IDA MILLNER ASCHKE:
Szavakkal dúsított érett gyümölcsök idején
elforr a nyár az imbolygó test árva vonalain.
Felégett arcok szemetelnek a tiszta szélben
szitkot, kiáltást rázó hirtelen mozdulataikban
bőrvakolatokat hagynak a jószagú földnek is,
ezért a domboldal zizegő tündér lombjain át
elveszik a reggel szépséges fenyő- partjait.
Felemelt fővel intenek a száműzött szívnek
páracseppek élete a szivárványban véget ér
felszívó cserépperceken bukdácsolnak ki
otthagyva körmökről lelopott félholdakat,
rózsás barázdák gyöngyház színű vonalát,
aranyló fésűfogban ragadt szöveghajakat
bennük hullámzó csónakok az igék,
lelassulva mondatsziklák felé tartanak:
Fáradt vagyok, szemeimben láng ül
karom varázskardként már nem véd
dobj a nézésem elé, vess a kolostor
jövő udvarára, a zárt lélek kútja felé,
mert ez a tér csak feszíti az órát.
Elpattannak rugói a türelemnek, ima
sem elég, lejár a kegyelem, vérivó
darazsak között átvérzett gyolcs
a múlt. Akire ránéztem mérgezett
lett tőlem, és dala a méregzöldbe
hullt.
Akire ránéztem , visszanéz bennem
és amit ő nézett én nézem tovább
és ismeretlenné torzul bennem az ő
hangja és átkozom egyre de ő mindig áld.
A szél a szigetről paripákat küld
rezeg a sóhajlevél olvasatlan a fán
átcsattog a világon egy óhajtó mondat
zárd le még ezen az egy éjszakán.
Vádol a hang tán túl a lelkiismereten
túl az elajzott szögeken, a feszületen
ki eladta volna magát a mennyekért
a megváltatlan zsoltárének ritmusán
két lator veszekszik nem gyilkos, nem
áruló, csak hőre lassan lágyuló
csak szívbe folyó nyelvi Akheron
lefelé hömpölygő kusza betühalmaz
két partján előre meghaló lélegzet
közötte harmadnapon feltámadó
kámeában végződő metszett ékkövek
a pontok a végek, az elmondhatatlan
szövegen túli szövegtelen fájlok
a mellékzöngék, a széljegyzetek
a vénában folyó ikhort szívják ki majd
az összeroskadáson ünneplő felhőket
indítják el, hogy részeg leszel ismét
emberként emberségbe vetkőzöl
ha vihar segítene villám élesztene újjá
könyörgöm üres papírlapokba bújjál
meztelen kezeddel formázz szemfedőt
dobj leptonokat mindkét szembogárra
feküdj érzéstelen a rontott kősziklára
és várj míg siratnak szívbe tőröket
indító idegenek és ismerős hangok is
kódok közt láthatóvá így válj
szőlőművesek és csillagok sugarában
tudd, örök és megváltást hozó a hallgatás.
