Fennakadt gondolatokat szelídítettem,
a sorsban megakadt erőt igéztem,
hogy még egyszer és még utoljára
lássam arcodnak fényein éveink
ígéretében maradt reményeket,
egy mosolyfélét, vagy utánozhatatlan
szemrebbenést, vagy a fény játékát,
egy tikket, amit én veszek észre,
szeplőid játékát arcodon,
de utolsó telefonbeszélgetések is
adódnak, fülkében nyíló másnapi csendek,
villamossínekre lökött hó várakozások,
alkohol, vers és zene és nyíló esernyők
arcok adódnak, kirakatüveg pillantások,
hosszú és vad óízű sormetszetek,
és mágneses erők áldozatai, a kórházban maradók,
azok, akik a nyár utolsó szikrájában
még a norvég Preikastolen szószék szikláin
fogadtak örök hűséget egymásnak,
azok, akik hirdették az összetartozás
a romolhatatlanság eszméit
arcukon a halálos ítéletre várók
fanyar felismerésével,
hogy itt valami tévedés történhetett,
tudod tudod most ébredtem rá, most
léptem a szikrázó fényeken át oda,
ahonnan valamikor elindultam még
akkor, mielőtt megismertelek volna,
ha ígértem, megígértem magamnak
a nyugalmat, amit folyamatosan
rombolok már évek óta, vakvágány
sínek között a decemberi ködsziták
esetlenségében vakolja és újrafesti
majd átsatírozza egy láthatatlan kéz,
úgy könyörgök neki, ne rajzolja mellé
vörös vonalak kacskaringók és imbolygó
dallamok mentén a neved a neved a neved,
szerelmem,
most már tudom, hogy kitörölhetetlen
marad a vágy, mint egy ázott zsemle
mögött a polcon ottragadt sóhaj, mert
valamit akartam adni neked szegény
hangommal, hogy összeszedjem neked a világ
összes létező mosolyát, hogy nevető
ajkak közé feküdhess, és hogy a hajnal
csókokkal érjen, lágy esőkkel és szelíd napsugárral.
Oda akartam adni neked az összes békés
pillanatot, és a csapdákat a mindenhonnan
zuhogó sötétség és kétségbeesés ellen.
Egy lélegzetvételnyi időt, egy gyertyaarasznyi
felismerést, és úgy gondoltam égnem kellene,
mint egy világítótoronynak, mint egy benzinnel önmagát
felgyújtó fanatikusnak, mint a leggonoszabb boszorkánynak,
hogy megláthasd kezeimben szíved térképét.
Először egy gyermek pillantására gondoltam, ahogy
rövid nadrágjának zsebében cukrokat talál a harangzúgásban.
Először egy koldust hallgattam nyakában daganatot
viselő nyomorultat, aki franciául szavalta Villon balladáit,
először kagylókat szorongattam kezeimben,
hogy meghallhasd a tengert, hogy tiszta szabad és
fehér lehessek érted, mint egy rabszolga, aki eldobja bőrét.
Először lemerültem a vizek aljára, s mint egy fuldokló
ki utolsó hangokat hall, emlékeztem hangodra,
amikor azt mondtad, szeretsz.
Először kigondoltam a hiányodból fakadó pillanatokat,
és skarlát betűként belevarrtam mindennapjaimba.
Hogy várni tudjak Rád.
Először becsavarogtam álmaim ösztönmezőit, hogy selymes
képeket vihessek ágyad köré.
Képeket a minden rom és minden sikoly alól felébredő lelkedről.
Képeket, könyveket, akartam adni neked
az örökké árva igazakról, a végtelenségig megsérült dicsőségről, és
a méz útjáról az erdei fák tövén.
A láthatatlan csókok bokrát öntözöm, az éden tilalomfájánál naponta
nyújtom be a kérvényt, hogy egy darab rögöt köhögjön fel nekem
az Isten, mert szerelmem irántad nem évelő és nem kúszó növény.
Lassan letelik hét szűk esztendő, elhasználódik hetvenhét zsebkendő.
Lassan megtelnek a Hospice szolgálat épületei és a tetőkön
fáradt sovány macskák elfelejtik a gravitációs erejüket használni.
Lassan szíved határaihoz vonszolom magam, hol még őrtüzeket
gyújt a jóakarat, ott melegszem szavaid fénylő sátorában, éhesen
és összekormolt arccal, hogy ne vegyenek túlságosan észre a múlt
kísértetei, miközben ellentétes kontinenseken hidakat robbantanak,
tőzsdéket manipulálnak, és feltörik az emberi törvények kódjait,
hogy soha soha ne érjen kezed kezemhez.
Lassan visszaérkezem otthonomba, világközepi lélekfolyók Amazonasán.
Lassan elfeledem a csattogó állkapcsok hangjait, az emberevő virtust,
amit végignéztem nélküled, amíg nem ismertelek.
Sóhajokkal és anyákkal jönnek elő az esték, kik meg akarnak javítani minden
elromlott játékot,
akik megkeresik a rugókat a szürkületben, erejüktől és alázatuktól
a játékpalotákban a szintetikus kövek gyémántfalakká válnak és
akasztófajátékot játszanak velem, hogy megtanuljam végre a létező világ és
világon kívüli nyelveken összes hibámat, tévedésemet, és megtanuljam azt,
mit is jelent a kegyelem, és
mellükben titkolt büszkeség feszül, mert ők mindig tudnak egy
pohár meleg tejet adni a felrepedt földnek, a feldúlt útnak, hogy Hozzád
elvezessenek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése