Nadya elhajózik a nappal. nem kamaszos

hetykeséggel, rimbaud-i daccal,

-sutba dobni hitet, küldetést,

és elhajózni a nappal-, de tömpén,

tehetetlenül, lemondva minden alakról,

alakzatról, arról is, mi most tükörben tesped,

arról a régi, híres önmagadról,

igénytelenül, nem mint füvek,

-azoknak zöldjük úgyis vall, élettel áltat-,

hanem fakultan, mint sós-zsákká avanzsált,

ócska zokni,  fiók mélyén, tömveszemcsés némasággal.

hallgatni.

többé nem tudni történtet, kitaláltat.

mert száz éve tudjuk mi az mi fecseg,

mi szezonnal, kampánnyal, idénnyel

tuti, hogy lecseng, habár

világ idővé kimért ritmusát,

-mi jambusokban pattogó-,

verselhetem sok pretty poemmá,

(-a semmi pokla mint dalol-,)

tetemre hívhatom

akár a végzet háziasszonyát, hisz

(pókfonálon nyugvó porszemek vagyunk,

s ha megcsillanna rajtunk égi fény,

botránykővé avat gyilkos szempár,

s a mélybe zúz egy gigantikus kéz,)

és elsiratom egy árva kis manó bánatát;

(én nem tudom mióta és miképpen,

-talán egy bús, és őszi alkonyon-,

elillant tőlem sok-sok bíbor ének,

azóta lelkem árva, úgy bolyong,

nem hívja vándorútra messze berke,

közel számára már csak vad vadon,

nem élek rég, e lét így semmi burka,

hát meghalok ez éber hajnalon,

páfrány-levélke rejtse hűvös testem;

smaragddal ékes, néma oltalom,)

megénekelhetem, a szenvedély

lépcsőfokaira lelkem miként hág(ott),

(a távolság lüktetve olvad,
– az ég, akárcsak habos-kék fagylalt-,
játék ma minden oly erővel,
minek gyengeségünk táptalaj,

ha volnék emésztő zavarban,
– leigázhat minden akarat-,
verd fel a csendnek ércharangjait,
némaság zúzzon titokfalakat,

mint forró passzátszél-fi tépdes
kéjjel, skarlát sörényes hangalányt,
– szemérem vesztes, győzi szenvedély-,
két rezgő húr; köztünk édes hangarány.)

belegondoltál már volt,

hogy a fejedben működő versgenerátor

miféle kényszerpályákra tolt?

a szavak zenéje, a megnevezés

ópiuma oly veszélyes varázs;

ha nem vallasz, hát válsz,

azzá, amivé leszel, amit verseddé teszel.

(kit is érdekel ki lejegyezte,

történt-e valaha,

élte-e bárki?

mást ígér, ha a szó játszik!

játszana önmagával is,

mozdulat minden igéje,

szárnya, ha lebben, táncol a vers,

zöld selyemsuhogás, szalag a szélben.

csodafa kúszó liánja.

folyamállat.

szószökőkúúúúúúúút

csepp-

csillag-

Z

U

H

A

N

Á

S

A

!

barlang,

labirintusmélyen.

fanyar kátrányillat. éjcsokoládé;

szádban is olvad,

m  e  g    a     l   a   p   f   e   h    é    r     e    n.)

hát kit izgat,

ha nem válaszolt a visszhang?

ha a sok vers, amiket faragtál, csak emlékműve annak,

hogy önmagadnak -önmagaddal -,

örök adósa maradtál?

(akár kamaszos hetykeséggel, rimbaud-i

daccal, vagy tömpén, tehetetlenül,

igénytelenül, fakultan, tömveszemcsés

némasággal, zoknimód

inkább csak hallgatni.

vagy elhajózni a nappal.)

Loreley

IDA MILLNER ASCHKE:

Szavakkal dúsított érett gyümölcsök  idején

elforr a nyár az imbolygó test  árva vonalain.

Felégett arcok szemetelnek a tiszta szélben

szitkot, kiáltást rázó hirtelen mozdulataikban

bőrvakolatokat hagynak a jószagú földnek is,

ezért a domboldal zizegő tündér lombjain át

elveszik a reggel szépséges fenyő- partjait.

