„Csak azt ne képzeld, hogy mágiád csak holmi üdítő és felszabadító szimbolikus játék. Ne feledd, az ősforrásnál vagy, és Jákob lajtorjája mellett! Persze ne várd, és ne is csüggedj, és főleg ne kételkedj, ha a kezedbe kapott varázsbot nem virágzana ki legott. Mert nem fog.
Ne szigorú légy önmagadhoz,
de végtelenül állhatatos.
Amibe fogtál, teljes embert kíván.”
(Nagy Katalin Erzsébet)
IDA MILLNER ASCHKE: -Nagy feladat áll előtted, leányom- szólt, de én csak egy korhadt fatuskóra lestem. Még gyermek voltam én, s anyai szónak se hírét, se jelét nem értelmezte a testem. Az Úr 1274-es évét álmomban zordabb év követte. A májusi eget le is festettem volna én, de lelkem zavarodott színeit egy torz kéz szokatlan kősziklák peremére törette. Félig még láttam azt, hogy sürög a hű nép, atyám házában a sok balga erényt miképp mímel. Vérvörös ruhámban szalagokkal táncolva én nem törődtem egyetlen romlott hímmel. Az imádság köntösét és csuklyát felöltve lassan, kitartóan figyeltem az időt, ahogy Júdás módra gonosz folyóba loccsan. Egy hídon álltam épp, jobb partján jelenem képeiben egy arcomba fúródó sötét tekintet, tudatta velem, hogy Aquinói Tamást már nem, és Bonaventúrát ez év végére nem éri már többé semmilyen magasztos ihlet. A híd bal partján szemem mikoron az óriási messzeségbe révedt, Firenze tetői felett az ég bíborfelhők palástjában égett, és minden édes költeményt, szonettek hű lakóit, az Arno sodra arannyá változtatta át, míg csak a nap őket éri, ott állt a hídon a bús Dante di degli Alighieri. -Nagy feladat áll előtted, leányom -szólt, de én, de én csak egy díszes kopott freskót néztem, a jövő furcsa lapjain a betűk formázta cet gúnykövekkel száját kitátva üzente neki: -Az éden, az éden már mióta, és hogy elveszett.
Dante and Beatrice by Henry Holiday (1884)
1283 április 30. Kilenc év hogy eltűnt, s mennyit éltem már. kilenc imát mondtam ott, kilenc Ave Máriát, Mikor meglátott valaki, kinek szeme ismerős, társnőim kuncogtak, ne higgyem, hogy ő a hős. -Nézz Szent Sebestyénre – vigyorogtak épp, de egy angyal a vállaimra szállt. -Írj verseket- súgta sietve, és a glória a Chiesa di Santa Margherita dei Cerchi gyönyörű fényeiben hátrébb suhanva megállt. Pironkodtam, igen, megvallom, e szokatlanul zengő szózaton. Most már a testem, mint édes ostyát óvhatom.
Játszom azt, hogy
semmivé sötétítelek. Már csak a sejtemlékezet szintjén
rezegsz bennem,
ahogyan lopva fogkrémet eszem, mint te is
kamaszkorodban.
Játszom, nem te hagytál el, csak a szavak, ha
rólad vallanak. Mégis lódul az akarat, hogy néhány
pillanatroncsot a jelen felszínére hozzon.
Csöndradar
pásztáz múlt-mélyben hínáros hajót.
A Maros partján
arany-sárga-zöld ragyogás minden,
az ártéri fák, a fű,
folyó, iramló halak.
Sodródom a folyóval, mozdulatlan
melletted ülve,
a fény, a szél, a hullámok halk dala minket
lassan összemos.
Rántott csirkét majszolunk, és fonnyadt
almát,
de érezzük a természet hatalmát, mint hangtalan
lélegzetvétel,
-haláltól hazug-, természetes, hogy
vagy nekem, és leszünk örökre,
s látunk derengő
fénykörökre, amint körbefonják a romvárat a hegyfokon.
A
lépcsőn felmenet fekete galambtoll rejtezett.
Engem várt,
érezte érkezem, talán sejtette is, a zöld hasú
egylejes mellé elteszem,
hogy Máriaradna örökre velem
maradna.
Aradon ért az alkonyat, s a presszó teraszán
két konyak úgy hatott,
hogy oldotta a bánatot, mert minden
érkezés távozást ígér,
s a fájdalom fája egyszer égig
ér, habár gyönyörmagot vetettünk,
- így bosszulja meg
magát minden tettünk.
A határ felé, százötvennel az s
kanyarokban,
becsukott szemmel halni akartam.
Az autó
dorombolva falta az éjszakát,
a határt Battonyánál léptük
át,
és hajnalra ránk hajolt az álom nyugalma. Félelem
nélkül öleltelek, hol voltam ezerszer egy
veled.
Felejtésföldbe temetlek, jeltelen sírba, jó halott
legyél,
gyászomat biztasd könnytelen, könnyű közönyre.
IDA MILLNER ASCHKE: a három hetes macska ívben repül át az éj erkélyén a hold még rádob egy pár szikrázó pontot ösvények gyúlnak turmalin ablak tükre a menny palota opál imádság sejtek a szavak forrnak mézborrá válnak olthatatlanok mint a homokszem mit utolszor látott ő ősemlékezet fúj át a testén három lovas átvágtat gordonka zendül a szó lovasa fekete ruhában van és fehérhez ér a szél lovasa égaljat gyújt és havat virrasztó ágat a könnycsepp lovas acélon edzett kése metszi a gonoszt a macska álma időtlen határtalan öröm és vad tánc puha mancsait rózsássá varázsolja egy cseresznyeág cseresznyeág most és aztán naginata felébredő láng szerelem élén szerelem holnapján jól edződőtt lélek állja a próbát a harc örök folyóján lép a macska át iszik vizéből holdját hullámát szépnek becsesnek látja a tájban hol jár látják táncolni tudó virágtündérek valaki várja tükrökön nevelődött értelemmel őt hullámok szobrot faragnak tiszta alak tükrében áll vörös fülű hő így hívja kedvesét már kenyereznek ott vörös fülü hő rókaistenük jön jön énekkel segít hol nem látszik az ég turmalinja sem mert kimonót varr most kedvesének ki szépen dalol és tudja macskái hűek ők tudják a tant a valóság olyan hát amivé tesszük
Freedom, Playfulness, Movement, and she is of
the Air element. She is a Japanese wind Goddess and a patroness of
sailors and farmers. The farmers pray to her for fertile winds bearing seed and
rain. A wishing spell: Gather nine dandelions. Turn clockwise in a
circle releasing all but one while saying: Come May, bring movement in
my goals, come June - playful love makes me whole. Come July, my wishes I will
see, come August - hope grows in me. Come September, all distractions you
abate; come October, my spirit, you liberate. Come November, my health is
assured; come December - in my heart you endure. Save the last
dandelion, releasing it only when you have a special wish or a need for Shina
Tsu Hime to help you.
A csillagok pillái lecsukódnak.
Álmos-sápadtan hunyorog a hold.
Égi trapézon lengedez fürge szél.
Pipacs-piros muszlinruháját
most magára felölti a pirkadat,
arany hajára napdiadémot tűz.
Sóhajt egy felhő, megremeg a rét.
Fák koronáján zsongjon az üde zöld lomb,
föld szíve szerelmesen dobbanjon!
*
Darazsak dongásától reszket a lég,
gerjesztve a csökönyös szívben remegést.
Rejteke oltalmából bomlik a rózsaszirom,
már fényben fürdeti lázas testét.
Fű torzsája fogaid közt villog,
mintha ma lennél újra gyerek.
Benned a szándék élni akar még,
tűz ereidbe', de éber a félsz.
Fárad a véred, métely a kétely, félig a hitben,
elhagyatottan,
mondd, mire juthatsz? Mit üzenhet a hírtelen
ég?
Kicsi gömbpamacsok fürgén gomolyognak a
felhőrévbe.
Talán szálloda? Szállj oda!
Ott bánat elől bújtasson a szél.
*
Borzas vér-rózsák asztalomon.
