A napló kitépett lapjai. Harmadik kuka (- ha a kosár kifejezés nem lenne elég egyértelmű)

Nadja egy kőfejtőben érzi magát. Gondolkodásmódja itt is reménytelenül szexista

Egy kőfejtő napi össztermelése rajtam. Se lila,

se kék madár, legfeljebb egy sárga papagáj. Papa helyett.

Gálya annál inkább. Meg rabság. Szokás úgy beállítani,

hogy a férfi a poligám, a nő meg a mono-.

Az is szokás, hogy a férfihez a szellemet,

a nőhöz az anyagot társítják. Tükör által ferdén.

De akkor mért a férfiak tárgyiasítják a nőket,

és mért a nő az, aki ennek megfelelően átszellemül rendre?

Mert minden nő guminő. (Csak sajnos nem lehet kihúzni

a szelepet belőle, és összetekerve egy sarokba dobni, ha unjátok).

A szürke verébből lehet teremteni királylányt, a tisztes háziasszonyból

ócska kurvát.  A nagy őt  be lehet falazni házi kemencének, ha akarjátok.

Nálatok a varázsvessző. És éppen, hogy ti vagytok a monogámok,

mert úgyis éppen az az egy(fajta) nő kell, Amit az éppen aktuális étvágyatok áhít.

A nőnek meg mindegy, hogy miféle, csak rendeljen már hozzá valaki

valami képzettársítást, jó erőst. Mert anélkül nem nő,

csak egy lezárt boríték, olvasatlan cédulákkal rakva.

 

Nadja elhatalmasodó, keserű kiábrándultságát tükörben szemléli.

A tükrömben fürdetem arcom. Végre egy tekintet,
ami nyíltan szembenéz velem. Végre egy szem,
amely hosszasan állja pillantásomat.
Vodka, cigarettafüst, nátha, és negligált érzelmek.
Reflektálni szeretnék a mostra, de nincs most,
mert a mosthoz jelenlét szükségeltetik. És nincs jelenlét,
csak lógunk. Rongyok egy ruhaszárító kötélen.
És ez a fejedelmi többes is csak rongyrázás.
Csak én vagyok.
- Sírhatnék, legyen mitől hánynod.

– Könyöröghetnék, hivatkozhass érzelmi zsarolásra.

– Kérhetnélek, mert úgy visszautasíthatsz.

– Megalázkodhatnék, úgyis rég voltam lábtörlő.

– Széttehetném, de inkább dugd fel magadnak;

– Szerethetnélek, ám cinizmusod, mint óceán,

– megmenthetnélek, de az üdvhadseregnél most van létszámstop.

Hát tudod mit?
- Menj a picsába, és mondd meg, hogy én küldtelek.

Nadja Szemben ül vele. Kivel is? Mindenki képzelje oda, aki számára legelviselhetetlenebb. Talkina természetesen megint Vaszilijről beszél.

Szemben ül velem. Szemérmetlenül hallgat. Gyilkol. Ettől szép.

Örökké szemben. Képzeletfantom.  Befalazott tőrdöfés.

Könnycseppek helyett próbálom gördíteni.  Folytatástalan,

mint minden halál. Gyötrelemállandó.  Kell, hogy megtaláljam

a szavaimat  hozzá, mielőtt még ő  lenne belőlem.

Meg kell találnom a szavakat érte, hogy mondhassam, értem.

Újra és újra megöl addig. Végtelen, konok történet.

Pergő rítus ez, egyetlen,  mozdíthatatlan filmkockán.

Elered az eső, ez Nadját felzaklatja, persze, megint Vaszilij van a dologban, talán épp hozzá igyekezne? Az ablaktörlő lapát sem működik rendesen.Tavaszi életkép.

 A szélvédőt ostorozza izgága zápor. A fémig vedlett

ablaktörlő kergén lapátol, csikorog az üvegen.

A táruló táj is áruló. Menekülő idegen lettem, látod.

Zavar ez a tavasz, zakatol az idegen, színeivel sokkol,

mérget kavar, átitat mindent vele. A lángoló képek

ártó fénnyel verten támadnak káprázó szememre.

Robbanózölddel keverten, tengernyi, sárga

repce sikolt viharvert egekre.

Szívemnek gyilkos kelepce, ez az április.

Most nem esik az eső, viszont köd van. Nadja nem indul el, viszont hiába vár. Őszi életkép.

Örökké október tizenötödike van. Az idő

amikor senkise tudja a nevét annak,
akihez ér. A hűtőben svábbogarak
párzanak a parizer helyén. Éjjel a hold
panaszosan vonított a kutyákra, de ez is megszokható,
mint kényszerzubbony az őrülteken.
Kötélen szárad a kimosott múlt, bármikor
felejthető vagyok a mostban.
Hullámokban torlódik rám a várhatón
túlról idegen halál, könnyek helyett
sócsöppeket dörgölök szemem sarkából, de ez is
hidegen hagy, akár rózsabokrot a zúzmara. Az ősz
rongyos ködkabátot terített a horpadt útra.
Így nem látható, hogy sohasem
érkezel.

A napló kitépett lapjai. Második kosár.

Nadja Talkina szerelme. Vonzalma tárgya mindig egy. Tudjuk jól, ki is.

Kapkodva, szemérmesen, szerepeket aggatsz magadra,

alóla kilóg a félsz. Nem bocsájtasz nekem sem,

amiért nem lehetsz én. Óvlak attól, hogy megismerj,

maradjak örökre szép. Botrány minden szó, a hallgatás

halvány esély. Kényszerekből észrevétlen oldasz,

mégis belém sötétedett. Köszönöm, hogy ráébresztesz,

vers az, amit másképp nem mondhatok el  neked.

Nadja Talkina most igazán szembenéz problémáival

Szóval, ha méregpohár, én kiiszom.

Nem gyártok önámításokat, elhasalok a mocsár alján.

Ez egy darabig jó szar, de nem teszek ellene semmit,

és egy adag halódás után érkezik valami valahonnan,

ami kiemel, más megvilágításba helyez mindent.

De ehhez előbb mindég be kell vallani a kudarcot,

a tehetetlenséget. Ez tapasztalat.

Talkina a férfinemet méltatja, bár az irónia sem kizárható. Vaszilij! Sok lehet a rovásodon.Te,

 -mint a férfiak általában-, egy racionális lény vagy.

Gyorsan, remekül hozol határozatokat.

Célokat tűzöl ki. Nem vagy szexuálisan zsarolható.

Én meg annyira nem vagyok könnyű préda,

hogy meg se próbálj lefektetni,

tehát máris kezdhetsz helyette becsülni.

A vészcsengő se szóljon fejedben,

mert nem vagyok agresszív, hatalomra vágyó, 

éles nyelvű gúnyolódó. Elvárásaim, érzelmi bonyodalmaim

sincsenek. Sőt, már nyelvem se.

Mért verted ki fejedből, mért nem értél hozzá,

se akkor se most??Azt mondjátok, pinahiány.

Más nőt megbasztok, isztok rá egy pohár vizet,

és elhajtjátok a picsába. Más nőt elvesztek,

és igazán szépen éltek, csak épp behaltok,

eunuchokká lesztek, aztán jön a nagy Ő,

Grál-lovagokként szalutáltok előtte,

de hogy hozzáérni? Kikéritek magatoknak

még a feltételezést is! Hogy van ez? Ez valami

férfilelkek mélyén élő ősképes dolog, vagy mifene?

És az igazi egyszerűség, nem az az elképesztő,

kaotikus állapot lenne, ha vacsora főzés,

pohárvízszerű baszás, meg  madárkergetés,

sőt, a szalutálás is, azzal az egyetlen nővel folyna?

Na, ezek olyan kérdések voltak,

amit mindig tudni szerettem volna a férfiakról,

de sose mertem tőlük megkérdezni.

