Magyarázom a depresszióm anyámnak (egy kis slam poetry, újévi köszöntő helyett...)

...egy jóra való boszorkánynak az úgyis november elsején van. Mint ennek, itt ni.

Gondoltam, megörökítem magamat is 54 éves fennforgásom alkalmából egy no beauty function, no smink, no photoshop piccsel is. Mondjuk, ez azért nem egész igaz, a nyakamat kissé elmaszatoltam, mert az előretolt kezem miatt  beráncolódott, mint egy helyőrség.  Illetve az a kezem volt. A helyőrség.

A lefordított vers viszont a  2014-es vancouveri slam poetry bajnokságról való, s azóta -csak a Button Poetry You Tube csatornáján-, mintegy hat és fél millióan csekkolták. Megpróbálom elképzelni, hogy egy kezdő :) magyar költőnő verse saját előadásában ekkora nézettséget ér el otthon, de gyéren jön be, biztos a vizualizációs technikámmal van a gond.

Na, nem szaporodok itt tovább szóban, habár azt olvastam valahol, valakitől, hogy minden napra legyen ötszáz szavad, mert különben elvisz a cica, illetve felfalnak az other peoplék sajátszavai.

Rajta leszek, de most előbb kicsit következzenek Sabrina Benaim szavai.

Explaining My Depression to My Mother: A Conversation

Mom, my depression is a shape shifter.

One day it is as small as a firefly in the palm of a bear,

The next, it’s the bear.

On those days I play dead until the bear leaves me alone.

I call the bad days: “the Dark Days.”

Mom says, “Try lighting candles.”

When I see a candle, I see the flesh of a church, the flicker of a flame,

Sparks of a memory younger than noon.

I am standing beside her open casket.

It is the moment I learn every person I ever come to know will someday die.

Besides Mom, I’m not afraid of the dark.

Perhaps, that’s part of the problem.

Mom says, “I thought the problem was that you can’t get out of bed.”

I can’t.

Anxiety holds me a hostage inside of my house, inside of my head.

Mom says, “Where did anxiety come from?”

Anxiety is the cousin visiting from out-of-town depression felt obligated to bring to the party.

Mom, I am the party.

Only I am a party I don’t want to be at.

Mom says, “Why don’t you try going to actual parties, see your friends?”

Sure, I make plans. I make plans but I don’t want to go.

I make plans because I know I should want to go. I know sometimes I would have wanted to go.

It’s just not that fun having fun when you don’t want to have fun, Mom.

You see, Mom, each night insomnia sweeps me up in his arms dips me in the kitchen in the small glow of the stove-light.

Insomnia has this romantic way of making the moon feel like perfect company.

Mom says, “Try counting sheep.”

But my mind can only count reasons to stay awake;

So I go for walks; but my stuttering kneecaps clank like silver spoons held in strong arms with loose wrists.

They ring in my ears like clumsy church bells reminding me I am sleepwalking on an ocean of happiness I cannot baptize myself in.

Mom says, “Happy is a decision.”

But my happy is as hollow as a pin pricked egg.

My happy is a high fever that will break.

Mom says I am so good at making something out of nothing and then flat-out asks me if I am afraid of dying.

No.

I am afraid of living.

Mom, I am lonely.

I think I learned that when Dad left how to turn the anger into lonely —

The lonely into busy;

So when I tell you, “I’ve been super busy lately,” I mean I’ve been falling asleep watching Sports Center on the couch

To avoid confronting the empty side of my bed.

But my depression always drags me back to my bed

Until my bones are the forgotten fossils of a skeleton sunken city,

My mouth a bone yard of teeth broken from biting down on themselves.

The hollow auditorium of my chest swoons with echoes of a heartbeat,

But I am a careless tourist here.

I will never truly know everywhere I have been.

Mom still doesn’t understand.

Mom! Can’t you see that neither can I?

— © Sabrina Benaim

Innentől már én:

Magyarázom anyámnak a depressziómat

(párbeszéd)

Anya, a depresszióm egy indián lidérc,

néha, mint szentjánosbogár a medve mancsában,

máskor, maga a medve. 

