„Aranyat, tömjént, mirhát
Az első hó lehulltán
Miként háromkirályok
Csodállón térdrehullván…”
Karácsonyi ünnepkör. I. változat. Szereplők:
- Gyertyafény;
- szép remény;
- karácsonyi sütemény;
- örvendező pásztorok;
- lángos csillag;
- arany-kapu;
- méregdrága karácsonyfa;
- halászlé, de csak leveskockából –kedves három
királyok.
„…ím ezt hozok elődbe
Sok régi sebre írt ád
Karácsony éjszakáján.
Aranyat, tömjént, mirhát
Fűszerszámot, kenőcsöt…”
Karácsonyi ünnepkör. II. változat. Hozzávalók:
- megszentelt pogányrítus;
- fény születése;
- rorátés mise;
- Luca széke;
- dicső sumér múlt;
- Boldogasszony népe;
- adventi koszorú, német módra;
- játék reklámok dömpingje fő műsoridőben;
- Mikulás-csomag;
- nincs a gyereknek cipője;
- a padtársnak is kell csomag, kedves anyuka, 500Ft
értékben.
„… Hazám ezernyi kincsét hozom
Vigasztalásul csüggedt fejedre hintsék.
Csillag: szemed vezérelt sajgó sötéten által
Gunnyaszt lelkemben lomhán
Sok kalitkába zárt dal
S egyedül csak te vagy, kihez röpülni vágyik…”
Sosem gondoltam volna, hogy a számomra hiteles,
felkavaró ÉLŐKÉPET a karácsonyról egy besúgó fogja szavaival megfesteni, és
akkor talál rám a katarzis-élmény, mikor majd eszemben sincs azt keresni.
„.Kihez szabad repülni messze föltámadásig.
Csillag, szemed vezérelt, s vezéreljen továbbra
Legelső állomásunk karácsony éjszakája.
Legelső állomásunk, legvégső menedékünk.
Szemed csillaga, ha bánat felhő mögé tűnt
És könyörögve-sejlőn a vigaszt hívja-hívja
Ragyogtassa elő az arany, a tömjén, s a mirha…”;
Gyerekkor karácsonyai. III. változat.
Térdig gázolok az emléktörmelékben. Szorongó
várakozás, bűntudattal, (de miért?) vegyített öröm. Egy lényegétől megfosztott
rítus ismétlődő stációi. Nagy család voltunk, mindenki mindenkinek adott ajándékot.
Én, a legkisebb is. Mamikának, aki apu nővére volt,- és akivel közösen
építették fel az ötvenes évek végére a Mikszáth utcai házat-, porcelánnipp
dukált; kecsesen ágaskodó egérke, napernyő alatt pihegő nyuszi család. Egyszer
sikerült szert tennem egy miniatűr házikóra, amiből jó idő esetén egy
asszonyság, zimankó közeledtekor egy kalapos úriember bújt elő. Mamika az
ablakpárkányon helyezte el a hálószobájában, a télen virágzó amarilliszei közé.
Hónapokig ennek bűvöletében ébredtem, siettem haza az iskolából, hogy
megtudjam, melyikőjük tipegett elő a ház elejére pingált kiskertbe,
és ki húzódott vissza duzzogva és frusztráltan a tisztaszobába.
Az asszony a jó, a rossz meg a férfi, együtt sose’
járnak. Lehet, eme korán kilesett titok bevésődésével pecsételődött meg majdani
házasságom sorsa.
„…a kor leple lehullott.
Megláttam ronda testét
És lelkemből kitépte, amiért érdemes még
Vagy érdemes volt élni…”
Kamaszkori karácsonyok. IV. változat.
Meglóduló évek. Fotók villannak elém, amiket
keresztapám, Mamika férje készített mindig rólunk. Jól fésülten zsánerképek,
panoptikumbeli figurákkal. Ki kelti őket életre, ha majd én sem tudom?
Nagyanyám félre billent fejjel, fejkendősen
megilletődve. „jaj, ídes gyermek” –gyakorta így indította mondókáját.
Apám felszegett állal, öltönybe bújtatva, mint
tekintélyes családfő. „Semmi értelme sem volt az egésznek””- ezek voltak utolsó
szavai, amit batyumba rakott útravalóul, mikor a küszöbön megállva hátra
fordultam búcsút inteni neki, mintha érezné, utoljára látom.
