IDA MILLNER ASCHKE:
Ki kérte, hogy megbocsáss?
Gyűlölöm a halhatatlanokat.
Jobb lett volna nékem elpusztulni,
mint ebben a pompában
nézni az istenek gőgjét, tűrni
szeszélyvirágait,
és örökké hallgatni arról,
hogy mi a bánat.
Titokban ugyanúgy kilopózom
éjszakánként lámpásaimmal,
hol vizekben láthatatlan
kezeket éreztem,
kancsóból ital folyt,
kalács kettéfoszlott,
ott szeretek én lenni
a magas, zord kősziklán,
álmomban ajtókon át
rontani gyönyörű test felé,
hogy egy alvó szívet felébresszek,
vállára olajom sebet ejtsen,
haragjában kívánja,
hogy tűnjek el örökre,
könnyeivel féljen a téltől,
emlékeivel csatázzon,
mert egy pillanatra felismerte
szépségemet és mulandóságomat.
