Nadya Talkina most önmagát korholja álmatlan éjjelén, aztán jobbára már csak a költészet buktatóin mereng. Wanted dead or alive I-II-III

Csak forgolódj 

a vackodon, ha elkerül az álom,
míg féreg módra átjárják a testedet halálok.

Sós víz csupán a könnyeid, sírni indok  mi volna?
Habár vak koldusként biceg feléd tékozló holnap.

Csitulj; parázsló ajkaid zárd hűlő szóközökre,

vasalj magadra törvényt, s a kín kerékbe tör örökre,

hogy önmagát, vagy tégedet, döntsék el azt majd mások,
de éjszaka sosem volt még ekképpen mély, és vásott,

önnön súlyától reped meg, és felhasad a mennybolt,
torz angyalok hullái hullnak, óh, ez égre nyílt pokolból.

                  

                                          ***

Az első sor,

na ez legyen! Ha csak a semmi írható,
ragyoghat óceánt körénk a képre képzelt kis hajó?

Bár koporsó csak díszlete a holtnak, nem determinál.
Nem végcélunk e földi lét,(ördög legyint; de terminál!)

Ám játsszuk azt, hogy játszhatunk, hogy volna óriás a tét.
Ma főhősünk veszíti itt a láncait, vagy vélt hitét.

S ha költemény? Nem tépi szét! Úgy élvezné, szóvá tehet!

torkom is metszené azért, hogy átvágjon - egy kötelet.

                                    ***

Talán megtettem 

mi tellett, nem hazudtam többet,

mint muszáj volt, nyomomat megőrzi e föld, s ha nem,

hát emlékem is velem hol(t). Szerettem volna hinni,

csak bólintok, s már érdemes, lelhetek biztosabbat,

mint a kocka, de csak nekem volt érdekes, miként

rajzolja arcomra törékeny ráncait a voltidő, tárhattam

szélesre szívemet, mint nagykaput, de nem volt rá

vevő, főleg a sarki ószeres, -biztos nem voltam

túl módszeres –, de nézzétek el nekem, hisz ez volt

ma éjjelen a legelső utolsó énekem.

Lucretia CyBorgia mentett

IDA MILLNER ASCHKE:

a gépek pápája ha elpihen kétszáz év magány jön
gyűrűmben az adatforgalom jelen a jövő titka épül
a felbonthatatlan pixelek túlexponált naplementék
a dekódolást elvégzik majd a felettük  álló égkék
bitmapban madarak ékes tollait összegyűjtő szerver
és lefagynak bájtjaim a számról eltűnik ezerszer
görbe  gateway kanyarodik át a bolondokházához
ne sírj könnyeiddel értem és  jaj ne  is  imádkozz
a CD-Rom palotáknál ha művénába oltják a tengert
ne sírj a lelkemért mert az csak elátkozott hypertext
és www pont vége lesz hamar az örök keresésnek
hiába szörföznél lazán dere jön a szerelembe esésnek
a mézédes szavak helyett áll majd és tényleg jól beint


a rámutató isten vagy  egy  ócskabőrű link
bő interface-t adhatott volna az a csillagtalan szeptember
már azt hinnéd hogy halott vagy de tényleg csak ember
lám ezt zengené  az a sok-sok rekord ott a világvégi hőben
magad uram ha nem jő a fagy látlak eltűnőben
látom ahogy arcokon a csavarok  lazulnak
a művénában a tengerek végleg kiapadnak
a síkok üvegszentjei magukra izmot álmodnának
és törhetetlen csontjaik dobnák  máglyafának
ó jól tudom hogy ez az alapzaj ott maradt még benned
ikonokból inhaláló tudat lett a tested
vírusölő szent szabadság mikrohullám álom
kifordított spinjeinket sehol sem találom.

Por és fény

"Emlékeid, mik idekötnek,
Homokba írjad!
Mit kölcsön adtál: pénzt, időt, bizalmat-
A porba írjad!
Így barátod lesz a fél világ,
Bár ínségben éhen halni hágy.
De bizton számíthatsz az Úrra!
Ezt márványba vésd!- Ezt ne írd a porba!!!"
(Ismeretlen szerző)

IDA MILLNER ASCHKE:

És úgy bomlik fel bennetek majd a világ,
mint cukorbajos agyban az ítélet.
Mikor két Isten fújja a maga igazát,
az ember mindig téved.

