Holdfényből reverenda
hajnalra lefoszlik róla.
Meztelen remeg arca
ráömlő virradatban.
Egyedül,
-ahogy mindig akarta.
Csak én hittem,
hogy vele vagyok
celláiba zártan,
lüktetek együtt
szívdobbanásával,
vagyok egy árnyékban,
mi kézfejére hull,
szólok hozzá,
hívom hallhatatlanul.
-Mondja, miféle öröm űzte,
szívét széthordatni széllel?
Milyen vágy kényszerített
vezekelni mások bűneit?
Hívni halált, hálni véle
nyirkos párnáján elmúlásnak,
mire jó? Ki lesz gazdagabb,
ha önnönmagát kifosztja?
Konokul a reményt elűzte.
Önt taszítja jövője,
múltja riasztja,
a jelenen átvérzik.
Eltűnik. Láthatatlan.
Fényekből szőtt hajnal
holdköpenyes alakja,
remegő arccal,
ráfagyott virradatban,
önmaga-akarta.
Nadya keresztje. Magának ácsolta.
Pillanat-pillangó
testét tőr
szúrta
át.
A
láng
ellobban,
a szív megáll.
Hiányod
szemhéjam alá
fúródó üvegszilánk.
Te-
ér-
ted
testem megaláz.
Vágykeresztre
Rá-
sze-
gez.
Szeretlek.
Minden más,
csak ámítás.
Talkina itt szeretné megértetni Mosestlovval, a
látszat csalóka visszfény. Látlelet és diagnózis.
Látod, ma mindenre azt mondom, működik,
és te máris csipkés hangulatokat képzelsz rám.
Másképp beszélek, -mondod-, mint néhány napja.
Ezt elnevezted gyógyulásnak.
Még most sem érted, a szerelemnek nincs köze
időhöz. Katatón ajkán
nyálcsepp, mozdulatlan drágakő,
vagy tárgyát elhagyva téged is levet,
de tovább nő, akár halottak haja a koporsóban.
Nadya végre lazán meghatározza identitását.
Vérző gyolcs, és görög! dinnye.
Vagyok, ki nem ragyog, csak tompán sejlik.
Hanyag kötés beteg sebén, mi általvérzik.
Velem üzen a szüntelen halványuló Eltávozó.
Én már tudom: csak az tiéd, mit időszél
belőled homokhalomként el nem hord,
szívednek titkos rejtekéből, hordalékként,
Léthe vad vize ki nem sodor. Leszek neked
a szétoszló felhők alól kigördülő hold-hógolyó,
szemedre hűlő, álmodat űző ezüsteső.
Ébredj fel kedves, mert esendő testedben
lidérces álom ólomsúlyos fészket rakott.
Kelj fel nekem! Vigyázzuk éberen a tűzként
táncoló, nekünk rendeltetett jelenvalót.
Narancs- sárga – zöld.
Illata, íze, ritmusa. Neked
dinnye lennék csak, kerek, jófajta.
Augusztusi nyár dús gyepén
nagy kanállal edd, s ne bánd,
ha öledbe fojt az édes lé. Élvezd,
amíg lehet, mert erjedés lappanghat
héjam alatt, bűntudat nélkül
falj, másnak gerezdet ne hagyj,
s az édenkert földjébe, újholdas éjszaka,
a tudás fája köré ültesd
-a kiköpött magvakat.
Nadya Talkinát zabolátlan képzelete ezúttal a mesés
keletre röpíti szeretőstül, a bontakozó hangulatot csak a vers
végén említett rem-fázis teszi tönkre
Ha nézem
különös, keleti arcéled,
lelkemben égmúlt feléled,
tudom, tiéd voltam sok ezer éve.
Emlékeznek sejtjeim erre. Te voltál uram.
Mindent betöltő hatalom.
Sátradba vittél, megismertél egykoron.
Szemérmem fel te tártad,
röpítettél elragadtatásba.
Megtanítottál engedelmességre.
Ékszerekkel jutalmaztad szerelmi mesterségem.
Tűz mellett nótákat neked daloltam,
Szerelmünk szikrákkal szállt vöröslő holdba.
És táncoltam csillagok alatt,
csörgettem csörgőt,
bokapántokat.
Érte fázom,
érte reszketek,
hidegek a sivatagi reggelek,
kobra kígyó halálra marhat,
nélküle kell átkelnem a túlpartra?
Kegyelmes istenek, Ámon-Ré,
Hórusz, Anubisz, Toth és Széth,
te istennők anyja, fátyolos IszeT!
Ígérjed meg, hogy kedvesem, a
harcból,
sátoromig visszaviszed.
Ölemben tűz ég,
reszketek, olvadok, elveszek,
meghalok, éRte Én.
Erős bikám, öklelni bír ám,
amíg csak nem vagyok holt, se eleven,
Elolvadok, viaszocska a lángtól.
Elringat, betakargat,vigyázza testem,
ahogy bevonz az álmok birodalma.
Félrevert harang-nyelvem furcsa hangokat
gajdol angyalnyelven, még önmagáról mesél
kicsit az extázis, mielőtt belépek a rem-fázis
kapuján.
Nadya nagyon dühös, mert bár egy másik verséből
egyértelműen kiderült, hogy költővé változott, most mégsem sikerül szép verset
írnia, és persze még mindig Vaszjenkáról van szó
A mindenmasszából kihalászlak.
Leporolok egy porhüvelyt.
Ennyi volt.
Tovatűnt alázat.
Hülyén festesz.
Kiprésel időm magából,
halni szül. Tonnákat emelne a nyelv,
de inkább forgalomból kivon,
mégis rímbe fordul, kín a számban
megcsikordul, romantikázni pedig tilos.
Nemlét óceán mélyén nyüzsögnek nincshalak,
rájuk villan vansugár, csillog a pikkelylehet.
Ez sem jó.
Hiányzol.
Szomjazom a szóra, de más elmondani,
és más beszélni róla,
- jól jönne most egy pohár szóda-,
sárga rózsa, piros rózsa,
ne feküdj a hideg hóra,
lüktet bennem minden óra,
-kellesz, mint zsidónak a tóra.
Arról szól a történet,
feldagadt a tört énem.
Isten üveggolyó tenyeremben.
Lepattan rólad, nagyon utállak ezért.
Fényben fürdő angyalokkal hempereg kisgyerek,
egy másik lyukas csörgőt ráz, sikoltana, szája
nincs.
A harmadik én vagyok.
Hatalmas tömböt csákányozom, rám borul.
Meghaltam.
Legalább nem kell tovább verset írni.
Ilyenkor azt sem érzem, hogyan
tördeljem a sorokat, pedig
máskor könnyen adódik,
pedig hogy örülhetnék,
milyen szép verset írtam, így csak
szomorú vagyok.
Ideges.
Verjen meg a sötét ragya
ne találjál soha haza
Legalább ne szólna fejemben folyton ugyanaz
a Chopin darab,
sokkal jobb lenne írni szép verset, mint
láncban szívni
cigarettákat.
Aki hiánnyal terhes,
átkot szül, ha kínt fogant.
Repedt bádogszív csörömpöl.
Sehol se vagy.
