Csak forgolódj
a vackodon, ha elkerül az álom,
míg féreg módra átjárják a testedet halálok.
míg féreg módra átjárják a testedet halálok.
Sós víz csupán a könnyeid, sírni indok mi
volna?
Habár vak koldusként biceg feléd tékozló holnap.
Habár vak koldusként biceg feléd tékozló holnap.
Csitulj; parázsló ajkaid zárd hűlő szóközökre,
vasalj magadra törvényt, s a kín kerékbe tör örökre,
hogy önmagát, vagy tégedet, döntsék el azt majd
mások,
de éjszaka sosem volt még ekképpen mély, és vásott,
de éjszaka sosem volt még ekképpen mély, és vásott,
önnön súlyától reped meg, és felhasad a mennybolt,
torz angyalok hullái hullnak, óh, ez égre nyílt pokolból.
torz angyalok hullái hullnak, óh, ez égre nyílt pokolból.
***
Az első sor,
na ez legyen! Ha csak a semmi írható,
ragyoghat óceánt körénk a képre képzelt kis hajó?
ragyoghat óceánt körénk a képre képzelt kis hajó?
Bár koporsó csak díszlete a holtnak, nem determinál.
Nem végcélunk e földi lét,(ördög legyint; de terminál!)
Nem végcélunk e földi lét,(ördög legyint; de terminál!)
Ám játsszuk azt, hogy játszhatunk, hogy volna
óriás a tét.
Ma főhősünk veszíti itt a láncait, vagy vélt hitét.
Ma főhősünk veszíti itt a láncait, vagy vélt hitét.
S ha költemény? Nem tépi szét! Úgy élvezné,
szóvá tehet!
torkom is metszené azért, hogy átvágjon - egy
kötelet.
***
Talán megtettem
mi tellett, nem hazudtam többet,
mint muszáj volt, nyomomat megőrzi e föld, s ha nem,
hát emlékem is velem hol(t). Szerettem volna hinni,
csak bólintok, s már érdemes, lelhetek biztosabbat,
mint a kocka, de csak nekem volt érdekes,
miként
rajzolja arcomra törékeny ráncait a voltidő,
tárhattam
szélesre szívemet, mint nagykaput, de nem volt rá
vevő, főleg a sarki ószeres, -biztos nem voltam
túl módszeres –, de nézzétek el nekem, hisz ez volt
ma éjjelen a legelső utolsó énekem.
