Talkina ismét filmet forgat. Ördögklip

Szemrésembe ékelődő világ.
Az idővonat kigördül a múltba fagyott állomásról.
Az ölelés lecsatolja művégtagjait,
és magára marad a vak tükör előtt.
Ha voltál is, ma nyitva hagyott ajtó előtt idegen.
Halott apám felejtett mosolya.
Ördöglábnyom korma pereg,
fekete hókristály hűlő szóközökre száll.
Rezzenéstelenrobbanás.
Toronyszobában térdelő magány.
Pára zöld levegőjében visszhangzik
sirályvijjogás.
Szikrázó kő veledvolt éjszakám.
Árulásom merít mélyébe,
fekete hókristály, ördöglábnyom korma pereg.
Nálad maradtak érintéseim, leheletem
fészekből kivert madár.
A szívdobbanások elfogynak,
torkomban szikék szegik szavam,
igéje nem dobban már. Könnyek gömbjein
szivárvány. Forró ölelés,
szurokba taposott halál.
Fekete hókristály kihűlt szóközökre száll.
Olvadó falak.
Nem akarok élni, legyen neked igazad.

Üres csónak ring türkiztenger hullámain-

 Ez az írásom csupán egy angol dal zenei vonatkozásaira írt reflexióhalmaz, illetve annak is a meghúzott változata. Illetve ez így nem egész pontos, mert a zárósor a dalhoz készült klip záróképével azonos. S most, hogy előkerült, nekifutottam a dalszöveg nyersfordításának. Ám a szöveg annyira ráutaló jellegű és különös volt, hogy tovább keresgéltem, és így jutottam el a dalszöveg alapját képező VERSIG,(Mercy street 45), és annak írójáig,

 ANNE SEXTON-hoz, s bár ő egy Pulitzer-díjas költő, az un. látomásos költészet markáns alakja, miközben tucatnyi kötete jelent meg, össz-vissz 7 versének találtam a neten fordítását 

http://www.litera.hu/haddszoljon/ilyen-anne-sexton-verse-forditas
http://fenyvesiorsolya.hu/web/ford%C3%ADt%C3%A1sok/anne-sexton.html
http://ketezer.hu/2002/05/versek-83/ 

 Ki is volt ő?  Egész korán férjhez ment, majd két lánya megszületése után szülés után depressziót diagnosztizáltak nála, a gyerekei elkerültek mellőle, elvált,elmegyógyintézetbe került többször is. Pszichiátere biztatására kezdett írni, illetve végzett el 'írótanfolyamot'. Kétszer követett el öngyilkosságot, másodszorra, 1974-ben már nem hibázott. 47 évet élt.

 A díjat a Live or die kötetéért kapta. Tabukat nem ismerő versei, megfegyelmezett őrülete számomra valami egész döbbenetes, hétköznapi helyzetek,pontosan megfigyelt apró részletei közül fut ki teljes természetességgel az irracionálisba, a mágikusba, vált át az álomképekbe, a látomások világába. Ami engem még megdöbbentett az az, hogy ez a szövegem, úgy hozza életének momentumait, verseinek jellemzőnek talált toposzait, hogy írásakor fogalmam sem volt az inspiráló dalszöveg jelentéséről, sem a mögötte meghúzódó költőről és verseiről. 

és végezetül, a Peter Gabriel dalszövegének fordítása, már általam elkövetve, a többszörös birtokos szerkezetek helyes értelmezésért , és a rettenetes igeidő-dzsungel parkosításáért nem tudok még teljes felelősséget vállalni, de azért próbáltam egybegyúrni, és a verssé levés irányába taszajtani a szövegem :)

letekintvén az üres utcákra
már látja az álmok mindegyike tömör
mindenik álma valódi

s az épületek tömege
az autók is egyszeriben
álmokká változnak fejében

képei törött üvegeken
képei gőzben a lélekben
s a varratok nem szivárognak

a sötétség leple
alatt hajózhatunk
bontsunk vitorlát
ha az éj leszáll

a halványzöld és a szürke
folyosóján sehol
a külvárosok hideg
nappali fényeiben sincs

de mindig a középpontban egyedül
szavak csontjai által megtámasztva

álmodva a kegyelem útjáról
magát viseli kifordítva
kegyelmet álmodik újra
az apja karjaiban
a kegyelemutcai álom
esküszöm, odaköltöztek lenni jellé
apja ölelő karjaiban
álmodni kegyelmét

papirként húzza ki a kasszából csússzék
a sötétben ránt elő szót szó után

bevallja meleg bársony dobozkájának összes
titkos dolgát a papnak aki egy doktor
s bevethet bátran sokkterápiát

míg gyengédség az álma
remegő csípővel álmodja mary ajkának csókját

álmodva a kegyelem útjáról
magát viseli kifordítva
kegyelmet álmodik
az apja karjaiban újra
a kegyelemutcai álom
esküszöm odaköltöztek lenni jellé
apja ölelő karjaiban
álmodni tovább kegyelmét

kegyelem kegyelem kegyelmet keres
nyomoz a kegyelem után

Anne az apjával kihajózik
hullámokon lovagol
ring a tenger hullámain
sohasem merülhet el már 

 

Since you ask, most days I cannot remember.

I walk in my clothing, unmarked by that voyage.

Then the almost unnameable lust returns.

Even then I have nothing against life. 

I know well the grass blades you mention,

the furniture you have placed under the sun.

But suicides have a special language.

Like carpenters they want to know which tools.

They never ask why build.

Twice I have so simply declared myself,

have possessed the enemy, eaten the enemy,

have taken on his craft, his magic.

In this way, heavy and thoughtful,

warmer than oil or water,

I have rested, drooling at the mouth-hole.

I did not think of my body at needle point.

Even the cornea and the leftover urine were gone.

Suicides have already betrayed the body.

Still-born, they don’t always die,

but dazzled, they can’t forget a drug so sweet

that even children would look on and smile.

To thrust all that life under your tongue!--

that, all by itself, becomes a passion.

Death’s a sad Bone; bruised, you’d say,

and yet she waits for me, year after year,

to so delicately undo an old wound,

to empty my breath from its bad prison.

Balanced there, suicides sometimes meet,

raging at the fruit, a pumped-up moon,

leaving the bread they mistook for a kiss,

leaving the page of the book carelessly open,

something unsaid, the phone off the hook

and the love, whatever it was, an infection.