Talkina katartikus célzattal elsiratja magát. Nadya és az apokalipszis

Egy szobabelsőből kúszik felém jövőm illata,
- nem mintha lehetne egy szobának fonáka -,
de kell ez a szó, hogy látni engedje a fényt,
mi láthatatlanul a falakból árad.
Nem álmodom, de itt e kép,
rátapad a retinámra, éltem-e már,
vagy lakhatom még? Nem tudom,

de érzem, engem itt várnak.

Fekete-csipke repedésekből
kibomlik arctalan alak,

talán a holdról,
talán egy elmulasztott múltból,

de ezerszer hallottam már,
ismerem érkező léptei zaját.
Átölel, és rám hajol hangtalan,
hogy remegő ujjaimmal végre
megrajzolhassam vonásait.

Összebújunk, ágyunk puszta áhítat,
takarónk, forró leheletlepel,
a száraz deszkapadló szomjasan felissza
könnyeink. A mennyezetről
ránk pereg az álom korma, s végleg
eggyé ringat dallama, míg a falakon túl
pusztuló, üres világra, utoljára virrad nap,
-a lüktető, vörös óriás.