15 július 2015

Az értelem dicsérete, avagy Ego Egon,(Munin), és Elme Elemér(Hugin) meglepő kimenetelű küzdelme.

Ego = 1/tudás (Albert Einstein)


Hugin (gondolkodó) és Munin (emlékező) két fekete holló, Odin isten segítői. Minden nap hajnalban útra kelnek, hogy körberepülve a földet híreket gyűjtsenek Odinnak. Estére visszaérvén rátelepszenek Odin vállára, és a fülébe suttogják, amit megtudtak. (Én viszont még mit sem tudtam róluk, mikor a verset írtam :))

Legelső lecke,
végtelen veszte;
a tapasztalás,
fény és sötét,
a hideg a meleg,
a zaj és a csönd,
Az üres a tele,
mélység és magasság,
s már rögtön a jel,
gödör,
fészek,
ringató közel,
vagy
hegy,
akadály,
- kiapadt mell?

*
S mert akadály,
hangok születnek,
lészen megannyi tárgy,
mit vélük teremtesz,
és lőn már a vágy,
így szakad ketté
az én, és a világ.
Időt gyűrsz közé
győzni távolát,
válni újra szét.
Lassanként rögzül, mi az a cél.
Mindehhez színpadul támasztasz tért;
a nagy mű ím elkészült,
emberke létezni felkészült,
kifeszítve e möbius- szalag.
Minden más ráadás kaland.

*
A hangokból szó lesz,
a szavakból mondat,
a vágyakból összeáll
tegnap, és holnap,
a távolság feloszlik
ezernyi helyre,
hatalmad dönteni
közel, vagy messze,
s minthogy ezután
térben és időben,
énként kell élj,
tiszted, hogy érzelmet
rendelj mellé.
Az érzés boszorkánykonyha,
különös vegyszert kotyvaszt,
létre jöhet az emlék,
mert életed van,
mit meg kell védj.
Meg kell hogy tartsad
önmagad, s emlékkép,
ehhez biz' jó palack.
Bizony az érzelem
em-lékeket gerjeszt:
az addig semleges
mennyet átírja menten.

*
Megtanulsz szeretni,
tudod, hogy félj már,
bár e bizarr kettős
legelső problémád,
mert kényszerűn program-
csomagokra bomlik szét:
jutalom-büntetés,
dicséret-kudarc,
nyereség-veszteség,
könnyű út-meddő harc.
Cibál nyolc világi szél,
s míg Elme Elemér fürkész,
Ego Egon múltat idéz.
Igen, az értelem angyal,
de az érzelem sátán!
Okból-okozatból
elkészíti láncát,
míg létezel, járhatod
függésidből komponált táncát.
Dackorszakok jönnek újra és újra.
Szegény értelem!
Csoda, ha szuflával bírja,
újrarendezni e káoszt,
győzni a kisinas szerepet,
mit az undok érzelem ráoszt.

*
Talán az agyféltekéink
kénye-kedve szerint forgó
virtuális balerina,
vagy a dobozban megbúvó
schrödingeri zombicica,
az indián sámán kitartó
figyelmére rajzolódó
hódító hajó, tudathatnák,
te vagy, ki eldönti a valót.
Ám ez úgy is érthető,
hogy a tudat választ,
(jelentem ezennel,
Tudat Tódor befigyel,
lét-nemlét határán
ringatni a mindent,
Ő is ringbe szállhat?)
Hisz figyelő nélkül
megfigyelt pont csak felhő.
Mondhatnám úgy is,
a csakpont, szabadon hagyva,
lehetőséggé felnő.

*
No de, az a klerikális Egon
gondosan mindent
a múlt bűvkörébe von.
Címkéz, iktat.
Annyi a gondja!
Neki új tapasztalat alapból ronda.
Pozitivista Elemér, ellenben
jövőt mér, s elemez:
ő az, kit produktivitás jellemez!
Mi marad régi-új szereplőnknek?
Mi szegény éber Tódor dolga?
Bár e két pökhendi kis fickót
mellényzsebében hordja,
tudását rájuk bőkezűen szórja.
Tódor az origóban áll, figyel.
Örök semleges.
Tapasztal, létrehív,
övé a képzelet.
Övé az öröklét,
minden dicsőség!
Övé a jelen.


Talkina katartikus célzattal elsiratja magát. Nadya és az apokalipszis


Egy szobabelsőből kúszik felém jövőm illata,
- nem mintha lehetne egy szobának fonáka -,
de kell ez a szó, hogy látni engedje a fényt,
mi láthatatlanul a falakból árad.
Nem álmodom, de itt e kép,
rátapad a retinámra, éltem-e már,
vagy lakhatom még? Nem tudom,
de érzem, engem itt várnak.
Fekete-csipke repedésekből
kibomlik arctalan alak,

talán a holdról,
talán egy elmulasztott múltból,

de ezerszer hallottam már,
ismerem érkező léptei zaját.
Átölel, és rám hajol hangtalan,
hogy remegő ujjaimmal végre
megrajzolhassam vonásait.
Összebújunk, ágyunk puszta áhítat,
takarónk, forró leheletlepel,
a száraz deszkapadló szomjasan felissza
könnyeink. A mennyezetről
ránk pereg az álom korma, s végleg
eggyé ringat dallama, míg a falakon túl
pusztuló, üres világra, utoljára virrad nap,
-a lüktető, vörös óriás.



