27 június 2015

Lucretia CyBorgia mentett


IDA MILLNER ASCHKE:

a gépek pápája ha elpihen kétszáz év magány jön
gyűrűmben az adatforgalom jelen a jövő titka épül
a felbonthatatlan pixelek túlexponált naplementék
a dekódolást elvégzik majd a felettük  álló égkék
bitmapban madarak ékes tollait összegyűjtő szerver
és lefagynak bájtjaim a számról eltűnik ezerszer
görbe  gateway kanyarodik át a bolondokházához
ne sírj könnyeiddel értem és  jaj ne  is  imádkozz
a CD-Rom palotáknál ha művénába oltják a tengert
ne sírj a lelkemért mert az csak elátkozott hypertext
és www pont vége lesz hamar az örök keresésnek
hiába szörföznél lazán dere jön a szerelembe esésnek
a mézédes szavak helyett áll majd és tényleg jól beint


a rámutató isten vagy  egy  ócskabőrű link
bő interface-t adhatott volna az a csillagtalan szeptember
már azt hinnéd hogy halott vagy de tényleg csak ember
lám ezt zengené  az a sok-sok rekord ott a világvégi hőben
magad uram ha nem jő a fagy látlak eltűnőben
látom ahogy arcokon a csavarok  lazulnak
a művénában a tengerek végleg kiapadnak
a síkok üvegszentjei magukra izmot álmodnának
és törhetetlen csontjaik dobnák  máglyafának
ó jól tudom hogy ez az alapzaj ott maradt még benned
ikonokból inhaláló tudat lett a tested
vírusölő szent szabadság mikrohullám álom
kifordított spinjeinket sehol sem találom.

Por és fény

"Emlékeid, mik idekötnek,
Homokba írjad!
Mit kölcsön adtál: pénzt, időt, bizalmat-
A porba írjad!
Így barátod lesz a fél világ,
Bár ínségben éhen halni hágy.
De bizton számíthatsz az Úrra!
Ezt márványba vésd!- Ezt ne írd a porba!!!"
(Ismeretlen szerző)



IDA MILLNER ASCHKE:

És úgy bomlik fel bennetek majd a világ,
mint cukorbajos agyban az ítélet.
Mikor két Isten fújja a maga igazát,
az ember mindig téved.

És áll, pofoz, védi magát, szobrot farag, hogy Béke.
Átpréseli magát azon a szitán, melynek nyelére
kopottas betűkkel rá van írva : Szeretet.
Majd cseppfolyóssá válik, és ragadóssá,
penészillatú pempő lesz a vége.
Tovább duhajkodik benne két téves ítélet folyton
lazuló logikát követve, hiszi, hogy megússza
szárazon, de  nem látja, hogy az istenek maszlagával
már rég le van öntve.
Az intrika ősszelleme ilyenkor már feni a tüskés kését.
Légycsapóval sem űzöd el a megszállott kis bestét.
Kaleidoszkopókat vesz elő, torz varázsban tükrözi
erőit. A félelem nőből férfit farag, a férfiból nőt alakít.
Megtévesztő és megtévesztett sorsot immár ki bír majd el?
Az, ki nem hiszi, hogy Jehova büntet, és megvéd Emmanuel?
Hol van számotokra testet takaró, a fázás
lázában előbukkanó csend, fényszívben hallgatás?
Bárányok között  farkas a szó. Testidegen akár az
árvulás.
Mondom és hirdetem törvényt imitáló, vad ördögök
ellen, kiknek bosszúra éhes gondolatába esnél
az öröm pászmafénye mindig ott időz a megdicsőült
testnél.
Az örök harcból csak az tanul, ki tudja hibázhat büszkén
nevetve. Szorgos lélekkel hibáit koncként már rég odavetette,
és otthagyta csúfos tetteit a duhajkodó szóáradatban,
örvend a kimondhatatlan felett, bízik az elkavaró porban.


