„Ha két embertípus, két ősi princípium, két örökösen ellentétes világ találkozik egymással megtestesült alakban, akkor sorsuk elkerülhetetlen. Vonzzák, elbűvölik, meghódítják, megismerik, a végsőkig fokozzák vagy megsemmisítik egymást. Ez történik mindig, ha férfi és női princípium, lelkiismeret és ártatlanság, szellem és természet tiszta formában találkozik és néz szembe egymással.”
Hermann Hesse: Narziss és Goldmund
IDA MILLNER ASCHKE:
Jajj, de édes ez a Hesse bácsi. Én láttam a hálószobáját. Igen puritán volt. Tele kis bűnös elnyomó
angyaldémonokkal, szigorral. Fegyelemnek semmi jele szemüvege mögött. Kívülről egyetlen megengedhető ránc sincs a lepedőjén. Anyuka beleőrülne...
Habzsolta korosztályom a másolt identitású szerzőket, ahogy apám mondaná. Gyönyörű és csodálatos féligazságaik hányszor és hányszor bűvöltek el. Az élet cool volt, mindaddig, amíg nem kezdtek el a dolgok gyanússá válni.
Kinga látszatra erdélyi magyar. Kicsit töri ugyan a nyelvet, és hurráoptimizmusa egyszerűen elragadó. Mindaddig, amíg meg nem tudod, hogy már 5 éve jár pszichológushoz, hogy volt már három abortusza, és két öngyilkossági kísérlete, és minden hétvégén halálra itta le magát, és úgy be volt szívva, hogy a saját anyja sem ismerte fel.
Apropó anyja. Teljes gőzerővel tapsol, mert Kinga megtalálta álmai hercegét. Szó szerint. A férfi nemesi származású kis, szomorú, idősödő ficsúr képét kelti. Egyszer láttam, hogy rázta a fejét Kinga féltékenységi jelenetét követően. Átjött, hogy levegőt kapjon. Aztán Kinga elmesélte, hogy a Ceaușescu rezsim idején mennyire jól ment a szüleinek. Menekülniük kellett, mert üldözték őket, otthagyva azt a csodálatos Erdélyt, és ő nem tudott igazán beilleszkedni a nyugati társadalomba.
De ő akárhányszor a magyarokra gondol, megszakad a szíve. Gá...gá..gáá.. Van egy ország, Magyarország...gá..gá..gá...énekli hangosan, miközben a Hesse kötetet a kezembe nyomja.
Ó szép idők!! Látod,- és a Hesse kötetre mutat: -Ezekben a könyvekben van leírva az igazság!
Na ha megbódogult boszorkányszellemem újraéleszteném kiűzném belőled a hamisságnak szószólóját, de ekképp, jó erdélyi tájszóllással:
Menny el, menny el!
Hegyeknek, vőgyeknek, kőszikláknak háta mellé!
Hol fekete kutyák nem ugatnak,
Hol kovászos kenyérrel nem élnek,
Hol fekete kakasszó nem hallatszik.
Esti harangszókor meg ne találtassál, vagy déli harangszókor.
Abba a csontba s abba az izekbe, ahova beszállottál,
Mert ha megtaláltotlak,
Elvágom a késvel a nyakadon,
Agyonütlek a Jézus feszülettyive' ámen.
De helyette,kinyitom a könyv borítóját: lelki szemeimmel már látom is, hány külföldön élő magyar származású embernek hasad meg a szíve becses óhazájára gondolva, amikor az ilyen gágogók őt gonosznak bélyegezték, mert más elképzeléseik voltak mondjuk a demokráciáról,és nem álltak be az árulók és spiclik közé, hogy a fennálló hatalomnak jelentsenek, hogy ne csak zsíros kenyérre teljen.
De a másik oldal is itt van ebben a csodálatos nyugati demokráciában. És nemcsak magyarok.
A lengyelek közül a sérültebbik rész, még mindig képes saját honfitársainak keresztbe tenni, ugyanazokkal a módszerekkel, pusztán merő nosztalgiából, mint odahaza.
Kingának egy szerencséje van gondolom, az újjászerveződött román hírszerzés még nem agymosta meg az életét. De miért kellett lélekszakadva menekülniük külföldre?
Tudom már. A hercegi vért felmutató magányos búsképűért.
Mert Hesse szavaival élve: “Ez történik mindig, ha férfi és női princípium, lelkiismeret és ártatlanság, szellem és természet tiszta formában találkozik és néz szembe egymással.”