14 július 2015

Elsa (B verzió)

IDA MILLNER ASCHKE:


A Szajna egyik hídján tavaly nyáron
úgy álltam félve a zuhogó esőben,
mint a Notre Dame egyik
megkövült sárkányának vízköpője,
hogy kivessem a tiszta félelmet a
vízre.
Repülők jöttek. Maguk után vörös
jelzőfüstöt hagyva. A Louvre üveg
piramisára zuhogott a víz, miközben
a Sacre-Coeur-t elözönlötték a turisták,
kiknek egytől-egyig rózsaszín esernyő
alatt kellett a szépre gondolniuk.
Nekem meg arra, hogy nem vagy itt már
velem.
És próbáltam valami olcsó szandált nézni.
Miért éreztem meg hónapokkal  ezelőtt,
hogy nincs idő, hogy szorít a tér,
úgy szorít, mint az a rohadt szandálpánt,
akkor ott a bokám körül.
Belém hasított hangod tüzet lobbantó
szikrája. És mire kiértem az üzletből
szédelegve, a vízköpő szeme pirosan égni
kezdett, hogy zokogtam végig a Montmartre
lépcsőin lefele rohanva, aranysárga leveleken
majdnem elhasalva,  ó, mekkora  sorszedet
ez a szedett-vedett sors!
Gyíkok a gyertyafények, a reggelek kapujában,
valahányszor a Notredame-ba bemegyek!

Szerző önarcképe



Nadya publikációs hajlandóságát elemezi

                                                              (ne fókuszálj a sötét lyukra)

Adott a csend, mit szülhet némaság;     
a tudat sáncként választ el a valótól.
A fájdalom nyila szívmélybe hatol.
A repedésen a nyugvó ősréteg
darabkája felszínre szublimál.
A röppenő átlendül önmagán,
szavakba fordul. Ez könnyű
részegséggel jár. A keletkező
igéknek ríme, dallama, ritmusa
van. Ha induló vonatára
fölszállnunk sikerül:
megszületik az ének,
versbe futunk.
Adott a szó,
fölrobbant akarat,
hogy nevet adj a mélyben
hallgatónak. (Szó száll szabadon,
sziszegve szitkokat szór, szikárrá szárít.)
Adott a ritmus, a szárnyát verdeső, hogy elhordozzon
súlyos testet, mi szándékodtól létesült,  bár alaktalan hevert
addig benned. (Sziszeg a szó, a betűpikkelyes kígyó
a fogalom almáját kínálja; lészel hallható halandó.
Saját képzeleted lángpallosával űzetel
ki ostobaságod paradicsomából.)
Adott a rím, csengő-bongó csoda.
Készül a szellem-kaloda.
(Mint kényes baba,
sír saját szavad.
Oá-oá,
tegyél tisztába!
Oá-oá, fektess papírágyra!
idegeneknek meg ne mutass,
szemmel verne, romba rontana,
az otromba.) Adott a kín. Az ismeretlen
borzalma. Világodra jön hallva halhatatlan.
Csak szóba zárult lényed maradt esetleges.
(Bekövetkezhet végre múltad; verseid, ha mind megírtad.)






13 július 2015

Hosszúhaj elveszett csengői


IDA MILLNER ASCHKE:

"Ültünk Babylon folyópartjain.
Sírtunk. Babylon tenger nélkül él.
Hárfánk a fűzfán. Másképp szól a kín."
(Gergely Ágnes: 137. zsoltár)

Hosszúhaj csengőket adott
egy álombeli dombon,
mikor gyermek voltam én,
és most kimondom:
bullalio lia me
lolla buid danga!
ez volt a csengők  őrzőjének
varázslatos hangja.
Hosszúhajt hívtam én,
a kagylók közt a vízben,
hangom mélyen zengett ott
egy szoprán csilingben.
S ahogy lassan nőttem én
a csengők eltűntek,
Hosszúhaj ritkábban jött
el hozzám, álmomból
elfogytak a színek.
Nemrég mégis hívtam én,
csengők nélkül : danga!
S megláttam egy
folyóban tükröződni őt,
de már nem volt hangja.
Már képtelen volt összefogni
az első nevetést, a könnyet,
úgy meredt rám riadt szemeivel,
mint akitől elvették a könyvet,
amit még olvasott volna tovább,
csakhogy magát felejtse.
Folyton kereső mozdulataival
szemrehányón csak rámnéz,
csengőt idézni nem tudok,
mikor elalszom  végképp.
Forog, forog a színes lampion,
és forog az oltár a hegedű,
suhan egy arc az oldalán.
és aranyban izzik a betű.
Olyan az arca, kit meglopott
és kifosztott a fénysugár,
olyan az arca –elkopott
szívalakú nyár.
Most itt sétál csendesen,
fuldokló virágok között,
csuklóján felhődobbanás
ujjain színtelen félhold.
Hova tűnt hova tűnt
selyme a haja?
Sokáig bontja még a bánatot
a fűz ágainak tompa sóhaja.