És most már jobb, ha elmegyek én is futni,

vagy füvet nyírni, mielőtt végképp bekattanok.

Nadja esős vasárnapon megint kimondhatatlanjaival birkózik

csak esőzuhogás a csöndre.

külön bejáratú poklomat csinosítom
közben. cigarettadoboz épp merőleges a magányra,
poshadt tegnap-maradékot töltök egy boros pohárba.
festem a hangulatomat szépirodalmi sárgára,
rikító szavak birkózzanak a kimondhatatlansággal.
fájdalompárduc morog bordaketrecemben,
- ma szívemre éhes -, számadatra változott át
minden valóság-képlet. csak tömbökben esőzuhogás;
reménybomlasztó oldat,füledbe hatoló méreg.
belülről fázok. álmomban testek hullanak körém,
és szertefoszlanak,ha ráébredek, mind halottak.

Carpediem, avagy Nadja ezúttal az öntudatvesztésre voksol

Éles kontúrok közé szorítja magát a reggel.
Ma mindent megenged, semmit sem tesz lehetővé.
Fémédes, sakktábla-logikába csomagolt,
undorít minden, mi eljövendő.
A múlt fészek. Szállnak onnan
dalok, sárkányok, álompor és néhány rovar,

összetett szemű terminátorok.
Emlékezet. Menetrend szerinti féregjáratok

egy kubista festmény idomai között. Isten nulla.
Az ördög egyként eszmét emel. Bináris kódokban
rólunk álmodik az apokalipszis. Gyorsuló pulzus
kaptat a gyönyör szinuszgörbéjén.
Hőre sem lágyuló viasz Ikarus szárnyain.
Ne tégy semmit a szanszára hasznára.

Üss éket az időkerék küllői közé.

Ragyogj, napba öltözött, örökké!

Nadja Talkina esti monológja, midőn egy vitás kérdést nem sikerült megnyugtatóan rendeznie áramszolgáltatójával.

Csak egy árva petróleumlámpa fénye imbolyog

a szobában, hol önmagamra ítélve vagyok bezárva.
Lángja lüktet, mint lenge lélek, s én szemhunyorítva
eljátszom véle, hogy levegőburám foglyaként
én se félek, hogy légkalitkám csak véd, s nem gátol,
és föntebb lesz egy nyílás, mi nem eshet tüzemtől távol.
Ha nagyra nyújtózom talán elérhetem, s a szabadban

vár rám a végtelen, s hogy erőt a lobogáshoz
csak alulról nyerhetek, ábrázolja ezt nekem,
e csinos szerkezet, mi textilnyelvecskéjét
sóváran lógatja áttetsző, gyúlékony oldatba,
s mintha bizony a bűnre is nógatna, mert ösztönöz

átitatni magam egy éghető holnapba.

A napló kitépett lapjai.( Az ezeken rögzített gondolatok mind-mind Vaszilijhoz igyekeztek, De a férfi nem volt vevő rájuk. Első kosár.

Ebből a versből kiderül, Nadyának a szívében is akadnak szörnyei, és az is, mennyire fatalista

Benned, és bennem is lapul egy szörny.

Szívünkről álmodik éhesen.

Ébresztik hazugságaink, – talán elég is egyetlen.

Én mért hazudtam? Érted, vagy miattad?

Magamnak, rólad? Önmagamról, neked?

Mindegy. Nem számít miként kerülünk bele,

mint határozó, alany, vagy csak tárgy.

Csaltam, vagy te voltál, aki becsaptál?

S hogy elkövettük bűneink, vagy csupán akarjuk,

mindegy is már. Te önmagad elől titkolnád.

Hiába. Teljesedni fog hatalma; – egymásra ítélten –,

rajtam, és terajtad.

Nadja a költészettel szembeni elvárásairól vall

Bátyámnak van egy verse, amiben a légy

még egyszer nekifeszül, és keresztülrepül

az ablaküvegen. Erre vágyom én is,

de csak nyúlketrecek és mókuskerék,

izzó mezőbe tűzdelt árva lécek.

