Nadya Talkina automatikus írással próbálkozik józanon, de ez látszik is. Olyan lehet

az automatikus írás,
endoszkópia, tökmindegy mit írok ide,
úgyis kitátja száját,
utazás a vers középpontja felé,
háromdimenziós képzavar épp,
síkok zakatolása
gurul
fülalagutakban,
lidércek békepipára gyújtanak,
minden lélegzetvételemmel
téged szívlak, tűzgolyó a számban,
látom magamat feketében,
három éjjel,
három ölelés,
szitakötő-táncmulatság,
vörös kabátban jár az ördög,
cilindere malomköves 

illemszabály,
hátulról kúr meg,alapvetően humanista,

akár egy vezércikk,
délután csönget a halál,
postásnak álcázza magát,
ráguggolsz szeméremtestére
ott dereng benned az ítélet,
babaruhák lengenek
foszlott csecsemőkkel.

anyám ideges az adóellenőrtől,
emlékszem a center parkolójában
hajtottál a harmadik szintre,
szeretkezni akartam, de csak
a tenyerem lett nedves,
speciális szolgáltatásom,
ma élvezzen a tenyerembe,
fénylik az este, teste smaragd,
összemosom a határainkat,
látomásaim  életedre törnek,
elvonszollak a vanba rőzsetűznek,
felolvasztom veled a pillangókat,
kavicscsobbanás,
zuhanok az anyamélybe,
a szemem víztükrébe fojtalak,
feszítelek egy hulla sírkeresztjére,
beléd gubózok, egy magzat,
kell, hogy kibontakozzanak a részletek,
üveggyanta fényerezettűvel
karcolom a bőröm, vonalak megsebeznek,
szirénazúgás,
lázgörbült tér,
lapos kúszás, hányinger,
üvegcipők kocogása,
csontszerkezetek lepik lepedőmet,
árvaellátásban részesítem szívemet,
leigázom a renitens péksüteményeket,
távolodó vitorlákat látok,
szeletelem a húsod holdkéssel,
boncasztalra tennélek,
lélegzetvételed is hazugság,
gömbök gurulnak szerte-széjjel,
ez csak mellébeszélés marad.
most mélyebbre.

azt hittem már mindenen túl vagyok,
de folyton idegesítenek a körmeim,

véresre kaparhatom velük a számat,
te viszont már sosem csinálhatsz
belőlem napi rutint,
elsüllyesztettelek, mint csatahajót,
váltott alakban újra látlak,
a zűrzavar egyre nő,
hiába tisztul a lényeg,
elfojthatatlan tűzvész
vagy bennem, egyre magasabbra hágsz,
ahogy szállok mind alább,
csak a szavak tartanak össze,
de van, hogy teljes a káosz,
olyankor a szétesés nyugalma,
jelentés nélküli képek halmaza,
nem kapcsolható a hívott szám,
semmi sem fájhat,
ha nem rögzülnek az emlékek,
sodródom,
bomlott terek,
tompa fények,
maszkos emberek,
hallom beszédük, de nem értem,
nem köt semmi ide,
ott rekedtél egy másik jelenben,
szeretlek tehetetlen,
ha hozzám érsz sem érezhetem,
a múlt megtiltotta a jövőt,
minél igazabb, annál lehetetlenebb
halott testem nő,
nem tudlak kiváltani a se(h)olból,
hát aludj, szenderegj  nincsben,
egyszer érted jövök.

mikor találkoztunk,
akkor váltunk szét,
mert megismeretlenül
még velem voltál egy,
már mindenütt otthon lehetek,
mert én vagyok,

aki téged szeretlek,
mikor rájöttem, sosem voltam egyedül,
ha most itt vagy,
minden elhallgatott bennem,
te hitted, hogy csalódás csendje,
mert egyedül e félreértés feszültségében
születhetett meg a történet lehetősége,
ami az időn át számol fel
minket, hogy lehessünk
újra zavartalanul
én, és te,
folyamatábrának hittem,
kik eddig történtek,
pedig csak ők voltak a részletek,
pillanatvadász, nem vagy mocskos ruha,
hogy levethesselek.
isten a zavar pillanataiban
szüli a világba önmagát,
ő a hiba az univerzum szövetén,
maga a bomlás,

Innentől nincsenek szavak.