Nadya Talkina ismét emlékezni próbál egykori önmagára

Homokos, eső áztatta part,

a vizet sirályok borzolják.

Lengeszőke lány lakkcipőben kavicsokat rugdal,

süvítő időszél évgödröket váj.

Emlékoszlopok jelzik egy vontatott vonulás irányát.

Képek foszforeszkálnak a változó ég alatt,
rájuk rakódik gyönyörpára,
bűnszemét, millió perc-kvarckristály.

Gomolygás istenarc körül.

Földgolyót töviságak körbehajtanak.

Térdepel két  angyal,
szárnyuk dióbélhez hasonló.

Kontinenseket sejtető glóbuszon
Krisztus vérével csordultig kehely.
Jézus zöld csuhában, áldozópapként 

a saját testévé lényegült ostyát nyújtja.

Gyerekkoromban számolgattam
hányban hány leszek.
Gátak, kényszerek, szerepek.
Önvaló? 

Lehet.

Méhben elhalt magzat csúszik a tömörülő voltba.
Jácintillatos csodák, múlt feliratú badellába,

alvadt érzésdarabokkal.
Ugyanaz a tompa, lüktető fájdalom,

nem az ágyékban, de dobogás a szívben,

derengő óceánból cikázó emlékrajt űz fény felé.

Kapkodok,  terelném eszmélet üveggömbjébe.
Zárnám öröklét akváriumába.

Istenem, küldd szellemed,
az állandóan élő-látó lelket,
ki átitat, egyetlen képpé komponál.

Ragadj magaddal!

Csak bennem válhatsz eggyé.

Úgy adod te át magad nekem,
hogy tevé teszel. Isten játszik bennünk,

lüktető ponttá sűrítve valóságot.

Éjjelente, ha igazán akarsz,

megédesül nyálad, 

mézforrás árad nyelvemen.

Tenyered tüzet üzenve,
forró szélként csontomig ég.

Szét nem vághatod a kötelet,
mit valaha rám igéztél.

Temetkezzünk inkább prédikációk alá,
meneküljünk silányságba,
bóduljunk egoizmusba,
fojtsuk egymást amnéziába,
kovácsoljunk sunyi taktikát,
eljátszva ellenségtől féltünk.

Kétszázhúsz volt kellene mibelénk,

hogy felrázódjunk.

Gyóntatódként inkább pokolra,
orvosodként halálnak adlak.

Gyilkosodként óvnálak az elmúlástól.

Vaszilíj nem múló sebet ejt. Okkult vérzés.

ezen túl csendet játszunk,
mintha mindegy gyümölcskosár, 

vagy virágvasárnap. sétáltam a városban,
kicsit zavart, hogy földig ér a lábam. 

nélkülem 

akár ölelhetsz mást is, 

ostorcsapáséjszaka,
lehullott minden csillag,
szétfolyt a moshatatlan tintasötét, azóta bármit lehet.
elfelejteni a bölcsőringást.

és lehunyt szemem alatt életre kel egy dzsungel. 

az elefánt megbocsát, 

a tigris fáradtan ledobja csíkjait, 

a sakál énekel.
akkor a bőröm alá költöztél 

bejelentés nélkül eljátszani halálom. 

az idővé fokozott reggelre ráncok gyűrődtek,
a bálványok óriássá nőttek. 

a kávéillat mélyén valaki összetört egy üveghattyút. 

azóta vérzik a tenyerem.

Nadya és a pillepalack

csillogó

a délután még
ablakpárkányon szárnyaival

verdes-fáj dalom-
csillapító zöld sugár
az üveglapon es(s)-

te led lámpafény
korcsolyázik a tükörnek
búcsút int a képe

labirintus foglyul
ej-
tett-

e
?

önmagát a zárójel -
beteszi engedelmesen
alkalmazko(n)dom most

halok meg először
örökre hangtalan hullás
szem(h)éj mögötti

tengerekre forró
ujjaimban
lüktet reggel

érintéstelen te-
te-
mes s

el

Nadya Talkina egy légy halála kapcsán a sajátjára asszociál. Egyben kiderül, valaha férje is volt, természetesen nem Vaszilij, és nem is költő

Ahányszor lecsapok egy legyet,
saját halálomra ráébredek.
Ennek kell történni, hogy ne legyek.
Ez persze teljesen irracionális,
emlékezni olyanra előtte,
amire utána sem lehet,
de meg vagyok győződve,
ha nincs másvilág, ugyanilyen lesz.
Hatalmas erő passzíroz a semmibe.
Van vers, amiben a légy
keresztülrepül az üvegen,
nekem ez a hepiendes halál,
ahogyan e feketetestet legyőzve,
lénye(ge)m szublimál,
és üvegen túli, fénybe öltözött tér vár,

ahová áttörök,

de ha örök is, (sokan mondják,)
személyiségem mégis leveti,

így nem vigasz,
mert emlékek nélkül
csak üres kosárkalélek,
mit fogok akkor a halálban
megélni énnek?
Bár  van valaki,
aki figyel, elszenved csendben.

Szemlél. Nem változik,
csak áhítozik, lehet,

létezik, mint lehelet?

Neki mindegy.
Érzem, ugyanez lenne,
ha anyuka nem termelte
volna ellenem méhében a mérget,
nem passzol át a nagynénémnek,
apu kártyaklub helyett engem választ,
velem játszik a kertben vasárnap,
férjuram ökle helyett a tenyerét használta
volna, és még mindig azon hordna.
Ennek egyre megy,
ha elmúlt harminc évben
háromszor üdültem,
most fotókon pózolnék fitten
eiffel toronnyal, és big bennel, ugyanígy

hallgatna bennem.

Talán testem levetve
vele zuhanok a végtelenbe,
és ha újjászületek,
nem lesz szükségem emlékre,
f o l y t a t ó d h a t
a magamnak szeretett énem,
új lapot húzok
egy másik körbe'
-most voltam bitófán

fejjel lefele függő törpe-,
nem is tudom,
mért remélte a kis ostoba,
még ebben az életben
eljátszhatja itt,

a boldogat.

Talkina irodalmi folyóiratot vizslat, mellytől versének megjelentetését remélli. (A tizenkét kőműves dallamára.)

Mostan megtaláltam,

S bizony nem hiába,

Mert olvashattam szép

Szőkemáriásat.

Gittai Istvánt is

Megolvastam én,

Csak szegén-bánatos

Magamat nem lelém.

Tisztelettel kérdem

Szerkesztőm, kelmedet:

Mért bolondítgatja

Ügybuzgó lelkemet?

Azt hiszi a jámbor,

Hogy verse költemény,

Címoldalra illik,

Köré piros szegély,

Véli, hogy dicsőség

Szállhat ősz fejére,

De betelt a keret,

Más került helyére.

Telnek a hónapok,

Nyarat a tél váltja,

Mellőzött poétát

Töri nyavalyája.

Megkeserül benne

Egykor édes remény,

De daccal folytatja,

Tolla igen serény.

S új tavaszi reggel

Jó hírt hoz a postás,

Mégis megjelent a

Szerencsétlen flótás.

Verse ott díszeleg

Dőlt betűkkel szedve;

Kritikai rovat

Legnagyobb szegmense.

Búsong kicsinyét, de

Belátja merengve,

Babér jobban illik

Csülkös bablevesbe.

Árnyék ne felhőzze

Tiszta homlokomat,

Jó vagy te énnékem

Kritikai rovat.

Látja majd utókor

Tehetség mint sorvadt,

S felakasztja mind az

Orbán János Déneseket.