Miért, hogy a föl-fölemelkedett embert mindig?

Itt kezdődik a bezakkanás nálam.

Csak panelek a fejben. Szeretném megélni,

hogy valami ne úgy folytatódjék, ahogy

mindig ugyanaz a locsogó dallam.

Előre várható, és kiszámítható.

Aludni szeretnék. Úgy ébredni fel,

hogy minden másképp alakul.

Nadya elmagyarázza, éppen miért ideges

Mért vagyok indulatos?

Mert nyakamon a kés. Sereg vámpír csámcsog rajtam,

te meg vattába csomagolsz. Ez nem tipikus.

Te nem eltemetni szoktál, hanem előhívni.

Ma nem értesz, tegnap homálytól gomolyogtam.

Ma indulatos vagyok, tegnap meg biztos egzaltált.

Üzen a borítás alatti inerciarendszer.

Ami biztos, hogy létezik. És nem is indulatos vagyok,

hanem sokkos; ez így pontos.

Torkomon akadt az elefánt. Tízféle gyógyszerem,

ötödnapja nem eszem.  Most semmi egyéb.

Mocsok rossz. Harapok, bocs. 

Nadja különleges ékszere. Álomkő

Más éghajlat alá költöznek a szavak,
vagy csigákként húzódnak jelentéseikbe,
és nincs dalom, mi spirálkupolás eszmeházaikból
kicsalná hozzám őket. Hangalakokkal sakkozom,
közönyízű pasziánsz, nem szellemidéző szeánsz,
a sivatag mért tana, mert torkomba szorul minden ige,
mióta félelmeimből bűvölve bűnt

űzöl semmibe, és már jó ideje úgy vagyok,

nem köszönnek a holnapok. Nem súgják

fülembe titkaik, jövőkép ritka itt, hol kavargó

viharból hull idegen anyag, temetni arcvonásaid.

Egyetlen percét csiszolhatnám tökéletessé

veled van- időnek! Ékszerpillanat, végtelen

gyűrűjén gyűjtőpont, törj múltüvegfalat!
Szívrózsába dobva dobogj lélegzöld oázist!
Ím, toposzokba dobozolva itt a kín.

 Nadja Talkina végre találkozik Istennel

Reggel a piactéren összefutottam Istennel.

Gyűrött, átizzadt trikóban, viseltes bermudanadrágban

sorban állt a zöldséges bódénál. Kicsit gondterheltnek tűnt.

Sokallta az alma árát. Látszott rajta, unja teremtményeit,

hogy Mindenható létére alkudozni kénytelen a kofával.

Jó lett volna barátságosan hátba verni, felvetni a kérdést;

– Öregem, nem lehetne visszacsinálni az egészet,

felfejteni az univerzum szövetét? A gombolyagból

sálat kötni inkább? – ám komor pillantása elriasztott.

Frusztrált lettem és egykedvű. Szórakozottan gyömöszöltem

szatyromba  néhány padlizsánt. Szeretem a lila színt.

Engem a szibériai hómezőkre emlékeztet.

Beatrice naplója. 1283 július 7.

Brueghel: Bábel tornya

IDA MILLNER ASCHKE:

Közelebb mentem a falhoz, letapogattam a hűvös kerámialapot. Szemem nehezen szokott hozzá a sötéthez, csak annyit láttam abban a félhomályban, hogy a kerámialapok domborúak, majd a fényforrást keresve megfordultam, elindultam a fal mellett. Hosszú kanyargós utak látványa tárult fel, de már sokkal-sokkal világosabb volt. A  lapokon mindenhol ugyanazok az ábrák, állatok- oroszlánok, sárkányok és bikák sorakoztak. Miért vagyok meztelen? -kérdeztem magam.- És hova vezet ez az út? Mikor érek ki a fényre? A ruhámat akarom.
Mentem a végeláthatatlan földalatti tereken. Hívhatnám Vergiliust, de meztelen vagyok.
Talpam érzi a hűvös követ. Félek. Mit tettem, hogy ez történik velem? Hol vagyok? 
Egy  lépcsőt pillantottam meg. Felmentem rajta, hajammal takarva el melleimet. A lépcső tetejére érve egy leplet és egy tőrt pillantottam meg. Felöltöttem magamra a leplet, a tőrt kezembe tartva elindultam a négyzet alakú fallal körülvett, de az eget szabadon látni engedő térben. 

