 |
| Bánfi Ferenc: E világ ura |
Ott hagytuk abba, hogy entrópia
meg vörös-eltolódás, ugye apa?
Aztán szomorúan néztél rám.
Másnap felhívtalak, hogy közöljem
töltött paprikát főztem...
aztán izgatottá vált a hangod
mikor jössz? kérdezted tőlem
Apa jövök akárhogyan
bár lábamba kutyák akaszkodtak
most írja a kísértő talán
a százhuszonötödik oldalt
és mindenféle jogszabályra
hivatkozik
mögötte egy szárnyatlan
kőszobor bekötött szemekkel
kőszívéhez érne kőkezével
hogy megtudja tényleg dobog?
De kezében a mérleg és a pallos
kőagyában a kettős kötés
hogy ő mást játszik mint amit kell.
egy üres szoba fáradtzöld színei
ahova nem léphet Emmanuel.
Kelj fel ha elestél mondtad mindig
és gyere hozzám én felemellek...
és én búbos horzsolásokkal térdemen
botladoztam feléd csámpás lábaimmal
majd karomat emeltem, hogy
felemelhess...
de nem emeltél a magasba
azt mondtad minek, hisz tudok járni
és nevettél, hogy sikerült megviccelned.
Aztán kivetted a szálkát a szememből
de ehhez orvosi kanalat használtál
a forgó széket anyával fogattad le
és amikor bokám a küllőkbe ragadt
egy határozott mozdulattal a szemembe
néztél és visszarándítottad bokámat
az eredeti pozícióba.
Apa, jövök bárhogy legyen,
bár a rétek füve meztelen talpam alatt
szúróssá sárgult az időben.
S amikor nem érzem selymüket
egy kőarc keresi szívét
s hozzá a dobogást
ebben az ősi esőben.
