszoszba is, ahol majd egy másik időben, új nevet kapok, de rózsáktól  illatozhat  templomom... Nem lesz éltem sehol a világon  hosszú idejű, mint ahogy tied sem, de kérd meg hozzátartozóidat, hogy gyökerestől, kis palántáikat élettelen tested köré helyezve engedjenek a templomsírba, hogy így üdvözölhesd  a minden joggal  gyűlölet sújtotta  bolygók  istenségeit, cserébe enyhülést adó mosolyukért.
Ez a tőr- emelte fel Nanája a kezeimből a padlóra hulltat,- megvéd  a halálfélelemtől, a bánattól, a könnyek okozta keserűségtől. Emlékeztet majd  a védelemre. Nem válik rosszá kezeidben. Megáldom, mert ezzel vághatod majd le a megnőtt szárú hajtásokat, hogy szobádban  illatozhassanak sokáig. 

Nanája ekkor megfogta jobb kezem, tenyerem felfelé fordítva beleszórta a magokat, majd visszacsukta azt.  Szememre kendőt kötött. A bőrzacskót és a tőrt ruhámhoz rögzítette az ekkorra már köldökömről szétfoszló zsenge és tüske nélküli rózsaszárral.  Majd elvezetett a toronyfalhoz. Fel kellett lépnem a fal peremére. Újra szívdobogásokat hallottam. Nanája egy hirtelen mozdulattal megfogott, és letaszított.
- Ég áldjon, Beatrice!- ezt még hallottam. 
Zuhantam szélsebesen, tenyereim kitárva. Így szórva el Nanája hagyatékát. Zuhantam szobámba, az ágyam feletti Madonna képet érintve. 
A kendőt, a magokat, és a tőrt ládám legmélyebb titkos zugába helyeztem el.
Rövid pihenő után írni kezdtem.