Örültem, hogy látom a felhők vonulását. Ahogy a felhőket figyeltem, forró szél kapott fel. Izmaim elernyedtek, a föld felett lebegtem nem sokkal, emígyen  haladtam, és beláttam az épületet körbevevő kisebb épületeket, kapukat, nagy folyók feletti teraszokat, pálmák sokaságát. Egy templom  melletti hatalmas, hét lépcsős torony elé sodort a szél. Mindegyik lépcső más-más színű égetett téglákkal volt kirakva. Felmentem a lépcsőkön. A fokok nem múltak. Fáradt lettem. Sehol egyetlen embert sem láttam. Szorongattam a tökéletes formájú tőrt a kezemben. Felértem a torony tetejére, majd szomjat haltam. 

A padló színarany színű volt, és egy hatalmas, ékesen díszített ágyat és asztalt pillantottam meg. Kristálytiszta vízzel telt kancsó csillogott a napfényben, mellette díszes kupa állt az asztalon. Innom kellett, homlokomon izzadtság cseppjeivel fáradtan dőltem az ágyba. Széthajtottam a leplet egyik kezemmel, a másikkal a kupát tartva ügyetlen mozdulattal szinte az utolsó kortyot a melleim közé löttyintve figyeltem a csepp útját a köldökömig. A vándorló vízcsepp hűvösét érezve, a köldök kútjában újra felerősödő szívdobbanásokat hallva, fehér rózsafejek jelentek meg a levegőben, majd nemsokára  az élénkzöld levelek, a szárak, melyek köldököm felé tartottak. Zsíros földszaggal lett tele a köldököm. Apró férgek, bogarak, csigák nyüzsögtek benne. A mellettem heverő tőrt megragadtam, hogy rózsát vágjak, de ekkor megjelent egy női alak hófehér rövid, térd feletti ruhában, és tiltó mozdulattal lefogta kezem. A tőr tompa puffanással esett az aranyszínű padlóra.

 -Ne tedd! –szólt a ragyogó arcú szépség, feje mögött színezüst holdsarlóval.
-Eljön az idő, mikoron minden romba borul e szent helyen. Nem szeretkeznek örömmel és tisztasággal asszonyaink. A férfiak idegen földön templomot rabolnak ki. Városunkba hurcolják a tehetősebbeket, a gyengébbeket és szegényebbeket otthagyván a lerombolt városban. Kiket idehoznak, ők majd elborzadva látják, hova is süllyedt fajunk,mily gőgössé, megátalkodottá és paráznává lett, míg otthonaik a távoli országban üresen állnak, asszonyaik saját gyermekeiket falják majd fel, szemétdombokká lesz városuk, jajgatás, sírás rázza testüket, fejükre hamut szórva hiszik, hogy elhagyta őket istenük, mert a templomuk leromboltatott. S ez a város szívükben örök időkre el lesz átkozva. Tudd meg, én a szerelem és a béke istennője vagyok, az ősi  asszír  Nanája , aki mindezt tudja, látja. Szívemben  keserűséggel gondolok Babilon vesztére, romlására. Egyetlen vágyam, találni egy lelket, aki a valaha létezett Szent tér és föld nevelte virágokból, majd visszavihet valamit az égi planétákon uralkodó Istenek elé. Itt van ebben az aranyzsinóros bőrzacskóban a hagyatékom. Vedd el, Beatrice. Egyik felét ültesd el. Ültesd el földeden, házad, kerted, templomod köré e különböző rózsamagokat.  Másik felét e magoknak, szórd el a szél minden irányába, hogy eljussanak a magok Epheszoszba is, ahol majd egy másik időben, új nevet kapok, de rózsáktól  illatozhat  templomom... Nem lesz éltem sehol a világon  hosszú idejű, mint ahogy tied sem, de kérd meg hozzátartozóidat, hogy gyökerestől, kis palántáikat élettelen tested köré helyezve engedjenek a templomsírba, hogy így üdvözölhesd  a minden joggal  gyűlölet sújtotta  bolygók  istenségeit, cserébe enyhülést adó mosolyukért.
Ez a tőr- emelte fel Nanája a kezeimből a padlóra hulltat,- megvéd  a halálfélelemtől, a bánattól, a könnyek okozta keserűségtől. Emlékeztet majd  a védelemre. Nem válik rosszá kezeidben. Megáldom, mert ezzel vághatod majd le a megnőtt szárú hajtásokat, hogy szobádban  illatozhassanak sokáig. 

