Férfi :
Adja magát buta kényszereknek,
sőt, világváltó eszmékről papol,
az észérvek dobszólóként peregnek,
szerződéshez záradékot csatol.
Minden tettéből csak hiány dadog,
lélektartományokat sújtó aszály,
- forró szelében régmúlt pora száll-,
örökre elveszített édenünk
varázsigéit már nem szólhatja száj.
Miféle holnapokra ébredünk?
Nő;
Napokra ébredünk, más-más ég alatt,
külön valóságom teremtem. Lásd,
szót fogadtam én, habár szívem szakadt.
Miattad véled nem verekszem már,
többé nem kérlel majd könnyes szempár,
szívörvényünk feledd, végy törvényes nőt,
menj, hazudj magadnak fényes jövendőt,
szerelmem pazarolni rád kár volt.
Rám testált bűneiddel csak terhem nőtt;
majd mind visszaszáll fejedre, oly kár!
Férfi;
Oly kár, hogy jó forrásból nem merít, ha
szomjazó, de hamvaszt égi lángot.
Züllött kalandra hívja dolcsevíta,
hű szerelmet nem találhatsz vándor.
A jobb lator, bűnöző a jámbor.
Erényt fakaszt, ártatlant ha ront. Igaz
mindig az, kit átitat szent áhítat,
ha tűnik végleg égről hold, s a nap,
hisz tudja jól, legfénylőbb szikráikat
úgy szórják csillagok, ha hullanak.
Nő;
Ha hullanak tűrt megszokásba évek,
törött üvegpohár lesz életed.
Amint a víz, úgy elfolyik a lélek,
szemed vakul, nem láthatsz fényeket.
Majd megkötöz a fásult félelem,
holott ölelnéd, mint árva önmagad,
áhítod, ám körbe fogják kőfalak,
és bánat mardos, mert tönkre tetted
őt, ki egykor hordozott, a társadat,
vonzalma rég halott, tőled retteg.
Férfi;
Tőled retteg, kivet magából múltam,
bár eltörölni voltod képtelen,
ily furcsa, holtan is élő tanúkat
idéz perébe most a képzelet,
amelyben összeforrt a két szerep,
vádlott és áldozat, csak magam vagyok,
és ha most sem tesznek vallomást azok,
kik minden percem csöndjükbe zárták,
- te és a múlt -, elmerül, mi volt az ok;
csatát miért nyert megint a sátán.
Nő;
Megint a sátán, kaján képpel vádol
rabot, tanú mind elnémíttatott,
bukott angyal zavar kertemtől távol.
A mérgezett gyümölcs megint hatott,
mert nő és férfi nem lakozhat ott
sem már, hol kegyes hazugság az éden.
Így lett a tiszta szándékomból vétek,
harmóniámból disszonáns akkord,
ha lázadásommal is Istent félek,
magából menny, s pokol kiűz akkor.
Férfi;
Ki űz akkor a homlokodról lázat,
ha támad rád nehéz kór, kedvesem?
Miként szolgálhat majd szelíd alázat,
hogy kívánságod többé nem lesem?
Mert elvonom tetőled két kezem,
öledben úgy rejtőzött az, mint madár,
míg feléd rebbent, őrizted volna bár!
Nem találsz, ha látsz is bármely nővel;
szívünknél kezdődik már a hóhatár,
lásd, halott a nyár a rózsatőben.
Nő;
A rózsatő bennem illatoz, ha vonz
fullánkja mézemre éhes méhnek,
de hervad harmadnapra, rontást, ha vonsz
köréje. Mint Zsuzsannát a vének
lested, miként vált csönddé az ének,
mi egykor miránk tüzes tavaszt dalolt,
kívántad kegyetlenül, legyen már holt,
hisz eddig éltetett mindent, mi szép.
Nem tűrhetsz kedvest másmilyent, csak ha „volt”;
farkas a kisbárányt, így tépi szét.
Férfi;
Így tépi szét bűvös vonzalmad balsors,
nem véd imádság, hiába vakhit.
Idillre vágysz, de mandragórát majszolsz,
mámor, majd megszokott kéj a baksis.
Akár malmozhatsz, de jó a sakk is
időd töltened, csak peregnek évek,
- ha nem dönt senki mellett, nem is téved-,
a megváltás már úgysem lesz tiéd;
szerezd, birtokold, költsd el, mint a béred,
hogy testekké váljon minden igéd!
Nő;
Minden igéd bennem úgy rejtezett el,
mint tó mélyén megbúvó kishalak.
Átöleltelek szelíd szerelmemmel,
míg múlott éjre éj, és napra nap,
mint víz hullámzik, úgy ringattalak,
légy tükrére forradó örök való,
vagy öblébe horgonyzott erős hajó,
lettem alattad, lágy közeg, nem „Én”,
ki gyengeségét meglátni vak, ha jó
reménység fátyla felhőzné szemét.
Férfi;
Felhőzné szemét tiszta vágyunk ege,
mert elborít mindent a rút szemét.
Nem látni jó; ez sorsunknak mérlege,
kitörni ebből indulat kevés.
Hát húzd csak meg magad, no légy szerény!
Hol érdek kancsalít, számítás oroz,
szegényként meglapulj, míg gazdag toroz,
vagy vásárra bőröd, ha úgyis jó;
kaparj, hátha jut belőle, légy okos!
Akár lehetsz Te díjnyertes ringyó.
Nő;
Díjnyertes ringyónak hirdették sokan,
mikor szemérméből kivetkezett,
gyönyörre szánta testét oly boldogan,
amint az öntudatlan kisdedek.
Ámult, ha vádolták, hogy vétkezett,
holott nem számítgatott, és nem latolt,
ha férfiasság a mélyébe hatolt,
a kéjt szerette, vérének dalát;
engedelmesen tárult, akár a holt
anyag, ha Istennek adja magát.
Adja magát buta kényszereknek,
sőt, világváltó eszmékről papol,
az észérvek dobszólóként peregnek,
szerződéshez záradékot csatol.
Minden tettéből csak hiány dadog,
lélektartományokat sújtó aszály,
- forró szelében régmúlt pora száll-,
örökre elveszített édenünk
varázsigéit már nem szólhatja száj.
Miféle holnapokra ébredünk?
Nő;
Napokra ébredünk, más-más ég alatt,
külön valóságom teremtem. Lásd,
szót fogadtam én, habár szívem szakadt.
Miattad véled nem verekszem már,
többé nem kérlel majd könnyes szempár,
szívörvényünk feledd, végy törvényes nőt,
menj, hazudj magadnak fényes jövendőt,
szerelmem pazarolni rád kár volt.
Rám testált bűneiddel csak terhem nőtt;
majd mind visszaszáll fejedre, oly kár!
Férfi;
Oly kár, hogy jó forrásból nem merít, ha
szomjazó, de hamvaszt égi lángot.
Züllött kalandra hívja dolcsevíta,
hű szerelmet nem találhatsz vándor.
A jobb lator, bűnöző a jámbor.
Erényt fakaszt, ártatlant ha ront. Igaz
mindig az, kit átitat szent áhítat,
ha tűnik végleg égről hold, s a nap,
hisz tudja jól, legfénylőbb szikráikat
úgy szórják csillagok, ha hullanak.
Nő;
Ha hullanak tűrt megszokásba évek,
törött üvegpohár lesz életed.
Amint a víz, úgy elfolyik a lélek,
szemed vakul, nem láthatsz fényeket.
Majd megkötöz a fásult félelem,
holott ölelnéd, mint árva önmagad,
áhítod, ám körbe fogják kőfalak,
és bánat mardos, mert tönkre tetted
őt, ki egykor hordozott, a társadat,
vonzalma rég halott, tőled retteg.
