Játszom azt,
hogy semmivé sötétítelek.
Már csak a sejtemlékezet szintjén rezegsz bennem,
ahogyan lopva fogkrémet eszem, mint te is kamaszkorodban.
Játszom, nem te hagytál el, csak a szavak, ha rólad vallanak.
Mégis lódul az akarat, hogy néhány pillanatroncsot a jelen felszínére hozzon.
Csöndradar pásztáz múlt-mélyben hínáros hajót.
A Maros partján arany-sárga-zöld ragyogás minden,
az ártéri fák, a fű, folyó, iramló halak.
Sodródom a folyóval, mozdulatlan melletted ülve,
a fény, a szél, a hullámok halk dala minket lassan összemos.
Rántott csirkét majszolunk, és fonnyadt almát,
de érezzük a természet hatalmát, mint hangtalan lélegzetvétel,
-haláltól hazug-, természetes, hogy vagy nekem, és leszünk örökre,
s látunk derengő fénykörökre, amint körbefonják a romvárat a hegyfokon.
A lépcsőn felmenet fekete galambtoll rejtezett.
Engem várt, érezte érkezem, talán sejtette is,
a zöld hasú egylejes mellé elteszem,
hogy Máriaradna örökre velem maradna.
Aradon ért az alkonyat, s a presszó teraszán két konyak úgy hatott,
hogy oldotta a bánatot, mert minden érkezés távozást ígér,
s a fájdalom fája egyszer égig ér, habár gyönyörmagot vetettünk,
- így bosszulja meg magát minden tettünk.
A határ felé, százötvennel az s kanyarokban,
becsukott szemmel halni akartam.
Az autó dorombolva falta az éjszakát,
a határt Battonyánál léptük át,
és hajnalra ránk hajolt az álom nyugalma.
Félelem nélkül öleltelek, hol voltam ezerszer egy veled.
Felejtésföldbe temetlek, jeltelen sírba, jó halott legyél,
gyászomat biztasd könnytelen, könnyű közönyre.
