„Csak azt ne képzeld, hogy mágiád csak holmi üdítő és felszabadító szimbolikus játék. Ne feledd, az ősforrásnál vagy, és Jákob lajtorjája mellett! Persze ne várd, és ne is csüggedj, és főleg ne kételkedj, ha a kezedbe kapott varázsbot nem virágzana ki legott. Mert nem fog.
Ne szigorú légy önmagadhoz,
de végtelenül állhatatos.
Amibe fogtál, teljes embert kíván.”
(Nagy Katalin Erzsébet)
a gépek pápája ha elpihen kétszáz év magány jön
gyűrűmben az adatforgalom jelen a jövő titka épül
a felbonthatatlan pixelek túlexponált naplementék
a dekódolást elvégzik majd a felettük álló égkék
bitmapban madarak ékes tollait összegyűjtő szerver
és lefagynak bájtjaim a számról eltűnik ezerszer
görbe gateway kanyarodik át a bolondokházához
ne sírj könnyeiddel értem és jaj ne is imádkozz
a CD-Rom palotáknál ha művénába oltják a tengert
ne sírj a lelkemért mert az csak elátkozott hypertext
és www pont vége lesz hamar az örök keresésnek
hiába szörföznél lazán dere jön a szerelembe esésnek
a mézédes szavak helyett áll majd és tényleg jól beint
a rámutató isten vagy egy ócskabőrű link
bő interface-t adhatott volna az a csillagtalan szeptember
már azt hinnéd hogy halott vagy de tényleg csak ember
lám ezt zengené az a sok-sok rekord ott a világvégi hőben
magad uram ha nem jő a fagy látlak eltűnőben
látom ahogy arcokon a csavarok lazulnak
a művénában a tengerek végleg kiapadnak
a síkok üvegszentjei magukra izmot álmodnának
és törhetetlen csontjaik dobnák máglyafának
ó jól tudom hogy ez az alapzaj ott maradt még benned
ikonokból inhaláló tudat lett a tested
vírusölő szent szabadság mikrohullám álom
kifordított spinjeinket sehol sem találom.
"Emlékeid, mik idekötnek, Homokba írjad! Mit kölcsön adtál: pénzt, időt, bizalmat- A porba írjad! Így barátod lesz a fél világ, Bár ínségben éhen halni hágy. De bizton számíthatsz az Úrra! Ezt márványba vésd!- Ezt ne írd a porba!!!" (Ismeretlen szerző)
IDA MILLNER ASCHKE:
És úgy bomlik fel bennetek majd a világ,
mint cukorbajos agyban az ítélet.
Mikor két Isten fújja a maga igazát,
az ember mindig téved.
És áll, pofoz, védi magát, szobrot farag, hogy Béke.
Átpréseli magát azon a szitán, melynek nyelére
kopottas betűkkel rá van írva : Szeretet.
Majd cseppfolyóssá válik, és ragadóssá,
penészillatú pempő lesz a vége.
Tovább duhajkodik benne két téves ítélet folyton
lazuló logikát követve, hiszi, hogy megússza
szárazon, de nem látja, hogy az istenek maszlagával
már rég le van öntve.
Az intrika ősszelleme ilyenkor már feni a tüskés kését.
Légycsapóval sem űzöd el a megszállott kis bestét.
Kaleidoszkopókat vesz elő, torz varázsban tükrözi
erőit. A félelem nőből férfit farag, a férfiból nőt alakít.
Megtévesztő és megtévesztett sorsot immár ki bír majd el?
Az, ki nem hiszi, hogy Jehova büntet, és megvéd Emmanuel?
Hol van számotokra testet takaró, a fázás
lázában előbukkanó csend, fényszívben hallgatás?
Bárányok között farkas a szó. Testidegen akár az
árvulás.
Mondom és hirdetem törvényt imitáló, vad ördögök
ellen, kiknek bosszúra éhes gondolatába esnél
az öröm pászmafénye mindig ott időz a megdicsőült
testnél.
Az örök harcból csak az tanul, ki tudja hibázhat büszkén
nevetve. Szorgos lélekkel hibáit koncként már rég odavetette,
és otthagyta csúfos tetteit a duhajkodó szóáradatban,
örvend a kimondhatatlan felett, bízik az elkavaró porban.
Fáradt vagyok, szemeimben láng ül karom varázskardként már nem véd dobj a nézésem elé, vess a kolostor jövő udvarára, a zárt lélek kútja felé, mert ez a tér csak feszíti az órát. Elpattannak rugói a türelemnek, ima sem elég, lejár a kegyelem, vérivó darazsak között átvérzett gyolcs a múlt. Akire ránéztem mérgezett lett tőlem, és dala a méregzöldbe hullt. Akire ránéztem , visszanéz bennem és amit ő nézett én nézem tovább és ismeretlenné torzul bennem az ő hangja és átkozom egyre de ő mindig áld. A szél a szigetről paripákat küld rezeg a sóhajlevél olvasatlan a fán átcsattog a világon egy óhajtó mondat zárd le még ezen az egy éjszakán. Vádol a hang tán túl a lelkiismereten túl az elajzott szögeken, a feszületen ki eladta volna magát a mennyekért a megváltatlan zsoltárének ritmusán két lator veszekszik nem gyilkos, nem áruló, csak hőre lassan lágyuló csak szívbe folyó nyelvi Akheron lefelé hömpölygő kusza betühalmaz két partján előre meghaló lélegzet közötte harmadnapon feltámadó kámeában végződő metszett ékkövek a pontok a végek, az elmondhatatlan szövegen túli szövegtelen fájlok a mellékzöngék, a széljegyzetek a vénában folyó ikhort szívják ki majd az összeroskadáson ünneplő felhőket indítják el, hogy részeg leszel ismét emberként emberségbe vetkőzöl ha vihar segítene villám élesztene újjá könyörgöm üres papírlapokba bújjál meztelen kezeddel formázz szemfedőt dobj leptonokat mindkét szembogárra feküdj érzéstelen a rontott kősziklára és várj míg siratnak szívbe tőröket indító idegenek és ismerős hangok is kódok közt láthatóvá így válj szőlőművesek és csillagok sugarában tudd, örök és megváltást hozó a hallgatás.
