Én gondolom,
ezt úgy kellene megírni,
ahogy egy művészfilm kezdődhetne akár,
lehet képpé gyúrni (a) szavakat?(a költő máris
paráz,)
térdig gázolva bennük, botladozva stílusbeli
buktatókon át
elérhetjük-e valaha a lényeg látványát? Szóval,
jellegzetes amerikai lakópark,
egy kerítés nélküli kertből gomolyog
gyerekzsivaj, madárlárma, a főhős
- nem tudni, hogy ő az, de ezt sejtjük,
hisz őt pillantjuk meg először-,
srégen átvág az úttesten,
a kamera arcára közelítve megtalálja
felhőtlennek mondható, akár derűs
pillantását, hogy azt követve váltson a
kép,
acélkék ház felső szinti ablakából szemlélődő
nőre, ki várhatná e vélhetőleg hozzá
érkezőt, de helyette réved egyetlen sodródó
levélre,
mit felkap, megpörget, magasba emel a szél,
és mintha nézője is felröppenne véle,
-hogy mindez csak egy hangulat leképzése,
azt sejtheti már az olvasó, talán a keletkező
rímből,
de cselekménynek maradhatna,
ha nem vonatkoztatnánk el a filmtől-,
a ház. a ház eredetileg talán nem is acélkék,
valami színeffekttel lehet dolgunk,
a keletkező diszharmónia aláfestése ez inkább,
miáltal kisodródunk a középpontból.
Mert ennyi csak. Egy találkozás.Ami búcsú.
És nem. Még nincs vége a versnek,
mert létezik a történésnek inverze,
végződés, ami e kezdetbe belesimul,
hogy általam válhasson ki,
már ha sikerül ezt is végiggondolni.
Tehát létezik valahol itt,
épp ebben a bontakozó sztoriban látens hölgy
is,
bujtassuk őt akár lila ruhába,
aki egyre várja, csak várja, (nem mondom ki
hiába),
inkább tétován, az is lehet, hogy önzőn,
azt, ki nem érkezik hozzá soha a mostba,
mert távolodva kihátrál a képmezőből,
és ha mindezt tekintjük megírt szinopszisnak,
mi lett volna a megadott téma?
Ha kell, életen át várj rá, a hozzád
távolodóra,
vond szorosan magadhoz, érkezve,
azt, ki elmegy.
Kedves olvasóm, válassz magad,
mindez már döntés, avagy örök dilemma,
(váu, a film címe pedig ez legyen, Emma!)
