Nadya Talkina ismét emlékezni próbál egykori önmagára

Homokos, eső áztatta part,

a vizet sirályok borzolják.

Lengeszőke lány lakkcipőben kavicsokat rugdal,

süvítő időszél évgödröket váj.

Emlékoszlopok jelzik egy vontatott vonulás irányát.

Képek foszforeszkálnak a változó ég alatt,
rájuk rakódik gyönyörpára,
bűnszemét, millió perc-kvarckristály.

Gomolygás istenarc körül.

Földgolyót töviságak körbehajtanak.

Térdepel két  angyal,
szárnyuk dióbélhez hasonló.

Kontinenseket sejtető glóbuszon
Krisztus vérével csordultig kehely.
Jézus zöld csuhában, áldozópapként 

a saját testévé lényegült ostyát nyújtja.

Gyerekkoromban számolgattam
hányban hány leszek.
Gátak, kényszerek, szerepek.
Önvaló? 

Lehet.

Méhben elhalt magzat csúszik a tömörülő voltba.
Jácintillatos csodák, múlt feliratú badellába,

alvadt érzésdarabokkal.
Ugyanaz a tompa, lüktető fájdalom,

nem az ágyékban, de dobogás a szívben,

derengő óceánból cikázó emlékrajt űz fény felé.

Kapkodok,  terelném eszmélet üveggömbjébe.
Zárnám öröklét akváriumába.

Istenem, küldd szellemed,
az állandóan élő-látó lelket,
ki átitat, egyetlen képpé komponál.

Ragadj magaddal!

Csak bennem válhatsz eggyé.

Úgy adod te át magad nekem,
hogy tevé teszel. Isten játszik bennünk,

lüktető ponttá sűrítve valóságot.

Éjjelente, ha igazán akarsz,

megédesül nyálad, 

mézforrás árad nyelvemen.

Tenyered tüzet üzenve,
forró szélként csontomig ég.

Szét nem vághatod a kötelet,
mit valaha rám igéztél.

Temetkezzünk inkább prédikációk alá,
meneküljünk silányságba,
bóduljunk egoizmusba,
fojtsuk egymást amnéziába,
kovácsoljunk sunyi taktikát,
eljátszva ellenségtől féltünk.

Kétszázhúsz volt kellene mibelénk,

hogy felrázódjunk.

Gyóntatódként inkább pokolra,
orvosodként halálnak adlak.

Gyilkosodként óvnálak az elmúlástól.