 |
| Bánfi Ferenc:Caruso |
Nem akartad, hogy összevágott képekből
hangokból állítsak emléket szerelmünknek.
Mindig irtóztál a túl látványos elemektől,
bár használtad, hogy erősítsd a szabályokat.
Ezért megharagudtál, amikor elmondtam
tervemet. Hisz nem tudtam a szabályokról.
Csak azt tudtam, boldog akarok lenni.
Mert sokat ért a csókod, mint az ősi lélegzet.
Nem tudtam, hogy azért voltál hangos, és
mozdulataid azért voltak teátrálisak,
mert a szabályok kihangsúlyozásával
a láthatatlan és nem hallható törvényre utaltál.
A törvény mely erősebb mint az élet, és
súlyosabb mint a halál pecsétje.
Emlékszem ahogy sírva felhívtalak,
mi ez már, hogy karjaidban ringatsz.
Elaludnék, de a tér csapdaként működik,
és mire felébredek,elválaszt minket három
határ, ez a rongyos, ez a sérült valami
különváltan az emlékezés különös útján él.
De ami tűztörvénybe simul az az élet,
a súlyos, a megdönthetetlen arany fényű
lobogás, a zuhatag, az örvénylő vér, a zöld.
A könnyű , szép mozdulata az odaadásnak.
Ahogy átüt a perceken. Lemondóan legyintesz
rám. Hangodból a törvény szeretete árad.
A kísérlet a lehetetlenre. Azt mondod épp olyan
felszínes vagyok mint a többi nő. Provokálsz.Ütsz.
Hallgatok. Hallgatod. Azt gondolod, hogy
nem figyelek.Kétségbeesel saját kijelentésedtől.
Hangosan mondod : Halló...Halló...
Már majdnem kimondod a csillagtörvényeket.
Aztán szánva szánsz, mint egy hátát domborító
kis piti vadat, és azt mondod, ne képzeljem el,
hogy ez az egész beteljesületlen volt, mert egy
ilyen kapcsot nem választhat el semmi sem.
A temetésed napján olyan részeg voltam, hogyha
szembejöttem volna magammal hatszor és tízszer,
akkor sem ismerem fel magam az elmosódott
klisében, abban a fura varázslatban, ahol
a sorrentói teraszon új életet ígérő szélkavarban
átfogtad a derekam, és azt mondtad ,hogy kell
a megtisztulás, hisz történelmet akarsz írni a törvény
rejtegetésével, mikor nem mondod ki, csak körbeírod
zenével, emlékekkel: azértis halhatatlanok vagyunk,
és hogy élveztél mindig minden gondolatot velem,
de nem érzed jól magad, térrabszolgákká váltunk,
és hogy eleged van az emberi kapcsolatokból, de
azért is ez a hang vezet, mindegy hova, mibe, a drámai
kíséret tudom csak erősebbé tesz , leszámítva a reggeli
túlvajazott zsemléket, kulcsaim, pénztárcáim elvesztését,
a sejtekbe sokkolt fájdalomkapcsokkal ha jön az éj.
Olyan nagyon nagyon nő a hold körül a vak seb.
Tengerként áradok, apadok, kövülök, fényleckéket adok
a gyújtópontok fáklyává válásáról. Nélküled megfoganni
sem tudok, kráterek zuhannak kimondott szavainkért,
sivatagok fagyában őrlöm a gondmagokat a történetek
nélküli halászok homlokáról, kik gyöngyöket találnak
a túl plasztikus partokon, hova csak a világítótornyok
pászmája ér. Egyenes alakban terjedek a kőszobrok tört
gerincére, a torzók mosolyát tárolom mélyeimben újra
rekonstruálva szikrázó szemeidet is. És idegen égitesten
átlátszóvá teszem kemény formádat, miközben egymás
atomjaira présel minket egy karbonádó robbanás.
Meztelenül és egyedül, ahogy minden ajtón áthaladva
jelentem neked kint vagyok már a szabad ég alatt és
fázom a hiányodtól. Kapd el könnyeimet még ma,
mert borostyánná változhatnak kezed érintésétől.
Valaki azt mondta, hogy a gyémántok öngyulladása
és a megistenülés között a határpont a szerelem
fokán csak a teremtésről való lemondással
érhető el, az örök visszatérés reményével. Hibáztunk.
Hiszek benne rendületlenül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése