Kellemetlen álom, melyben Nadyát ebek üldözik, megjelenik egy táltosparipa is, de már hiába

Álmomban menekülök. A helyszín
különös lápi világ, kásás hólé,
tocsogók, nádszálak hajladoznak a szélben.
Az eget súlyos felhők terhelik,
szinte ráhasalnak a földre. A cigány-telepről
vezet széles földút, a nagy folyó
mellette kanyarog, jégtáblák zajlanak
medrében. Lélekszakadva rohanok,
bár üldözőimet hátra tekingetve nem látom,
tudom, a városba kell eljutnom és megmenekültem.
Az út meredeken emelkedik, megdöbbenve észlelem,
a gátat erre a folyóra merőlegesen építették.
Távolabb, a gáttetőn hatalmas
termetű kutyák támadásra készen
várakoznak rám. Rémülten fordulok
vissza, négykézlábra ereszkedve kúszom
a lejtőn, hátha így kijátszom őket,
hisz láthatják én is kutya vagyok,
csak egy kutya. Ebben a pillanatban
ősz hajú férfi magasodik előttem,
kötőféken vezet egy fekete paripát.
Felegyenesedem, a kantárt
markomba nyomja és eltűnik.
Tanácstalanul állok,
a ló tesz egy lépést felém, fejét
homlokomhoz dörzsöli, és valamit emberi
nyelven a fülembe súg. Hallom,
de nem értem mit mond.
A kutyafalka most szimatot kap,
csaholva nekiiramodik, felénk tartanak.

Az ágyam szélén kuporgok éberen,
és nem tudom eldönteni, az égiek
megmentésemre siettek egy táltossal,
vagy oly súlyos vereségem,
hogy már az állati minőség is fölém kerekedett.

Így nem mehetek sehova.