Felemelt fővel intenek a száműzött szívnek

páracseppek élete a szivárványban véget ér

felszívó cserépperceken bukdácsolnak ki

otthagyva körmökről lelopott félholdakat,

rózsás barázdák gyöngyház színű vonalát,

aranyló fésűfogban ragadt szöveghajakat

bennük hullámzó csónakok az igék,

lelassulva mondatsziklák felé  tartanak:


Fáradt vagyok, szemeimben láng ül

karom varázskardként már nem véd

dobj a nézésem elé, vess a kolostor

jövő udvarára, a zárt lélek kútja felé,

mert ez a tér csak feszíti az órát.

Elpattannak rugói a türelemnek, ima

sem elég, lejár a kegyelem, vérivó 

darazsak között átvérzett gyolcs

a múlt. Akire ránéztem mérgezett

lett tőlem, és dala a méregzöldbe 

hullt.

Akire ránéztem , visszanéz bennem

és amit ő nézett én nézem tovább

és ismeretlenné torzul bennem az ő 

hangja és átkozom egyre de ő mindig áld.

A szél a szigetről paripákat küld

rezeg a sóhajlevél olvasatlan a fán

átcsattog a világon egy óhajtó mondat

zárd le még ezen az egy éjszakán.

Vádol a hang tán túl a lelkiismereten

túl az elajzott szögeken, a feszületen

ki eladta volna magát a mennyekért

a megváltatlan zsoltárének ritmusán

két lator veszekszik nem gyilkos, nem

áruló, csak hőre lassan lágyuló

csak szívbe folyó nyelvi Akheron

lefelé hömpölygő kusza betühalmaz

két partján előre meghaló lélegzet

közötte harmadnapon feltámadó

kámeában végződő metszett ékkövek

a pontok a végek, az elmondhatatlan

szövegen túli szövegtelen fájlok

a mellékzöngék, a széljegyzetek

a vénában folyó ikhort szívják ki majd

az összeroskadáson ünneplő felhőket

indítják el, hogy részeg leszel ismét

emberként emberségbe vetkőzöl

 ha vihar segítene villám élesztene újjá

könyörgöm üres papírlapokba bújjál

meztelen kezeddel formázz szemfedőt

dobj leptonokat mindkét szembogárra

 feküdj érzéstelen a rontott kősziklára

és várj míg siratnak  szívbe tőröket 

indító idegenek  és ismerős hangok is

 kódok közt láthatóvá így válj

szőlőművesek és csillagok sugarában

tudd, örök és megváltást hozó a hallgatás.

Nadya Talkina adyendrébe (k)öltözik. Mindezt saját digitális festményeivel illusztrálja. Mikor minden élő olyan holt, nincs élőbb egy halottnál.

A haláltó fölött, akarom, tisztán lássatok.

A csontvázak katedrálisában követelem a holnapot.

Egy utolsó égiháború az én testamentumom.

Elmenni távolra, pusztulni, óh, bújni barlangokba,

Véresre zúzott homlokkal, piros gyász ünnepén.

Égő tűzben dideregve; szent lehetetlenség zsoltára.

Elillant évek szőlőhegyén én fiatal maradok,

Torony az éjszakában, hajnalok madara;

Magyar bánó magyar aggyal csupán magamtól búcsúzok.

Ez még a régi barna éjjel.

Vánkosom hűl, szívemig rántom.

Vadászgatnak múltamban a gondok,

Susogó nádak mezejében járok;

Száll, száll fekete hold.

Undok, füstös tűz-cafatokban

Meghal a leggyönyörűbb kedv is.

Új kísértet jár, harsog a hír

Hogy tévedtem utat vesztve;

Megöl a disznófejű nagyúr.

Tervek fogytán, hitek apadtán

- törjön százegyszer, százszor tört varázs-

Szabadulás fénysávja olyan vékony,

Szaladjunk hát a nagy posványon át;

Segíts meg, isten, új lovaddal!

Útra kelünk, megyünk az őszbe,

- előttem vad gépkocsik rohannak-,

Kínlódtam, s nem hagyom abba,

Ereimben boldog tüzek szaladnak;

Ma elindult elébem valaki.

Honnan indulsz, mikor jössz el?

(napsugarak zúgása, amit hallok),

Karollak, vonlak, mégsem érlek el;

Két szegény karomat kinyújtom.

Vörös haja messze kilángolt,

Zápor után napra zilálom.

Szeretlek halálos szerelemmel,

Sugaras a fejem, s az arcom.

Nem zaklatnak már ostoba miértek

Napverte pusztán, lila ég alatt

Most szeretnék egy förtelmest zuhanni,

Óhajtozom el a magasságba.