Férfi;
Tőled retteg, kivet magából múltam,
bár eltörölni voltod képtelen,
ily furcsa, holtan is élő tanúkat
idéz perébe most a képzelet,
amelyben összeforrt a két szerep,
vádlott és áldozat, csak magam vagyok,
és ha most sem tesznek vallomást azok,
kik minden percem csöndjükbe zárták,
- te és a múlt -, elmerül, mi volt az ok;
csatát miért nyert megint a sátán.
Nő;
Megint a sátán, kaján képpel vádol
rabot, tanú mind elnémíttatott,
bukott angyal zavar kertemtől távol.
A mérgezett gyümölcs megint hatott,
mert nő és férfi nem lakozhat ott
sem már, hol kegyes hazugság az éden.
Így lett a tiszta szándékomból vétek,
harmóniámból disszonáns akkord,
ha lázadásommal is Istent félek,
magából menny, s pokol kiűz akkor.
Férfi;
Ki űz akkor a homlokodról lázat,
ha támad rád nehéz kór, kedvesem?
Miként szolgálhat majd szelíd alázat,
hogy kívánságod többé nem lesem?
Mert elvonom tetőled két kezem,
öledben úgy rejtőzött az, mint madár,
míg feléd rebbent, őrizted volna bár!
Nem találsz, ha látsz is bármely nővel;
szívünknél kezdődik már a hóhatár,
lásd, halott a nyár a rózsatőben.
Nő;
A rózsatő bennem illatoz, ha vonz
fullánkja mézemre éhes méhnek,
de hervad harmadnapra, rontást, ha vonsz
köréje. Mint Zsuzsannát a vének
lested, miként vált csönddé az ének,
mi egykor miránk tüzes tavaszt dalolt,
kívántad kegyetlenül, legyen már holt,
hisz eddig éltetett mindent, mi szép.
Nem tűrhetsz kedvest másmilyent, csak ha „volt”;
farkas a kisbárányt, így tépi szét.
Férfi;
Így tépi szét bűvös vonzalmad balsors,
nem véd imádság, hiába vakhit.
Idillre vágysz, de mandragórát majszolsz,
mámor, majd megszokott kéj a baksis.
Akár malmozhatsz, de jó a sakk is
időd töltened, csak peregnek évek,
- ha nem dönt senki mellett, nem is téved-,
a megváltás már úgysem lesz tiéd;
szerezd, birtokold, költsd el, mint a béred,
hogy testekké váljon minden igéd!
Nő;
Minden igéd bennem úgy rejtezett el,
mint tó mélyén megbúvó kishalak.
Átöleltelek szelíd szerelmemmel,
míg múlott éjre éj, és napra nap,
mint víz hullámzik, úgy ringattalak,
légy tükrére forradó örök való,
vagy öblébe horgonyzott erős hajó,
lettem alattad, lágy közeg, nem „Én”,
ki gyengeségét meglátni vak, ha jó
reménység fátyla felhőzné szemét.
Férfi;
Felhőzné szemét tiszta vágyunk ege,
mert elborít mindent a rút szemét.
Nem látni jó; ez sorsunknak mérlege,
kitörni ebből indulat kevés.
Hát húzd csak meg magad, no légy szerény!
Hol érdek kancsalít, számítás oroz,
szegényként meglapulj, míg gazdag toroz,
vagy vásárra bőröd, ha úgyis jó;
kaparj, hátha jut belőle, légy okos!
Akár lehetsz Te díjnyertes ringyó.
Nő;
Díjnyertes ringyónak hirdették sokan,
mikor szemérméből kivetkezett,
gyönyörre szánta testét oly boldogan,
amint az öntudatlan kisdedek.
Ámult, ha vádolták, hogy vétkezett,
holott nem számítgatott, és nem latolt,
ha férfiasság a mélyébe hatolt,
a kéjt szerette, vérének dalát;
engedelmesen tárult, akár a holt
anyag, ha Istennek adja magát.
