IDA MILLNER ASCHKE:
"Ültünk Babylon folyópartjain.
Sírtunk. Babylon tenger nélkül él.
Hárfánk a fűzfán. Másképp szól a kín."
(Gergely Ágnes: 137. zsoltár)
Hosszúhaj csengőket adott
egy álombeli dombon,
mikor gyermek voltam én,
és most kimondom:
bullalio lia me
lolla buid danga!
ez volt a csengők őrzőjének
varázslatos hangja.
Hosszúhajt hívtam én,
a kagylók közt a vízben,
hangom mélyen zengett ott
egy szoprán csilingben.
S ahogy lassan nőttem én
a csengők eltűntek,
Hosszúhaj ritkábban jött
el hozzám, álmomból
elfogytak a színek.
Nemrég mégis hívtam én,
csengők nélkül : danga!
S megláttam egy
folyóban tükröződni őt,
de már nem volt hangja.
Már képtelen volt összefogni
az első nevetést, a könnyet,
úgy meredt rám riadt szemeivel,
mint akitől elvették a könyvet,
amit még olvasott volna tovább,
csakhogy magát felejtse.
Folyton kereső mozdulataival
szemrehányón csak rámnéz,
csengőt idézni nem tudok,
mikor elalszom végképp.
Forog, forog a színes lampion,
és forog az oltár a hegedű,
suhan egy arc az oldalán.
és aranyban izzik a betű.
Olyan az arca, kit meglopott
és kifosztott a fénysugár,
olyan az arca –elkopott
szívalakú nyár.
Most itt sétál csendesen,
fuldokló virágok között,
csuklóján felhődobbanás
ujjain színtelen félhold.
Hova tűnt hova tűnt
selyme a haja?
Sokáig bontja még a bánatot
a fűz ágainak tompa sóhaja.
