A Szajna egyik hídján tavaly nyáron
úgy álltam félve a zuhogó esőben,
mint a Notre Dame egyik
megkövült sárkányának vízköpője,
hogy kivessem a tiszta félelmet a
vízre.
Repülők jöttek. Maguk után vörös
jelzőfüstöt hagyva. A Louvre üveg
piramisára zuhogott a víz, miközben
a Sacre-Coeur-t elözönlötték a turisták,
kiknek egytől-egyig rózsaszín esernyő
alatt kellett a szépre gondolniuk.
Nekem meg arra, hogy nem vagy itt már
velem.
És próbáltam valami olcsó szandált nézni.
Miért éreztem meg hónapokkal ezelőtt,
hogy nincs idő, hogy szorít a tér,
úgy szorít, mint az a rohadt szandálpánt,
akkor ott a bokám körül.
Belém hasított hangod tüzet lobbantó
szikrája. És mire kiértem az üzletből
szédelegve, a vízköpő szeme pirosan égni
kezdett, hogy zokogtam végig a Montmartre
lépcsőin lefele rohanva, aranysárga leveleken
majdnem elhasalva, ó, mekkora sorszedet
ez a szedett-vedett sors!
Gyíkok a gyertyafények, a reggelek kapujában,
valahányszor a Notredame-ba bemegyek!
 |
| Szerző önarcképe |