Azokon a napokon én halottat játszom, amíg a medve magamra nem hagy.

E rossz napokat sötét napoknak hívom.

Anya azt mondja, próbáljak gyertyákat gyújtani.

Mikor én gyertyába nézek, látom a húst a templomban,

a láng villogását,

a délidőnél fiatalabb emlékezet szikráit,

épp a nyitott koporsó mellett állok,

ebben a pillanatban ismerem fel, minden személy, akit valaha megismerek, egy másik napon majd meg fog halni. 

Egyébként, Anya, én nem felek a sötétségtől, ez talán épp része a problémámnak.

Anya mondja, azt hittem, az volt a bajod, hogy nem bírsz kimászni az ágyból.

Hát nem bírok. A szorongás túszul ejt a házamban, belül a fejemben.

Anya azt kérdi, honnan ez a szorongás.

A szorongás egy vidéki unokatesó, a depresszió kötelességének érezte meghívni a buliba.

Én a buli vagyok, Anya, csak egy buli, amiben nem akarok részt venni.

Anya azt mondja, miért nem próbálsz elmenni valódi társaságba, találkozni a barátaiddal.

Tényleg, eltervezem, eltervezem, de nem akarok menni.

Eltervezem, mert tudom, akarhatnék menni, tudom, néha szándékomban állt menni,

csakhogy nem túl szórakoztató akkor szórakozni, amikor konkrétan nem akarsz szórakozni, Anya.

Láthatod, Anya, az álmatlanság minden éjjel végigsimít engem karjaival, bemárt a konyhában a tűzhely derengő fényébe,

az insomniában ez a romantikus lehetőség rejlik, képessé tesz a holdat tökéletes partneredként érzékelni.

Anya azt mondja, próbáljak báránykákat számolni.

De az agyam csak az ébrenlétem indokait képes számba venni,

szóval sétára indulok, de reszkető térdkalácsaim csörögnek, mint az ezüstkanál, mikor erősen szorítnád, ám csuklód gyenge, 

itt csengnek fülemben, mint ormótlan templomi harangok, hogy emlékeztessenek,

alvajáró vagyok egy boldogságóceánon, és nem tudom

magamat bemeríteni abba.

Anya azt mondja, boldognak lenni egy döntés,

de az én boldogságélményem olyan üreges, mint a tűvel kiszúrt tojáshéj,

a boldogságérzetem magas láz, amint lezuhan.

Anya azt mondja, irtó jó vagyok abban, hogy semmiségeket felfújjak,de e kudarcba fulladásom 

majd jól bekerít,a halálfélemem által-

Nem! Nekem életfélemem van!

Anya, magányos vagyok.

Úgy hiszem, mikor apa elhagyott, megtanultam hogyan fordítsam át a dühöt magánnyá, a magányt buzgósággá, tehát, ha azt mondom neked, később nagyon elfoglalttá váltam, arra célzom, álmatlanságba estem,

a heverőn a sport csatornát bámultam a TV-ben,

hogy elkerüljem a szembesülést az ágyam üres oldalával,

de a depresszió mégis visszavonszolt oda engem,

amíg a csontjaim egy elmerült csontvázváros elfelejtett kövületeivé nem váltak,

a szám fogaimnak temetője, az önmarcangolásuktól törtek össze,

beesett mellkasom előadótermében szívverésem visszhangjai dübörögnek,

de én óvatlan turista vagyok itt,

akárhol tartózkodjak,én sohasem leszek igazán otthon.

Anya még mindig nem érti.

Anya, nem látod, 

hogy én sem?

(Katalin Nagy)

Túlteljesítem  tervet, már közel a hatszázhoz, és a következő napokban is sűrű kislány leszek, felrakom a dalfordításaim is, egy dal- egy poszt -módszerrel,

see ya, most léptem,következik  a mindennap nézz meg  angolul egy filmet- programom :)