Lepke szirmuk lengő illatár.
Nem suhintott még reájuk
fagy leheletű halálszárny.
Forró örvény-üstökük
reszketően szélbe mártsák,
szívükben utolsót dobbanjon a nyár!
Fodros vér-rózsának alvadt szirma
tűnődve asztalomra hull.
Gyöngyöző harmatcsepp kelyhében
illanó párává alakul.
Bíbor-pártájú sóhaj-lány
csillámló ajkára csönd tolul.
Izzása hunyó parázzsá halkul.
*
Fénylő rajzása
a nyári folyó felett
szitakötőknek;
Huss! Tornádó tomboljon
ma égi ékszerboltban.
*
Metrószéltől lobbanó e nyár.
Egy híd már a mélység fölött ég.
Szavakba szórná magvait a vágy.
Minden történet testetlen szeretkezés.
A fent rekedő hangsúlyokból titkolt csendjeid
peregnek. Nézd! Zuhanásuk félreérthetetlen;
ejtőernyőt nem nyit a remény.
A mondhatókon túli, vak világban
szemeidből vért tükröz az ég.
Az ajtók jobbról záródnak.
Ölj meg. A halál szép.
*
Narancsjuice-öntet.
Csöppen az alkonyi nap
szomjas határra.
Aranyba mártják
lombjaikat most a fák.
Lihegnek ágak.
Bim-bamm! lehull a
harangszó égüregből,
időcsepp szárad.
Nemlétbe ájult
idő. Testbarlangokba
fészkel a bánat.
Álomalagút.
éjszaka-mozdony roppant
fénycsigolyákat.
Valaki bennem
hosszú útra kél. Várja
a megérkezés.
*
Hallod-e, a csillagcsorda nyáréjjeli énekét?
Fénycsobogást dudorászik égtengeri szirénnép.
Látod amottan a felhőt? Gonoszkodva gomolyog,
mintha füstjét bodorítná rossz szél-űzte csúf
mozdony.
Kondenzált szalag övezi holdat, reszket az
üde-puha-langy levegő,
távoli kamionok alt zúgása kongassa a kicsi
szélcsengőt.
Látod-e a szép tejutat? Ezüstösen hogy virít?
Mintha volna gigantikus, égi csiga csúszta csík.
*
Boltívek alatt bozontos árnyak.
Holdszín szárnyakon tündérek szállnak.
Ódon kapualj őrzi a múltat,
jánosbogarak halni odahullnak.
Márványköveken tapodó talpam,
gyengéden tovalibegő dallam.
Erkélyről harmonikaszó éled,
gyolcs lepedő libbenjen kötélen!
A levegőt könnyeden borzolva,
üteme -hipp-hopp- felhőkbe olvad.
Sóhajtásom édes-búsan áldja
szerelmetes cicák szerenádja.
Ha hajnalt harangoz toronyóra.
bagolyka bámul lebukó holdra.
Mámoros szívemnek nem lesz társa,
csak messze csillagok ragyogása,
lehunyt pillájú ablakszemeken
álomporuk kékellőn feldereng.
*
Rovarok gében nyomják a tücsök-technót.
Az abrosz széleinek árnyképe, lánysziluett a
falon.
A tükrömön belül éjjeli lepke repked,
de kívül nincs ott. Ez nem az a mátrix, ahol lennem
jó.
IDA MILLNER ASCHKE: ó hát fogd össze pillantásaid költözz be lelkedbe egészen keresd amíg élsz amíg ősök dalával egy szikrázó éjjelen rókatündérek izzó nyomain át szeibó barackligeteiben a dicső erényt meg nem leled míg nyolcvanmillió lélegzet és kilencszázegy tűz lámpás ezer évig csak érted lobban a tűzlélek örök oltalmában s tested újra a szentély előtt engedi látni a kilépő holdat az egészséges istenek arcát a hullámtörte partok ölében majd megsimogathatod újra az alázat rizsföldjein osonó rókakönnyektől felázott dús földedet de vigyázz nagyon a mennyhez emberfogakkal kapcsolt magasok ösvényén elveszítheted azt a tisztaságot
