Vonatdal

Talkina Vaszilíjjal útra kél. Vonatdal.

Gyere, szálljunk olyan szerelvényre, édes,
ami csak minket vihet a mindigszépbe.
Nem kell jegyet venni, nincsen kalauz,
üres vagonokat egy szellemmozdony húz.

Lila füstje úgy beborítja a tájat,
ha kinézel, csakis tükröződni láthatsz,
a maszatos üvegen én vagyok, aki
rád hajolva épp az övedet bontja ki

Paramm-paramm, ha ritmusunk kedvező,
körénk is sűrű párafelleg nő.
Szemed, ha villanva zöldre vált,
jelzi nekem, elérted a határt,

és következhet az az alagút,
hol az álom halállá alakul,
e kavargó káoszban egyre megy,
ha föld alá költözik a menny,

mert szenvedélyünk az a nyilalló sínpár,
min messzibbre elutazhatunk, mint Szindbád,
túl a testen, a tudatunkon is túlra,
kellene már egy pszichedelikus túra.

Szóval, az úgy volt, hogy nemzetünk elszabadulásának ünnepén, ja, hogy az máskor volt, szóval, március 15.-én szerelvényre szálltunk az én kedvesemmel, Southampton városának elérése céljából, különös tekintettel az ott potom pénzen megvásárolható Mercedes autóra. Őrá, ni.

Az út barátinak ígérkezett, a maga negyven font per fő árfekvésével, és egyszeri átszállásával, hatórás menetidejével. Nem főtt az én buksim csöppet sem, elvégre Angliában vagyunk, itt már öt percnyi késedelmeskedés is botránykőnek számítana.

Nagy optimistán azt is elterveztük, ha magunkévá tettük az automobilt, mit nekünk felruccanni Salisbury-ba vele, volt három telefonyunk, de még eligazodást segítő masinánk is. 

Mondtam is az én kedves barátnémnak, ki másodállásban szintén boszorkányos teremtés: no, ha minden jól megyen minekünk, megnézzük mi azokat a nagy Stonhenge köveket is. 

De ezt amúgy  csak a biztonság kedvéért tettem én hozzá, "ha minden jól megyen," mert ugye, az  ördög még Great Britinyben sem biztos, hogy aluszik, és szintén nem biztos, hogy aludni fog az én buzurgányos barátném sem  Germany-ben.

Innentől rövid leszek.

Az első vonatunkról, valami rejtélyes oknál fogva, leszállítottak bennünket. 

Illetve minden utast leszállítottak róla, ám némi bonyodalom után sikerült rálelnünk a vonatpótló vonatra, amit viszont minden negyed órában lestoppoltak fél órára :)

De nem adtuk fel, gondoltuk, két órás késedelem még nem a világ, és rövid harc árán egy buszjáratot is találtunk, ami a kocsi tulajdonosának háza közelébe transzportált bennünket. Csak azon csodálkoztunk, hogy mért merült le összes telefonunk, holott előző éjszaka töltöttük őket keményen. 

Nem baj, van minekünk GPS-ünk is, mért jönnénk zavarba?

A kocsi pedig igazán perfect volt, kicsi hibáját leszámítva.  

Beszart a szivargyújtó.

Valami rohadt térképet csak lehet azért még kapni a XXI. század hajnalán is.

Lehetett, csak baromi apró betűset, én meg otthon felejtettem a kontaktlencsém.

Amúgy mindegy is. 

Épp besötétedett.

Mit besötétedett? Az Adams family összes "tagja" megnyalta volna összes ujját, akkora fergeteg kerekedett.

Na jó, de ha Stonehenge-be bele nem is, de haza valahogy csak el kellett jutnunk. Becsültemre váljék elinte küszködtem setéttel, és (betű)méretekkel.

Aztán csak reménytelenül tengeribeteg voltam.

Rendületlenül hatszáz kilométeren, és nyolc órán keresztül.

GPS nélkül sikerült dupláznunk mindkettőből.

Csak másnap, mikor magunkhoz tértünk, olvastuk a hírt.

Teresa May-en kívül gyakorlatilag mindenki elmenekült Salisbury-ből aznap, a gáztámadás miatt, mikor mi a Stonehenge-t akartuk megnézni,"ha minden jóól megy."

Szóval, szép dolog a barátság. 

Boszorkányos lányokkal történő különösen.

Mekkora GÁZ lett volna már, ha oda tudunk érni, aztán be se engednek bennünket sehá.

Ellenben és viszont, nagy eltévelyedettségünkben sikerült megtalálnunk éjfél tájban az én kedves Glastonbury-met.

Ahova el is megyünk majd mi, ha szebben kitavaszodik.

Ezt az ígéretet kaptam, mert a szerelem még a barátságnál is szebb valam