Nanája ekkor megfogta jobb kezem, tenyerem felfelé fordítva beleszórta a magokat, majd visszacsukta azt.  Szememre kendőt kötött. A bőrzacskót és a tőrt ruhámhoz rögzítette az ekkorra már köldökömről szétfoszló zsenge és tüske nélküli rózsaszárral.  Majd elvezetett a toronyfalhoz. Fel kellett lépnem a fal peremére. Újra szívdobogásokat hallottam. Nanája egy hirtelen mozdulattal megfogott, és letaszított.
- Ég áldjon, Beatrice!- ezt még hallottam. 
Zuhantam szélsebesen, tenyereim kitárva. Így szórva el Nanája hagyatékát. Zuhantam szobámba, az ágyam feletti Madonna képet érintve. 
A kendőt, a magokat, és a tőrt ládám legmélyebb titkos zugába helyeztem el.
Rövid pihenő után írni kezdtem.

Beatrice naplója. 1283.július 7.

Daniela Libelle

IDA MILLNER ASCHKE:

Már jóval hajnal előtt magamra hagyott Vergilius. Nem tudom mitévő legyek. A látásom nem változott, de furcsán zsibbadó lett a bal alkarom. Gondolataimat megpróbálom visszafogni, mert félek. Félek azoktól a hangzó mondatoktól, amiket hallottam. Három percenként vetek keresztet, és minden negyed órában meg kell állnom, hogy rendesen levegőt tudjak venni. Közben beszélnem kell, válaszokat kell adnom egyszerű kérdésekre. Anyám észrevett rajtam valamit, és elrendelte Fabiananak, hogy készítsen számomra egy váltófürdőt. Hideg rongyokkal csavartak be a hőség és arcpirulás ellen, majd forró izsópos vajjal kenegetett be, és kiküldött a levegőre, a nagy árnyat adó diófánk alá pihenni. Egy durván szőtt pokrócon aludtam át a fél délutánt. Fabiana ott teregetett nem messze tőlem, és fügével, gránátalmával kínált. Nem tudtam venni belőlük. Fabiana teregetés közben dúdolt, de csak halkan, és amikor azt mondtam neki, jöjjön dúdoljon még egy kicsit, mert hallani szeretném kedves gyermekdalomat, visszautasított, mondván későre jár, neki most kenyeret kell sütnie estére. Kilöttyintette a mosóteknőből azt a pár cseppet, és tüstént elszaladt a dolgára.
Ott szenderegtem a lombok alatt, atyámat vártam haza útjáról, ki a város vezetőivel tárgyal a majdan felépülő városi ispotály megalapításáról.  Amikor erről legutóbb rákérdeztem, atyám arca komorrá vált, kételyt véltem felfedezni rajta, hiszen ilyen mérges közállapotokban a tervezés is meglehet, évtizedeket igényel. Világi vetélkedések híreit atyám jó barátaival beszélte meg hetente. Legutóbb azt hallottam, hogy Péter aragóniai király, és Konstancia, Manfred  lánya  szicíliai emberekkel tárgyal, akik  megtörték  Anjou Károly  flottájának terjeszkedését, de azóta is titkos úton vándorol a pénz Károly ügynökei folytán, a palermoi felkelés dacára is...
Leveleket és illatokat sodort a szél mellém. Pillangó repdesett egy fatörzs tetején. A naplemente szelíd sugarakkal érheti a San Miniato hegyi sétányát, onnan szállhatott ide Istennek e kedves teremtménye. Gyönyörködtem benne percekig. Aztán lassan feltápászkodtam, hogy rendbe szedve fürtjeim, apámat méltóképp üdvözölhessem.