És áll, pofoz, védi magát, szobrot farag, hogy Béke.
Átpréseli magát azon a szitán, melynek nyelére
kopottas betűkkel rá van írva : Szeretet.
Majd cseppfolyóssá válik, és ragadóssá,
penészillatú pempő lesz a vége.
Tovább duhajkodik benne két téves ítélet folyton
lazuló logikát követve, hiszi, hogy megússza
szárazon, de  nem látja, hogy az istenek maszlagával
már rég le van öntve.
Az intrika ősszelleme ilyenkor már feni a tüskés kését.
Légycsapóval sem űzöd el a megszállott kis bestét.
Kaleidoszkopókat vesz elő, torz varázsban tükrözi
erőit. A félelem nőből férfit farag, a férfiból nőt alakít.
Megtévesztő és megtévesztett sorsot immár ki bír majd el?
Az, ki nem hiszi, hogy Jehova büntet, és megvéd Emmanuel?
Hol van számotokra testet takaró, a fázás
lázában előbukkanó csend, fényszívben hallgatás?
Bárányok között  farkas a szó. Testidegen akár az
árvulás.
Mondom és hirdetem törvényt imitáló, vad ördögök
ellen, kiknek bosszúra éhes gondolatába esnél
az öröm pászmafénye mindig ott időz a megdicsőült
testnél.
Az örök harcból csak az tanul, ki tudja hibázhat büszkén
nevetve. Szorgos lélekkel hibáit koncként már rég odavetette,
és otthagyta csúfos tetteit a duhajkodó szóáradatban,
örvend a kimondhatatlan felett, bízik az elkavaró porban.

Nadya elhajózik a nappal. nem kamaszos

hetykeséggel, rimbaud-i daccal,

-sutba dobni hitet, küldetést,

és elhajózni a nappal-, de tömpén,

tehetetlenül, lemondva minden alakról,

alakzatról, arról is, mi most tükörben tesped,

arról a régi, híres önmagadról,

igénytelenül, nem mint füvek,

-azoknak zöldjük úgyis vall, élettel áltat-,

hanem fakultan, mint sós-zsákká avanzsált,

ócska zokni,  fiók mélyén, tömveszemcsés némasággal.

hallgatni.

többé nem tudni történtet, kitaláltat.

mert száz éve tudjuk mi az mi fecseg,

mi szezonnal, kampánnyal, idénnyel

tuti, hogy lecseng, habár

világ idővé kimért ritmusát,

-mi jambusokban pattogó-,

verselhetem sok pretty poemmá,

(-a semmi pokla mint dalol-,)

tetemre hívhatom

akár a végzet háziasszonyát, hisz

(pókfonálon nyugvó porszemek vagyunk,

s ha megcsillanna rajtunk égi fény,

botránykővé avat gyilkos szempár,

s a mélybe zúz egy gigantikus kéz,)

és elsiratom egy árva kis manó bánatát;

(én nem tudom mióta és miképpen,

-talán egy bús, és őszi alkonyon-,

elillant tőlem sok-sok bíbor ének,

azóta lelkem árva, úgy bolyong,

nem hívja vándorútra messze berke,

közel számára már csak vad vadon,

nem élek rég, e lét így semmi burka,

hát meghalok ez éber hajnalon,

páfrány-levélke rejtse hűvös testem;

smaragddal ékes, néma oltalom,)

megénekelhetem, a szenvedély

lépcsőfokaira lelkem miként hág(ott),

(a távolság lüktetve olvad,
– az ég, akárcsak habos-kék fagylalt-,
játék ma minden oly erővel,
minek gyengeségünk táptalaj,

ha volnék emésztő zavarban,
– leigázhat minden akarat-,
verd fel a csendnek ércharangjait,
némaság zúzzon titokfalakat,

mint forró passzátszél-fi tépdes
kéjjel, skarlát sörényes hangalányt,
– szemérem vesztes, győzi szenvedély-,
két rezgő húr; köztünk édes hangarány.)

belegondoltál már volt,

hogy a fejedben működő versgenerátor

miféle kényszerpályákra tolt?

a szavak zenéje, a megnevezés

ópiuma oly veszélyes varázs;

ha nem vallasz, hát válsz,

azzá, amivé leszel, amit verseddé teszel.

