IDA MILLNER ASCHKE:
Álomkés szalad, keresztbe vág
az érzékelhetőn túli pokolból,
miközben a takaró másik dimenziójának
végében keselyűk gyűlnek a vérszagra.
Az álomképek hazugságán hiábavaló
a felháborodás. Egy mélytorokban legyűrhető
a botrány, attól még ő igenis valóságos,
annak ellenére, hogy nincs semmi köze magához.
Ki tette ezt vele? Ki formált szörnyeteget belőle?
Ki az ördög? Botrány, hogy akit szeretünk, abból űz
csúfot.
Lassan megszokható a szokatlan.
Csak ne lenne utána a szédület. Az émelygés. A szívdobogás.
A hányinger. Csak ne lenne a megvadult lovak versenye
az érpályában. A reggel hangjainak kőomlása. A reggel
tárgyai, a kanál, a tányér, a kávéscsésze ne lenne olyan
idegen.
Ha legközelebb megkísért, kimosni a mocskos száját
meghívni egy kávéra, tüzes
patájára cukrot hinteni, és belegyömöszölni a szőrös
pofáját a mézes vajas kenyérbe.