Nadya elhajózik a nappal. nem kamaszos





hetykeséggel, rimbaud-i daccal,
-sutba dobni hitet, küldetést,
és elhajózni a nappal-, de tömpén,
tehetetlenül, lemondva minden alakról,
alakzatról, arról is, mi most tükörben tesped,
arról a régi, híres önmagadról,
igénytelenül, nem mint füvek,
-azoknak zöldjük úgyis vall, élettel áltat-,
hanem fakultan, mint sós-zsákká avanzsált,
ócska zokni,  fiók mélyén, tömveszemcsés némasággal.
hallgatni.
többé nem tudni történtet, kitaláltat.
mert száz éve tudjuk mi az mi fecseg,
mi szezonnal, kampánnyal, idénnyel
tuti, hogy lecseng, habár
világ idővé kimért ritmusát,
-mi jambusokban pattogó-,
verselhetem sok pretty poemmá,
(-a semmi pokla mint dalol-,)
tetemre hívhatom
akár a végzet háziasszonyát, hisz
(pókfonálon nyugvó porszemek vagyunk,
s ha megcsillanna rajtunk égi fény,
botránykővé avat gyilkos szempár,
s a mélybe zúz egy gigantikus kéz,)
és elsiratom egy árva kis manó bánatát;
(én nem tudom mióta és miképpen,
-talán egy bús, és őszi alkonyon-,
elillant tőlem sok-sok bíbor ének,
azóta lelkem árva, úgy bolyong,
nem hívja vándorútra messze berke,
közel számára már csak vad vadon,
nem élek rég, e lét így semmi burka,
hát meghalok ez éber hajnalon,
páfrány-levélke rejtse hűvös testem;
smaragddal ékes, néma oltalom,)
megénekelhetem, a szenvedély
lépcsőfokaira lelkem miként hág(ott),



(a távolság lüktetve olvad,
– az ég, akárcsak habos-kék fagylalt-,
játék ma minden oly erővel,
minek gyengeségünk táptalaj,
ha volnék emésztő zavarban,
– leigázhat minden akarat-,
verd fel a csendnek ércharangjait,
némaság zúzzon titokfalakat,
mint forró passzátszél-fi tépdes
kéjjel, skarlát sörényes hangalányt,
– szemérem vesztes, győzi szenvedély-,
két rezgő húr; köztünk édes hangarány.)
belegondoltál már volt,
hogy a fejedben működő versgenerátor
miféle kényszerpályákra tolt?
a szavak zenéje, a megnevezés
ópiuma oly veszélyes varázs;
ha nem vallasz, hát válsz,
azzá, amivé leszel, amit verseddé teszel.
(kit is érdekel ki lejegyezte,
történt-e valaha,
élte-e bárki?
mást ígér, ha a szó játszik!
játszana önmagával is,
mozdulat minden igéje,
szárnya, ha lebben, táncol a vers,
zöld selyemsuhogás, szalag a szélben.
csodafa kúszó liánja.
folyamállat.
szószökőkúúúúúúúút
csepp-
csillag-
Z
U
H
A
N
Á
S
A
!
barlang,

labirintusmélyen.
fanyar kátrányillat. éjcsokoládé;
szádban is olvad,
m  e  g    a     l   a   p   f   e   h    é    r     e    n.)
hát kit izgat,
ha nem válaszolt a visszhang?
ha a sok vers, amiket faragtál, csak emlékműve annak,
hogy önmagadnak -önmagaddal -,
örök adósa maradtál?
(akár kamaszos hetykeséggel, rimbaud-i
daccal, vagy tömpén, tehetetlenül,
igénytelenül, fakultan, tömveszemcsés
némasággal, zoknimód
inkább csak hallgatni.
vagy elhajózni a nappal.)



24 június 2015

Loreley

IDA MILLNER ASCHKE:


Szavakkal dúsított érett gyümölcsök  idején

elforr a nyár az imbolygó test  árva vonalain.

Felégett arcok szemetelnek a tiszta szélben

szitkot, kiáltást rázó hirtelen mozdulataikban

bőrvakolatokat hagynak a jószagú földnek is,

ezért a domboldal zizegő tündér lombjain át

elveszik a reggel szépséges fenyő- partjait.

Felemelt fővel intenek a száműzött szívnek

páracseppek élete a szivárványban véget ér

felszívó cserépperceken bukdácsolnak ki

otthagyva körmökről lelopott félholdakat,

rózsás barázdák gyöngyház színű vonalát,

aranyló fésűfogban ragadt szöveghajakat

bennük hullámzó csónakok az igék,

lelassulva mondatsziklák felé  tartanak:


Fáradt vagyok, szemeimben láng ül

karom varázskardként már nem véd

dobj a nézésem elé, vess a kolostor

jövő udvarára, a zárt lélek kútja felé,

mert ez a tér csak feszíti az órát.

