Nadya - felkérésre-, Kölcsey Himnuszának kapcsán hazaszeretetéről vall. Himnusz pocsék időben

Ismeretlen festő: János apostol Patmosz szigetén. "Én vagyok az Alfa és az Omega, az Első és Utolsó; és: A mit látsz, írd meg könyvben, és küldd el a hét gyülekezetnek, a mely Ázsiában van, Efézusban, Smirnában, Pergámumban, Thiatirában, Sárdisban, Filadelfiában és Laodiczeában" Jel 1. 11

(Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt.)

Nagyon nem szeretem e feladatot, haragszom rá, sarokba szorít, szembesít olyan vonatkozásaimmal, amivel semmi kedvem nincs szemezni. Úgy tűnik, elhagy köz-érzetem, ledarál a fogyasztói társadalom gépezete, vagy kozmopolita vagyok, avagy teljességgel apolitikus, az élned, avagy halnod -parancsa helyett nálam  az el lehet innen menni -szlogenje van  érvényben. Talán már el is mentem, csak idáig nem tűnt fel senkinek, saját magamnak sem.   

Elsődleges valóságunkra rátelepedett egy másodlagos, aztán egyenrangúvá vált vele, s mára szinte bekebelezte. Nincs ezzel semmi baj, szilánkosra tört tudatunk is szilánkosra tört tükrökben tükröződődik.

( Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.)

Mert ki lehet vele tapétázni közintézmények falát, fel lehet szólítani rá, parancsba is lehet adni, de milyen egyetértés lenne, lehetne létminimum alatt, a semmibe féregként araszoló, és milliárdos; züllesztett kisebbség, és oroszlános mentében, öntudattal masírozó között?

(Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.)

Mi az az egy, amit még mindnyájan egyként érthetnénk? Talán maga a nyelv. Emlék, mikor a csíksomlyói búcsúba menvén, a határtól 500 km-nyi út megtétele után, újra magyar nyelvű feliratokra nyílt szemem buszunk ablakából. Életemben először éreztem, mintha hazaérnék. Olyan helyen, ahol még sosem jártam.

(Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.)

De fegyver e nyelv, és Hazugságállatkáink kitűnő táptalaja. Ezerféle hazugságállatfajta virul benne, van megélhetési-, menekülési kényszeres-, félelmes-, gyávaságos hazugság, de a legveszélyesebb a manipulálva-rablógyilkos hazugság, s haj, olyan jól hazudni, mint a magyar, egyetlen náció sem képes. Ebben a szövegkörnyezetben a legeslegnagyobb hazugságnak az tűnik, ha véletlenségből, tévedésből , identitásvesztésből, SZEREPTÉVESZTVE valaki egyszer igazat talál mondani.

(Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre)

Talán ott szúrtuk el kollektíven valaha, mikor arra a meggyőződésre jutottunk, hogy ami idegen, csak jobb lehet. Csinosabb, tetszetősebb, használhatóbb, felsőbbrendű. (Így működnek az önbeteljesítő próféciák.)Betévedtünk ide, s folytattuk gyanútlanul a szkíta népek gyakorlatát, keveredtünk boldogan szomszédos törzsekkel. Valahogy nem tűnt fel, hogy ők- idegenek. Istenem, így jártunk. Fokozatosan sorvadt el identitásunk, túlélési technikáink, és ma már kereshetünk vadul őshazát is Közel -, s Távol- Keleten, dombokon, hegyeken, alig egy ugrásnyira az Uráltól, az amerikai esőerdőkben, Egyiptomban, az elsüllyedt Mu szigetén, vagy a Szíriuszon, de akár megtalálhatjuk itt a Kárpát-medencében, belterjes, és politikai fegyverként alkalmazható szubkultúrát teremthetünk belőle, valódi nemzeti egységet kovácsoló mítoszt aligha.

(Bújt az üldözött, s felé
Kard nyúlt barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját e hazában,
Bércre hág és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger felette)

Közös haza helyett be kell érnem kicsike sajáttal, komfort-, és pátosz nélküli priváttal.  Laktam már tucatnyi helyen.  Talán a hiteles kisbolt, ahova évekig törzs-hitelezettként jártam.  Ólmeleg, meghitt nyomor, a bejárat előtt sörözve-politizáló férfijak.

Talán a helyi gimnázium, hol családom három generációja „ért le”.

Talán blogom, ahol virtuálisan nap-mint nap eljátszhatom magam.

A hazámat magamon kívül nem találom.

(Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpködtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virul
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvák hő szeméből!)

Rezignált szignál. Helyek; otthonommá sosem lesznek. Lakások, konok falak. Tüdőmből levegő, eszköztáramból a meggyőző-erő egyre fogy, - szétpukkannak hólyagok. Szívem lyukas sajtdarab, egyirányú hold. Jobb kamra, bal pitvar; két kihalt pályaudvar. Innen nem indulnak vágyvonatok, de befutnak időtehervagonok, tegnaphulladékkal rakva. Tükröm csorba tavába pillantok nap, mint nap hiába; fel ma sem támadtam.

 Ha szemem lehunyom, találok belső hazát?

 (Szánd meg, Isten, a magyart

Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!)

Hazám a halottaim, bár mind cserbenhagytak,

- egy belső Balaton, ahova krízishelyzetben rendre álmodom magam, többnyire fogaimat is elhullatom a partjainál,

- néhány dal, néhány könyv, hazám néhány versem is, amit fejből felmondok magamnak,

- otthonom a méhem, bár én még sosem laktam benne, de legjelentősebb élményeim neki köszönhetem, és törvényei szerint élek,

-hazám  ez az ingatag sejttelep. Készül egyre a halál az intervencióra.
A hazámat magamon kívül sehol sem találom, házamat meg viheti a bank, - himnusz ez, pocsék időben. 

Színészt nem kérek hozzá, magam szeretném előadni, mint afféle magányos, "protestáns" vándorprédikátor.