Égő tűzben dideregve; szent lehetetlenség zsoltára.
Elillant évek szőlőhegyén én fiatal maradok,
Torony az éjszakában, hajnalok madara;
Magyar bánó magyar aggyal csupán magamtól búcsúzok.
Ez még a régi barna éjjel.
Vánkosom hűl, szívemig rántom.
Vadászgatnak múltamban a gondok,
Susogó nádak mezejében járok;
Száll, száll fekete hold.
Undok, füstös tűz-cafatokban
Meghal a leggyönyörűbb kedv is.
Új kísértet jár, harsog a hír
Hogy tévedtem utat vesztve;
Megöl a disznófejű nagyúr.
Tervek fogytán, hitek apadtán
- törjön százegyszer, százszor tört varázs-
Szabadulás fénysávja olyan vékony,
Szaladjunk hát a nagy posványon át;
Segíts meg, isten, új lovaddal!
Útra kelünk, megyünk az őszbe,
- előttem vad gépkocsik rohannak-,
Kínlódtam, s nem hagyom abba,
Ereimben boldog tüzek szaladnak;
Ma elindult elébem valaki.
Honnan indulsz, mikor jössz el?
(napsugarak zúgása, amit hallok),
Karollak, vonlak, mégsem érlek el;
Két szegény karomat kinyújtom.
Vörös haja messze kilángolt,
Zápor után napra zilálom.
Szeretlek halálos szerelemmel,
Sugaras a fejem, s az arcom.
Nem zaklatnak már ostoba miértek
Napverte pusztán, lila ég alatt
Most szeretnék egy förtelmest zuhanni,
Óhajtozom el a magasságba.
Tudom, hogy bűn, ha kiburkollak,
Tavasznak alkonyata vagyok én most,
Tested fehér és makulátlan,
Vedd le ruhádról a büszke csatot.
Sikolt a zene, tornyosul, omlik.
Sikonganak a meleg szelek.
Siratom, hogy sokat szóltam;
Simogass csak, olyan jó a kezed.
*- vajon milyennek láttál?
(őszi, forró virághalmon
Megöltem egy pillangót.)
- láttam rejtett törvényed
Istenhez hanyatló árnyék.
- ifjúság babonás hitével
Mert engem szeretsz;
Menekülj, menekülj innét.
*Holdfény alatt járom az erdőt,
Ha van még jó bennem,
Holnap nyakam töröm.
Hívott a titkok nagy őrzője
(hunytán, fogytán van már a tűz):
Hullj, hullj az asztalomra!
Halálon innen, életen túl
Halkult rejtő és becéző szavak
Halkabban daloljatok!
Jaj, jaj, öl a fény és a szó
Jönnek, jönnek, jönnek elébem;
Itt volna hát a szent, a várt szélvész!
*Valami szent, nagy éjszakán
Várni, ha éjfélt üt az óra,
Valaki, valaki most emleget,
Valaki szeme lélekbontó.
Varjak, varjak, kóbor varjak
Van valakim, aki a minden!
- vak ügetését hallani…
(milyen csonka ma a hold!)
Támadjatok fel, jól figyelő ősök,
Teljesedőben vannak a napok!
Te isten, ki titok vagy, tudod
Tele vagyok félelemmel…
*Ne félj, kislány, nem illedelmes a mi életünk! Nagyot kacag tavaszkor a föld;
nagy tüzet csináltunk! Minek a tanács, jóslat, aggodalmak? Mit bánom én, ha
utcasarkok rongya; megcsókolom csók-kisasszonyt! Mi nem fogunk egymásba hunyni;
mi nem vagyunk ifjak, se vének; mint a piros hó a fehér havon; kislyányom, most
a vágyamnak örülj! Kivirított, illatozik, kit rég kerülnek a szerelmes álmok,
királyném, kigyúltak a lángok!
Lagzink előtt násznagyunk jön; mit akar most a nap?
(most ölelne meg valaki, most úgy szeretnék naiv áhítatot!) Csordulj kedvem!
–dehogy maradnék veszteg; de jó, ha elszáll, minden álmunk! Egy nagy tivornyán
borral, vérrel egy lyány bújt ki a bokorból, édes átok, én édes boszorkányom!
Egy perc, és megcsókol az élet, elmúlik a régi, tiszta vágy! Előttem a
fiatal nő-test,
elvadult tájon gázolok, csók-csatatéren,
minden éjjel csak magamban sírom sorsod, bűneim, mint pokol pálmái, borzolt
fehér isten-szakállal boszorkák dobáltak meg, beteg szívem, de tele nagy, beteg
vagyok, nagyon beteg…
Babilon
Sötét vizeinél ülve
Batyum a legsúlyosabb nincsen
Az isten van valamiként.
Akit én
Csókolok elsápad-
A lelkem ódon babonás vár
Ahogy nőnek az árnyak
A haláltó felett keringünk…
Áldott kezekkel áldj meg, ha itt hagysz én utamon.
Behunyt szemekkel nézz, drágám, kincseimre, és add nekem a te szemeid…
