A napló kitépett lapjai. Harmadik kuka (- ha a kosár kifejezés nem lenne elég egyértelmű)

Nadja egy kőfejtőben érzi magát. Gondolkodásmódja itt is reménytelenül szexista

Egy kőfejtő napi össztermelése rajtam. Se lila,

se kék madár, legfeljebb egy sárga papagáj. Papa helyett.

Gálya annál inkább. Meg rabság. Szokás úgy beállítani,

hogy a férfi a poligám, a nő meg a mono-.

Az is szokás, hogy a férfihez a szellemet,

a nőhöz az anyagot társítják. Tükör által ferdén.

De akkor mért a férfiak tárgyiasítják a nőket,

és mért a nő az, aki ennek megfelelően átszellemül rendre?

Mert minden nő guminő. (Csak sajnos nem lehet kihúzni

a szelepet belőle, és összetekerve egy sarokba dobni, ha unjátok).

A szürke verébből lehet teremteni királylányt, a tisztes háziasszonyból

ócska kurvát.  A nagy őt  be lehet falazni házi kemencének, ha akarjátok.

Nálatok a varázsvessző. És éppen, hogy ti vagytok a monogámok,

mert úgyis éppen az az egy(fajta) nő kell, Amit az éppen aktuális étvágyatok áhít.

A nőnek meg mindegy, hogy miféle, csak rendeljen már hozzá valaki

valami képzettársítást, jó erőst. Mert anélkül nem nő,

csak egy lezárt boríték, olvasatlan cédulákkal rakva.

 

Nadja elhatalmasodó, keserű kiábrándultságát tükörben szemléli.

A tükrömben fürdetem arcom. Végre egy tekintet,
ami nyíltan szembenéz velem. Végre egy szem,
amely hosszasan állja pillantásomat.
Vodka, cigarettafüst, nátha, és negligált érzelmek.
Reflektálni szeretnék a mostra, de nincs most,
mert a mosthoz jelenlét szükségeltetik. És nincs jelenlét,
csak lógunk. Rongyok egy ruhaszárító kötélen.
És ez a fejedelmi többes is csak rongyrázás.
Csak én vagyok.
- Sírhatnék, legyen mitől hánynod.

– Könyöröghetnék, hivatkozhass érzelmi zsarolásra.

– Kérhetnélek, mert úgy visszautasíthatsz.

– Megalázkodhatnék, úgyis rég voltam lábtörlő.

– Széttehetném, de inkább dugd fel magadnak;

– Szerethetnélek, ám cinizmusod, mint óceán,

– megmenthetnélek, de az üdvhadseregnél most van létszámstop.

Hát tudod mit?
- Menj a picsába, és mondd meg, hogy én küldtelek.

Nadja Szemben ül vele. Kivel is? Mindenki képzelje oda, aki számára legelviselhetetlenebb. Talkina természetesen megint Vaszilijről beszél.

Szemben ül velem. Szemérmetlenül hallgat. Gyilkol. Ettől szép.

Örökké szemben. Képzeletfantom.  Befalazott tőrdöfés.

Könnycseppek helyett próbálom gördíteni.  Folytatástalan,

mint minden halál. Gyötrelemállandó.  Kell, hogy megtaláljam

a szavaimat  hozzá, mielőtt még ő  lenne belőlem.

Meg kell találnom a szavakat érte, hogy mondhassam, értem.

Újra és újra megöl addig. Végtelen, konok történet.

Pergő rítus ez, egyetlen,  mozdíthatatlan filmkockán.

Elered az eső, ez Nadját felzaklatja, persze, megint Vaszilij van a dologban, talán épp hozzá igyekezne? Az ablaktörlő lapát sem működik rendesen.Tavaszi életkép.

 A szélvédőt ostorozza izgága zápor. A fémig vedlett

ablaktörlő kergén lapátol, csikorog az üvegen.

A táruló táj is áruló. Menekülő idegen lettem, látod.

Zavar ez a tavasz, zakatol az idegen, színeivel sokkol,

mérget kavar, átitat mindent vele. A lángoló képek

ártó fénnyel verten támadnak káprázó szememre.

Robbanózölddel keverten, tengernyi, sárga

repce sikolt viharvert egekre.

Szívemnek gyilkos kelepce, ez az április.

Most nem esik az eső, viszont köd van. Nadja nem indul el, viszont hiába vár. Őszi életkép.

Örökké október tizenötödike van. Az idő

amikor senkise tudja a nevét annak,
akihez ér. A hűtőben svábbogarak
párzanak a parizer helyén. Éjjel a hold
panaszosan vonított a kutyákra, de ez is megszokható,
mint kényszerzubbony az őrülteken.
Kötélen szárad a kimosott múlt, bármikor
felejthető vagyok a mostban.
Hullámokban torlódik rám a várhatón
túlról idegen halál, könnyek helyett
sócsöppeket dörgölök szemem sarkából, de ez is
hidegen hagy, akár rózsabokrot a zúzmara. Az ősz
rongyos ködkabátot terített a horpadt útra.
Így nem látható, hogy sohasem
érkezel.