Mami, csipkegalléros, kis lila jersey ruhában. Egy
butaságon kaptunk össze, én dacból nem békültem, holott mindig csókkal váltunk
el. Legközelebb a halottas házban találkoztunk, épp a ravatalon feküdt. Én már
békültem volna, most ő nem volt hajlandó…
„… És rád találtam akkor.
S a célunk mintha látnám, attól a pillanattól.
Te vagy, hogy legyek én is
S nekem azért kell lennem, hogy ki nem nyílt
virágként,
Nehogy meghalj te bennem,
Te vagy, hogy legyek én is
s ne dobjam el a ronda-rút életet magamtól,
Hát halhatunk halomra?...”
Lányságom ajándékai. Megokosodva már arra emlékszem,
én miket kaptam. Egy alakom domborító narancsszínű pulóver, a gitárom, az első
Cseh Tamás lemez; Levél nővéremnek.
Pont nővéremtől kaptam, aki ez idő tájt folyton
gyötretett feslett életmódom, csöves barátaim, és arrogánssá váló stílusom
miatt. Ha lúd, hát legyen kövér; valakinek rossznak is kell lenni, hogy jobban
kitessék a jó; három éven keresztül, muszáj Évaként lelegeltem minden elémbe
állított tilalomfát
„… Mert nem megy egyre immár,
Hogy mit se hívő hittel,
Mit s hogyan cselekszem.
A lelkedre is kell vigyáznom
Lelkem mélyén,
Mint szép japáni vázát
Derűs múzeumokban
Gondos kezek vigyázzák,
Hogy por piszok ne érje
És szemverés ne rontsa,
Hát így ügyel terád is lelkemnek csonka roncsa…”
Karácsonyi ünnepkör. V. változat.
Mindenki meglepetésére aztán mégis én voltam, aki
minden évben megépítette a betlehemi jászlat a családi fenyő alá igazi, eleven
kisdedeket helyezvén oda, mert bár felnőttünk, szétszóródtunk három testvér,
aktuális lakhelyünkről, albérleteinkből kényszer-neurotikus módon mindig
hazazarándokoltunk anélkül, hogy bármit fel-, vagy megoldottunk volna a
közénk ékelődött és évtizedesre konzerválódott konfliktusok közül, pedig akkor
már új szelek fújdogáltak, gyertya gyújtáskor szent énekeket nyekergetett a
kazettás kismagnó, a sajgó sebeket mégse gyógyította sem a trakta vacsora,
- amit még mindig Mamika szolgált fel egyre kimerültebben, de vitézül-, sem az
éjszakába nyúló kártyacsaták. Ám ott voltak a gombamód szaporodó apróságok,
akik hivatottak voltak elfedni a halvány hiányt.
„… Mert nem tied az élted
És nem enyém az éltem
Felelnem kell teérted
És felelned kell értem
Adósod vagyok mindig
Adósom vagy örökre
S pár napunk mi van még
E rovással pörög le.
Ó higgyünk benne, kedves,
Élni másképp ki bírna?
Legyen zálog reá
Ez arany, tömjén s e mirha…”.
Egy évtizeden át valaki mindig született, szopikált,
fogzott, eljárt, bepisilt, rosszat álmodott, torokgyulladást kapott a fenyőfa
alján. Eme történések árnyékában hites uram és sógorom alkohol iránti egyre növekvő
szenvedélye sem mutatkozott senki számára túl jelentős problémának…
”… Így hulladozó szavakon,
De nehéz kibeszélni magunkat
Ősrégi kopott, üres és keserű zörejük, jaj
eluntat
Szóljon dalolón, derűsen, szomorún csak a csók,
Ez a csöndes, némán csacsogó csevegés
S odakünn idebenn sűrű csönd lesz
Elillan a föld, elalél az erő…”
Karácsonyi ünnepkör. VI. változat.
És a fehérbe öltöztetett karácsonyok után eljöttek a
leplezetlenül feketék.
Nagymama, keresztapa, Mamika, apám sorra elmentek,
sógorom önként besegített a halálnak. Immár VOLT férjem is emigrált volna a
családi fényképről, ha nem lett volna halott az is, aki elkészíthette volna
azt. A hajdan volt piros maslis, nagy csomagok, apróságokká zsugorodtak,
úgymint pamut zokni, bögre, olcsó dezodor, afrikai ibolya, amit szégyenlősen
oszt szét a riadt maradék.
