Mesés, tavaszi napon Nadya Talkina magát kényezteti gondozatlan kertjében, ily szecessziós miliőben pillantjuk meg először őt-

Zöld mohatakarón fekszem,

csönd balzsamozza testem,

fejem fölött az ég

oly kikeleti kék,

s fedi szilvafavirág csipkeing.

Bokrokon levélharangok bongnak,

fejecskéivel bólint a jácint,

és körém könnyű illatárt hint.

Mellette lilul a primula.

Még nem hasad a bazsarózsa,

a gyöngyvirág dárdái  épp,

hogy átdöfték a televényt,

ám odafönt szikrázó sugarak

töltik tele fénnyel a felhők kelyhét.

A hársfa most szunnyad, de titkokat súghat éjjel,

ha holdfénypaplan alatt átölelem.

Úgy kilesném titánok titkát,

a tündöklő varázsmatematikát,

tűnődöm, mi az, mit az ember elront,

ha telének múltával nincs tavasza,

csak hitetlenségének hamuja havaz

a közönytől kopár tájra,

mi a tudatában támad?

De lásd reményként testet ölt,

a pázsit  buja, fény-zöld!

Mert bolondnak úgyis csörgősipka jár,

e nyár is  teremhet újabb bonvivánt.

Zöld mohatakarón fekszem,

csönd balzsamozza testem.

Mennyi szépség hullt  már szememre!

Tavaszok, mit elsodort múlt ár,

ám most elnyújtózik  lustán,

forrón, rezgőn időm, mit bánja ő,

ha kerítésem mögé bújva,

egy elvadult kert közepén újra,

magammal magam, ma idillt játszom.