Elpattannak rugói a türelemnek, ima

sem elég, lejár a kegyelem, vérivó 

darazsak között átvérzett gyolcs

a múlt. Akire ránéztem mérgezett

lett tőlem, és dala a méregzöldbe 

hullt.

Akire ránéztem , visszanéz bennem

és amit ő nézett én nézem tovább

és ismeretlenné torzul bennem az ő 

hangja és átkozom egyre de ő mindig áld.

A szél a szigetről paripákat küld

rezeg a sóhajlevél olvasatlan a fán

átcsattog a világon egy óhajtó mondat

zárd le még ezen az egy éjszakán.

Vádol a hang tán túl a lelkiismereten

túl az elajzott szögeken, a feszületen

ki eladta volna magát a mennyekért

a megváltatlan zsoltárének ritmusán

két lator veszekszik nem gyilkos, nem

áruló, csak hőre lassan lágyuló

csak szívbe folyó nyelvi Akheron

lefelé hömpölygő kusza betühalmaz

két partján előre meghaló lélegzet

közötte harmadnapon feltámadó

kámeában végződő metszett ékkövek

a pontok a végek, az elmondhatatlan

szövegen túli szövegtelen fájlok

a mellékzöngék, a széljegyzetek

a vénában folyó ikhort szívják ki majd

az összeroskadáson ünneplő felhőket

indítják el, hogy részeg leszel ismét

emberként emberségbe vetkőzöl

 ha vihar segítene villám élesztene újjá

könyörgöm üres papírlapokba bújjál

meztelen kezeddel formázz szemfedőt

dobj leptonokat mindkét szembogárra

 feküdj érzéstelen a rontott kősziklára

és várj míg siratnak  szívbe tőröket 

indító idegenek  és ismerős hangok is

 kódok közt láthatóvá így válj

szőlőművesek és csillagok sugarában

tudd, örök és megváltást hozó a hallgatás.

20 június 2015

Nadya Talkina adyendrébe (k)öltözik. Mindezt saját digitális festményeivel illusztrálja. Mikor minden élő olyan holt, nincs élőbb egy halottnál.



A haláltó fölött, akarom, tisztán lássatok.
A csontvázak katedrálisában követelem a holnapot.
Egy utolsó égiháború az én testamentumom.




Elmenni távolra, pusztulni, óh, bújni barlangokba,
Véresre zúzott homlokkal, piros gyász ünnepén.
Égő tűzben dideregve; szent lehetetlenség zsoltára.
Elillant évek szőlőhegyén én fiatal maradok,
Torony az éjszakában, hajnalok madara;
Magyar bánó magyar aggyal csupán magamtól búcsúzok.








Ez még a régi barna éjjel.
Vánkosom hűl, szívemig rántom.
Vadászgatnak múltamban a gondok,
Susogó nádak mezejében járok;

Száll, száll fekete hold.


Undok, füstös tűz-cafatokban
Meghal a leggyönyörűbb kedv is.
Új kísértet jár, harsog a hír
Hogy tévedtem utat vesztve;
Megöl a disznófejű nagyúr.
Tervek fogytán, hitek apadtán
- törjön százegyszer, százszor tört varázs-
Szabadulás fénysávja olyan vékony,
Szaladjunk hát a nagy posványon át;

Segíts meg, isten, új lovaddal!


Útra kelünk, megyünk az őszbe,
- előttem vad gépkocsik rohannak-,
Kínlódtam, s nem hagyom abba,
Ereimben boldog tüzek szaladnak;
Ma elindult elébem valaki.

Honnan indulsz, mikor jössz el?

(napsugarak zúgása, amit hallok),


Karollak, vonlak, mégsem érlek el;
Két szegény karomat kinyújtom.

Vörös haja messze kilángolt,
Zápor után napra zilálom.
Szeretlek halálos szerelemmel,
Sugaras a fejem, s az arcom.
Nem zaklatnak már ostoba miértek
Napverte pusztán, lila ég alatt
Most szeretnék egy förtelmest zuhanni,



Óhajtozom el a magasságba.
Tudom, hogy bűn, ha kiburkollak,
Tavasznak alkonyata vagyok én most,
Tested fehér és makulátlan,
Vedd le ruhádról a büszke csatot.


Sikolt a zene, tornyosul, omlik.
Sikonganak a meleg szelek.
Siratom, hogy sokat szóltam;
Simogass csak, olyan jó a kezed.