Az esti vacsorán gyorsan túl akartam lenni, ezért rövidre fogtam a beszélgetést. Apám nem érkezett meg, ezért anyámmal útnak indultunk a kápolna felé. A visszaúton anyám látva gyengeségemet, a szobámba küldött.
Remegő térdekkel léptem be az ajtón. Elfelejtettem–e  vajon, a csigákkal teli tálat áthozni a szobámba? Hirtelen kiestek a hajnali történések a fejemből, de a ruhás láda tetejét felhajlítva és meglátva a tálat, minden kétségem eloszlott. Gyors léptekkel, apám könyvtárszobájába szaladtam, hogy ellenőrizzem a rendet. Minden a helyén volt, egyetlen dolgot leszámítva. A kőpadlón, ahol alélva és percekre megvakulva feküdtem hajnalban egy kis területen, ott hevert a selyemkendőm, erős rózsaillatot árasztva. 
Nem volt más dolgom, mint elővenni a láda mélyére rejtett füzetemet, és kilenc mécsest meg gyújtva, huszonhét perccel a kilenc óra előtt leülni asztalomhoz, és írni kezdeni.
Írás közben arra lettem figyelmes, hogy a mécses lángjai az ágyam feletti Madonna képre hajolnak, el nem érve a képet. Ekkor odaszaladtam a Madonnához, és gyönyörködvén mosolyában megérintettem a köntösét, így vártam meg az esti kilenc órát.
Eszembe jutottak az Angyal intelmei. Nagyon undorodtam ezektől a csigáktól, nem akartam, nem hogy hármat, egyetlen darabot sem megkóstolni belőlük. A Madonna csak mosolygott. Minden lelkierőmet összeszedve kivettem a tenyerembe hármat, majd keresztet vetettem, és lenyeltem őket. Rájuk sem bírtam nézni, de kellemes, citrus illatú borókabogyó magokat is voltak a tálban.  
Ezer kérdés merült fel bennem. A leggyötrőbb az volt, hogy ténylegesen csak 24 éves koromig élhetek?
Imigyen morfondírozva jártak körbe-körbe a gondolataim, egyszer csak, halk szívdobogásszerű hangokat véltem felfedezni, először úgy napkelet felől, a hegyek irányából, mintha kívülről jöttek volna a szabályos dobogások, majd egész közelről hallottam őket. Ráhelyeztem az ujjaim a bal csuklómra, de szívdobogásom gyengébbnek és határozottan szaporábbnak mutatkozott, így, kénytelen voltam beismerni, hogy ez nem az én szívverésem.
A hangok felerősödésével a tér is mintha szűkült és tágult volna. Közelebb került a gyertyatartó egy-egy dobbanásnál, majd visszahúzódott az eredeti távolságába. Lüktetésszerűen kezdtek a színek is megváltozni a hangok kíséretében. Sötét sárga, majdnem agyagszínű lett minden, mindez az ég  kék színéből vált ki. 
Becsuktam a szemem, de fázni kezdtem, mire kinyitottam  őket, nem voltam az ágyamban. Meztelenül ébredtem egy nyirkos, földszagú épületben.