Nadya elhajózik a nappal. nem kamaszos

hetykeséggel, rimbaud-i daccal,

-sutba dobni hitet, küldetést,

és elhajózni a nappal-, de tömpén,

tehetetlenül, lemondva minden alakról,

alakzatról, arról is, mi most tükörben tesped,

arról a régi, híres önmagadról,

igénytelenül, nem mint füvek,

-azoknak zöldjük úgyis vall, élettel áltat-,

hanem fakultan, mint sós-zsákká avanzsált,

ócska zokni,  fiók mélyén, tömveszemcsés némasággal.

hallgatni.

többé nem tudni történtet, kitaláltat.

mert száz éve tudjuk mi az mi fecseg,

mi szezonnal, kampánnyal, idénnyel

tuti, hogy lecseng, habár

világ idővé kimért ritmusát,

-mi jambusokban pattogó-,

verselhetem sok pretty poemmá,

(-a semmi pokla mint dalol-,)

tetemre hívhatom

akár a végzet háziasszonyát, hisz

(pókfonálon nyugvó porszemek vagyunk,

s ha megcsillanna rajtunk égi fény,

botránykővé avat gyilkos szempár,

s a mélybe zúz egy gigantikus kéz,)

és elsiratom egy árva kis manó bánatát;

(én nem tudom mióta és miképpen,

-talán egy bús, és őszi alkonyon-,

elillant tőlem sok-sok bíbor ének,

azóta lelkem árva, úgy bolyong,

nem hívja vándorútra messze berke,

közel számára már csak vad vadon,

nem élek rég, e lét így semmi burka,

hát meghalok ez éber hajnalon,

páfrány-levélke rejtse hűvös testem;

smaragddal ékes, néma oltalom,)

megénekelhetem, a szenvedély

lépcsőfokaira lelkem miként hág(ott),

(a távolság lüktetve olvad,
– az ég, akárcsak habos-kék fagylalt-,
játék ma minden oly erővel,
minek gyengeségünk táptalaj,

ha volnék emésztő zavarban,
– leigázhat minden akarat-,
verd fel a csendnek ércharangjait,
némaság zúzzon titokfalakat,

mint forró passzátszél-fi tépdes
kéjjel, skarlát sörényes hangalányt,
– szemérem vesztes, győzi szenvedély-,
két rezgő húr; köztünk édes hangarány.)

belegondoltál már volt,

hogy a fejedben működő versgenerátor

miféle kényszerpályákra tolt?

a szavak zenéje, a megnevezés

ópiuma oly veszélyes varázs;

ha nem vallasz, hát válsz,

azzá, amivé leszel, amit verseddé teszel.

(kit is érdekel ki lejegyezte,

történt-e valaha,

élte-e bárki?

mást ígér, ha a szó játszik!

játszana önmagával is,

mozdulat minden igéje,

szárnya, ha lebben, táncol a vers,

zöld selyemsuhogás, szalag a szélben.

csodafa kúszó liánja.

folyamállat.

szószökőkúúúúúúúút

csepp-

csillag-

Z

U

H

A

N

Á

S

A

!

barlang,

labirintusmélyen.

fanyar kátrányillat. éjcsokoládé;

szádban is olvad,

m  e  g    a     l   a   p   f   e   h    é    r     e    n.)

hát kit izgat,

ha nem válaszolt a visszhang?

ha a sok vers, amiket faragtál, csak emlékműve annak,

hogy önmagadnak -önmagaddal -,

örök adósa maradtál?

(akár kamaszos hetykeséggel, rimbaud-i

daccal, vagy tömpén, tehetetlenül,

igénytelenül, fakultan, tömveszemcsés

némasággal, zoknimód

inkább csak hallgatni.

vagy elhajózni a nappal.)