 |
| Daniela Libelle |
IDA MILLNER ASCHKE:
Már jóval hajnal előtt magamra hagyott Vergilius. Nem tudom mitévő legyek. A látásom nem változott, de furcsán zsibbadó lett a bal alkarom. Gondolataimat megpróbálom visszafogni, mert félek. Félek azoktól a hangzó mondatoktól, amiket hallottam. Három percenként vetek keresztet, és minden negyed órában meg kell állnom, hogy rendesen levegőt tudjak venni. Közben beszélnem kell, válaszokat kell adnom egyszerű kérdésekre. Anyám észrevett rajtam valamit, és elrendelte Fabiananak, hogy készítsen számomra egy váltófürdőt. Hideg rongyokkal csavartak be a hőség és arcpirulás ellen, majd forró izsópos vajjal kenegetett be, és kiküldött a levegőre, a nagy árnyat adó diófánk alá pihenni. Egy durván szőtt pokrócon aludtam át a fél délutánt. Fabiana ott teregetett nem messze tőlem, és fügével, gránátalmával kínált. Nem tudtam venni belőlük. Fabiana teregetés közben dúdolt, de csak halkan, és amikor azt mondtam neki, jöjjön dúdoljon még egy kicsit, mert hallani szeretném kedves gyermekdalomat, visszautasított, mondván későre jár, neki most kenyeret kell sütnie estére. Kilöttyintette a mosóteknőből azt a pár cseppet, és tüstént elszaladt a dolgára.
Ott szenderegtem a lombok alatt, atyámat vártam haza útjáról, ki a város vezetőivel tárgyal a majdan felépülő városi ispotály megalapításáról. Amikor erről legutóbb rákérdeztem, atyám arca komorrá vált, kételyt véltem felfedezni rajta, hiszen ilyen mérges közállapotokban a tervezés is meglehet, évtizedeket igényel. Világi vetélkedések híreit atyám jó barátaival beszélte meg hetente. Legutóbb azt hallottam, hogy Péter aragóniai király, és Konstancia, Manfred lánya szicíliai emberekkel tárgyal, akik megtörték Anjou Károly flottájának terjeszkedését, de azóta is titkos úton vándorol a pénz Károly ügynökei folytán, a palermoi felkelés dacára is...
Leveleket és illatokat sodort a szél mellém. Pillangó repdesett egy fatörzs tetején. A naplemente szelíd sugarakkal érheti a San Miniato hegyi sétányát, onnan szállhatott ide Istennek e kedves teremtménye. Gyönyörködtem benne percekig. Aztán lassan feltápászkodtam, hogy rendbe szedve fürtjeim, apámat méltóképp üdvözölhessem.
Az esti vacsorán gyorsan túl akartam lenni, ezért rövidre fogtam a beszélgetést. Apám nem érkezett meg, ezért anyámmal útnak indultunk a kápolna felé. A visszaúton anyám látva gyengeségemet, a szobámba küldött.
Remegő térdekkel léptem be az ajtón. Elfelejtettem–e vajon, a csigákkal teli tálat áthozni a szobámba? Hirtelen kiestek a hajnali történések a fejemből, de a ruhás láda tetejét felhajlítva és meglátva a tálat, minden kétségem eloszlott. Gyors léptekkel, apám könyvtárszobájába szaladtam, hogy ellenőrizzem a rendet. Minden a helyén volt, egyetlen dolgot leszámítva. A kőpadlón, ahol alélva és percekre megvakulva feküdtem hajnalban egy kis területen, ott hevert a selyemkendőm, erős rózsaillatot árasztva.
Nem volt más dolgom, mint elővenni a láda mélyére rejtett füzetemet, és kilenc mécsest meg gyújtva, huszonhét perccel a kilenc óra előtt leülni asztalomhoz, és írni kezdeni.
Írás közben arra lettem figyelmes, hogy a mécses lángjai az ágyam feletti Madonna képre hajolnak, el nem érve a képet. Ekkor odaszaladtam a Madonnához, és gyönyörködvén mosolyában megérintettem a köntösét, így vártam meg az esti kilenc órát.
Eszembe jutottak az Angyal intelmei. Nagyon undorodtam ezektől a csigáktól, nem akartam, nem hogy hármat, egyetlen darabot sem megkóstolni belőlük. A Madonna csak mosolygott. Minden lelkierőmet összeszedve kivettem a tenyerembe hármat, majd keresztet vetettem, és lenyeltem őket. Rájuk sem bírtam nézni, de kellemes, citrus illatú borókabogyó magokat is voltak a tálban.
Ezer kérdés merült fel bennem. A leggyötrőbb az volt, hogy ténylegesen csak 24 éves koromig élhetek?
Imigyen morfondírozva jártak körbe-körbe a gondolataim, egyszer csak, halk szívdobogásszerű hangokat véltem felfedezni, először úgy napkelet felől, a hegyek irányából, mintha kívülről jöttek volna a szabályos dobogások, majd egész közelről hallottam őket. Ráhelyeztem az ujjaim a bal csuklómra, de szívdobogásom gyengébbnek és határozottan szaporábbnak mutatkozott, így, kénytelen voltam beismerni, hogy ez nem az én szívverésem.
A hangok felerősödésével a tér is mintha szűkült és tágult volna. Közelebb került a gyertyatartó egy-egy dobbanásnál, majd visszahúzódott az eredeti távolságába. Lüktetésszerűen kezdtek a színek is megváltozni a hangok kíséretében. Sötét sárga, majdnem agyagszínű lett minden, mindez az ég kék színéből vált ki.
Becsuktam a szemem, de fázni kezdtem, mire kinyitottam őket, nem voltam az ágyamban. Meztelenül ébredtem egy nyirkos, földszagú épületben.