Kamasszá érett nagy fiaim komótosan ténferegnek a
számítógép és a TV elé helyezett székek között, amik már –a feleslegessé és
tarthatatlanná vált nagyház helyett-, a „ kis takarosra” cseréltben várják
őket.
- Mit kapok karácsonyra, anya?
- Kettőt a szemed alá gyermekem, de ha jó leszel, a
mama megpróbálja elintézni, hogy Dégáz és Démász bácsi ne kapcsolja ki rátok a
gázt meg a villanyt, vagy -ha már megtette volna-, legalább ünnepekre kösse
vissza.
Csendben bizakodom, brutális válaszom véglegesen
lehorgasztja a reklámdömping gerjesztette, nem magyar vágyakat. Szemben az
egész világgal; roppant romantikus szerepkör, csak már rohadtul unom.
„… Csönd, kicsi, csönd,
Csak a tél, csak a szél, csak a hó susogása
Súgja az ablakon át, hogy az emberek élete, lelke de
árva.
Csönd, kicsi, csönd
Ügyeljünk, hogy a boldog,
A hímes, az illatos álom össze ne törjön.
Az éjjeli égre kiült ragyogás a karácsony…”
Karácsonyi ünnepkör. VII. változat.
Mostanra kicsit karikába hajlott anyukám székekbe
fogódzva sündörög körülöttünk; Tibi bácsi és köztem –nővérem a lányával apu
halála óta, már el sem jön.
Nézünk egymásra bátyámmal, na, innen szép fölkelni,
mégis morál gyere elő; Istent tudni után, most tanulok HINNI benne. Archaikus
népi imádságot mormolok:
„ Atyaisten légy velünk, Fiúisten mellettünk,
Szentlélek-úristen felettünk, Szűz Mária előttünk, Szent János evangélista
hátunk megett, jobb felől Szent Mihály arkangyal, bal felől Pádua Szent Antal,
két koronás angyal két vállamon, Krisztus teste szánkon, Krisztus vére
gyógyítsa meg a mi lelki sebeinket, aki ezeknél erősebb és hatalmasabb, az
árthasson nekünk!”
Szűzanyám, most segélj, hogy tudjak én ebből a
lelkes látásból leheletnyit is reájuk fúni? Mustrálom a srácokat a fa alól;
- Róbertet, aki Angliát is megjárta (jól megjárta),
de most kalkulusból vizsgázik, és oly nyúlfarknyira kurtult a reakcióideje egy
adott probléma megoldásánál, hogy már meg sem próbálom megérteni, hogy mit
tesz;
- Zoltánt, aki bár korcsoportjában a megye alighanem
legjobb zongoristája volt, szívós szorgalommal kirúgatta magát a zenei
szakközépből, és most alig várja, hogy megpattanhasson az országból;
- Bogdánt, aki annyira speckó eset, hogy eddig
egyetlen porosz rendszerű iskola se bírta tanulásra fogni;
és a legkisebb, pisze Dundit, aki egy angol lord
méltóságával és hűvös távolságtartásával kezel mindent és mindenkit…
A gyerekeim. Az életem. Egy groteszk torzó, vagy új
kezdet? Vagy mindig az, aminek épp látni bírom?
”… Fogjad a bánatos, árva kezem
Simogasd pici-halk-puha nesszel,
Úgy akarom, hogy álmok ölén aluván
Soha már ne eressz el…”
A versrészletek Szilágyi Domokostól valók. Nem
jelentette meg egyik kötetében sem.
Tán Neki is sok volt. Nem illett az imázsába. Csak
úgy leírta, valamelyik épp ügyeletes feleségének, vagy szeretőjének lazán, egy
szigorúan titkos jelentése és nem kimondottan természetes halála között. De
engem ezzel is sikerült börtönbe juttatnia; az öntudatlanság békében hagy, a
felismerés az, ami a cselekvési kényszer fogságába zár. Jobb, amíg nem tudom
milyen természetű a bennem fészket rakó fájdalom.
„… Aranyat, tömjént, mirhát
Karácsony ránk borultán,
Mint háromkirályok
Szeretőn leborulván,
Ím ezt hozom elődbe,
Ím hozom a lelkem
Egy kicsikét vidáman,
Egy kicsikét leverten,
Szerelmemet szívedbe
Örök betűkkel írja
Karácsony éjjelén ez
Arany, tömjén s e mirha.
(Megjelent; Bárka/2007/12/26)