(kit is érdekel ki lejegyezte,

történt-e valaha,

élte-e bárki?

mást ígér, ha a szó játszik!

játszana önmagával is,

mozdulat minden igéje,

szárnya, ha lebben, táncol a vers,

zöld selyemsuhogás, szalag a szélben.

csodafa kúszó liánja.

folyamállat.

szószökőkúúúúúúúút

csepp-

csillag-

Z

U

H

A

N

Á

S

A

!

barlang,

labirintusmélyen.

fanyar kátrányillat. éjcsokoládé;

szádban is olvad,

m  e  g    a     l   a   p   f   e   h    é    r     e    n.)

hát kit izgat,

ha nem válaszolt a visszhang?

ha a sok vers, amiket faragtál, csak emlékműve annak,

hogy önmagadnak -önmagaddal -,

örök adósa maradtál?

(akár kamaszos hetykeséggel, rimbaud-i

daccal, vagy tömpén, tehetetlenül,

igénytelenül, fakultan, tömveszemcsés

némasággal, zoknimód

inkább csak hallgatni.

vagy elhajózni a nappal.)

Loreley

IDA MILLNER ASCHKE:

Szavakkal dúsított érett gyümölcsök  idején

elforr a nyár az imbolygó test  árva vonalain.

Felégett arcok szemetelnek a tiszta szélben

szitkot, kiáltást rázó hirtelen mozdulataikban

bőrvakolatokat hagynak a jószagú földnek is,

ezért a domboldal zizegő tündér lombjain át

elveszik a reggel szépséges fenyő- partjait.

Felemelt fővel intenek a száműzött szívnek

páracseppek élete a szivárványban véget ér

felszívó cserépperceken bukdácsolnak ki

otthagyva körmökről lelopott félholdakat,

rózsás barázdák gyöngyház színű vonalát,

aranyló fésűfogban ragadt szöveghajakat

bennük hullámzó csónakok az igék,

lelassulva mondatsziklák felé  tartanak:


Fáradt vagyok, szemeimben láng ül

karom varázskardként már nem véd

dobj a nézésem elé, vess a kolostor

jövő udvarára, a zárt lélek kútja felé,

mert ez a tér csak feszíti az órát.

Elpattannak rugói a türelemnek, ima

sem elég, lejár a kegyelem, vérivó 

darazsak között átvérzett gyolcs

a múlt. Akire ránéztem mérgezett

lett tőlem, és dala a méregzöldbe 

hullt.

Akire ránéztem , visszanéz bennem

és amit ő nézett én nézem tovább

és ismeretlenné torzul bennem az ő 

hangja és átkozom egyre de ő mindig áld.

A szél a szigetről paripákat küld

rezeg a sóhajlevél olvasatlan a fán

átcsattog a világon egy óhajtó mondat

zárd le még ezen az egy éjszakán.

Vádol a hang tán túl a lelkiismereten

túl az elajzott szögeken, a feszületen

ki eladta volna magát a mennyekért

a megváltatlan zsoltárének ritmusán

két lator veszekszik nem gyilkos, nem

áruló, csak hőre lassan lágyuló

csak szívbe folyó nyelvi Akheron

lefelé hömpölygő kusza betühalmaz

két partján előre meghaló lélegzet

közötte harmadnapon feltámadó

kámeában végződő metszett ékkövek

a pontok a végek, az elmondhatatlan

szövegen túli szövegtelen fájlok

a mellékzöngék, a széljegyzetek

a vénában folyó ikhort szívják ki majd

az összeroskadáson ünneplő felhőket

indítják el, hogy részeg leszel ismét

emberként emberségbe vetkőzöl

 ha vihar segítene villám élesztene újjá

könyörgöm üres papírlapokba bújjál

meztelen kezeddel formázz szemfedőt

dobj leptonokat mindkét szembogárra

 feküdj érzéstelen a rontott kősziklára

és várj míg siratnak  szívbe tőröket 

indító idegenek  és ismerős hangok is

 kódok közt láthatóvá így válj

szőlőművesek és csillagok sugarában

tudd, örök és megváltást hozó a hallgatás.