 *- vajon milyennek láttál?
(őszi, forró virághalmon
Megöltem egy pillangót.)
- láttam rejtett törvényed

Istenhez hanyatló árnyék.


   
- ifjúság babonás hitével
Mert engem szeretsz;
Menekülj, menekülj innét.

*Holdfény alatt járom az erdőt,
Ha van még jó bennem,
Holnap nyakam töröm.

Hívott a titkok nagy őrzője
(hunytán, fogytán van már a tűz):
Hullj, hullj az asztalomra!
Halálon innen, életen túl
Halkult rejtő és becéző szavak
Halkabban daloljatok!



Jaj, jaj, öl a fény és a szó
Jönnek, jönnek, jönnek elébem;
Itt volna hát a szent, a várt szélvész!

*Valami szent, nagy éjszakán
Várni, ha éjfélt üt az óra,
Valaki, valaki most emleget,
Valaki szeme lélekbontó.
Varjak, varjak, kóbor varjak
Van valakim, aki a minden!
- vak ügetését hallani…
(milyen csonka ma a hold!)



Támadjatok fel, jól figyelő ősök,
Teljesedőben vannak a napok!
Te isten, ki titok vagy, tudod
Tele vagyok félelemmel…

*Ne félj, kislány, nem illedelmes a mi életünk! Nagyot kacag tavaszkor a föld; nagy tüzet csináltunk! Minek a tanács, jóslat, aggodalmak? Mit bánom én, ha utcasarkok rongya; megcsókolom csók-kisasszonyt! Mi nem fogunk egymásba hunyni; mi nem vagyunk ifjak, se vének; mint a piros hó a fehér havon; kislyányom, most a vágyamnak örülj! Kivirított, illatozik, kit rég kerülnek a szerelmes álmok, királyném, kigyúltak a lángok!

*
Lótuszvirág, lótuszvirág, lefekszem. Óh, ágyam, kopognak szívemen, kóbor gyermekem hazajött. Kezei kis, fehér virágok; homlokomra várom puha kezét…





Énekek éneke, így énekellek;
Én édes, első asszonyom,
Én szép világom,
Én édes semmiségem,
Én asszonyom, de jó, ha bántlak!
Éjfélkor
Jön az álomfickó.


Éjfél…
- valaki dúskál.
Édes kislyányom,
Nyisd ki a szemed;
Ez az ájulásig- csók hona,
Ez a láp világa,
Hiába kísértesz hófehéren



Én a síratlan fájdalomnak,
Én a halálnak rokona vagyok,
Én beszennyezlek!
Ez a pompázás;
Tél se fagyasztja
Én nagy, ifjú éjszakáimat!


*
Lagzink előtt násznagyunk jön; mit akar most a nap? (most ölelne meg valaki, most úgy szeretnék naiv áhítatot!) Csordulj kedvem! –dehogy maradnék veszteg; de jó, ha elszáll, minden álmunk! Egy nagy tivornyán borral, vérrel egy lyány bújt ki a bokorból, édes átok, én édes boszorkányom! Egy perc, és megcsókol az élet,  elmúlik a régi, tiszta vágy! Előttem a fiatal nő-test,


elvadult tájon gázolok, csók-csatatéren, minden éjjel csak magamban sírom sorsod, bűneim, mint pokol pálmái, borzolt fehér isten-szakállal boszorkák dobáltak meg, beteg szívem, de tele nagy, beteg vagyok, nagyon beteg…

  Babilon
Sötét vizeinél ülve
Batyum a legsúlyosabb nincsen
Az isten van valamiként.
Akit én
Csókolok elsápad-
A lelkem ódon babonás vár





Ahogy nőnek az árnyak
A haláltó felett  keringünk…
Áldott kezekkel áldj meg, ha itt hagysz én utamon. Behunyt szemekkel nézz, drágám, kincseimre, és add nekem a te szemeid…

*Részletekben halok meg érzem
Most a mezőn mindenki veszt
Megfogyott az ég esője
Már új utálatok se jönnek

Télben élnek a törpék
Zsivány vérük utolsót lobban
Küldjétek a szívemet holtan
Már nincs az égen festék



Halott bácsik halott nénik
Az ősz piros virágait
Az úr illésként elviszi mind
Iszapos mélyfekete árok
Testem vitéz kemény pajtásom

Sok szépet fog adni a halál