Nadya Talkina egy légy halála kapcsán a sajátjára asszociál. Egyben kiderül, valaha férje is volt, természetesen nem Vaszilij, és nem is költő

Ahányszor lecsapok egy legyet,
saját halálomra ráébredek.
Ennek kell történni, hogy ne legyek.
Ez persze teljesen irracionális,
emlékezni olyanra előtte,
amire utána sem lehet,
de meg vagyok győződve,
ha nincs másvilág, ugyanilyen lesz.
Hatalmas erő passzíroz a semmibe.
Van vers, amiben a légy
keresztülrepül az üvegen,
nekem ez a hepiendes halál,
ahogyan e feketetestet legyőzve,
lénye(ge)m szublimál,
és üvegen túli, fénybe öltözött tér vár,

ahová áttörök,

de ha örök is, (sokan mondják,)
személyiségem mégis leveti,

így nem vigasz,
mert emlékek nélkül
csak üres kosárkalélek,
mit fogok akkor a halálban
megélni énnek?
Bár  van valaki,
aki figyel, elszenved csendben.

Szemlél. Nem változik,
csak áhítozik, lehet,

létezik, mint lehelet?

Neki mindegy.
Érzem, ugyanez lenne,
ha anyuka nem termelte
volna ellenem méhében a mérget,
nem passzol át a nagynénémnek,
apu kártyaklub helyett engem választ,
velem játszik a kertben vasárnap,
férjuram ökle helyett a tenyerét használta
volna, és még mindig azon hordna.
Ennek egyre megy,
ha elmúlt harminc évben
háromszor üdültem,
most fotókon pózolnék fitten
eiffel toronnyal, és big bennel, ugyanígy

hallgatna bennem.

Talán testem levetve
vele zuhanok a végtelenbe,
és ha újjászületek,
nem lesz szükségem emlékre,
f o l y t a t ó d h a t
a magamnak szeretett énem,
új lapot húzok
egy másik körbe'
-most voltam bitófán

fejjel lefele függő törpe-,
nem is tudom,
mért remélte a kis ostoba,
még ebben az életben
eljátszhatja itt,

a boldogat.