Tudom, hogy bűn, ha kiburkollak,

Tavasznak alkonyata vagyok én most,

Tested fehér és makulátlan,

Vedd le ruhádról a büszke csatot.

Sikolt a zene, tornyosul, omlik.

Sikonganak a meleg szelek.

Siratom, hogy sokat szóltam;

Simogass csak, olyan jó a kezed.

 *- vajon milyennek láttál?

(őszi, forró virághalmon

Megöltem egy pillangót.)

- láttam rejtett törvényed

Istenhez hanyatló árnyék.

   - ifjúság babonás hitével

Mert engem szeretsz;

Menekülj, menekülj innét.

*Holdfény alatt járom az erdőt,

Ha van még jó bennem,

Holnap nyakam töröm.

Hívott a titkok nagy őrzője

(hunytán, fogytán van már a tűz):

Hullj, hullj az asztalomra!

Halálon innen, életen túl

Halkult rejtő és becéző szavak

Halkabban daloljatok!

Jaj, jaj, öl a fény és a szó

Jönnek, jönnek, jönnek elébem;

Itt volna hát a szent, a várt szélvész!

*Valami szent, nagy éjszakán

Várni, ha éjfélt üt az óra,

Valaki, valaki most emleget,

Valaki szeme lélekbontó.

Varjak, varjak, kóbor varjak

Van valakim, aki a minden!

- vak ügetését hallani…

(milyen csonka ma a hold!)

Támadjatok fel, jól figyelő ősök,

Teljesedőben vannak a napok!

Te isten, ki titok vagy, tudod

Tele vagyok félelemmel…

*Ne félj, kislány, nem illedelmes a mi életünk! Nagyot kacag tavaszkor a föld; nagy tüzet csináltunk! Minek a tanács, jóslat, aggodalmak? Mit bánom én, ha utcasarkok rongya; megcsókolom csók-kisasszonyt! Mi nem fogunk egymásba hunyni; mi nem vagyunk ifjak, se vének; mint a piros hó a fehér havon; kislyányom, most a vágyamnak örülj! Kivirított, illatozik, kit rég kerülnek a szerelmes álmok, királyném, kigyúltak a lángok!

*

Lótuszvirág, lótuszvirág, lefekszem. Óh, ágyam, kopognak szívemen, kóbor gyermekem hazajött. Kezei kis, fehér virágok; homlokomra várom puha kezét…

Énekek éneke, így énekellek;

Én édes, első asszonyom,

Én szép világom,

Én édes semmiségem,

Én asszonyom, de jó, ha bántlak!

Éjfélkor

Jön az álomfickó.

Éjfél…

- valaki dúskál.

Édes kislyányom,

Nyisd ki a szemed;

Ez az ájulásig- csók hona,

Ez a láp világa,

Hiába kísértesz hófehéren

Én a síratlan fájdalomnak,

Én a halálnak rokona vagyok,

Én beszennyezlek!

Ez a pompázás;

Tél se fagyasztja

Én nagy, ifjú éjszakáimat!

*

Lagzink előtt násznagyunk jön; mit akar most a nap? (most ölelne meg valaki, most úgy szeretnék naiv áhítatot!) Csordulj kedvem! –dehogy maradnék veszteg; de jó, ha elszáll, minden álmunk! Egy nagy tivornyán borral, vérrel egy lyány bújt ki a bokorból, édes átok, én édes boszorkányom! Egy perc, és megcsókol az élet,  elmúlik a régi, tiszta vágy! Előttem a fiatal nő-test,

elvadult tájon gázolok, csók-csatatéren, minden éjjel csak magamban sírom sorsod, bűneim, mint pokol pálmái, borzolt fehér isten-szakállal boszorkák dobáltak meg, beteg szívem, de tele nagy, beteg vagyok, nagyon beteg…

  Babilon

Sötét vizeinél ülve

Batyum a legsúlyosabb nincsen

Az isten van valamiként.

Akit én

Csókolok elsápad-

A lelkem ódon babonás vár

Ahogy nőnek az árnyak

A haláltó felett  keringünk…

Áldott kezekkel áldj meg, ha itt hagysz én utamon. Behunyt szemekkel nézz, drágám, kincseimre, és add nekem a te szemeid…

*Részletekben halok meg érzem

Most a mezőn mindenki veszt

Megfogyott az ég esője

Már új utálatok se jönnek

Télben élnek a törpék

Zsivány vérük utolsót lobban

Küldjétek a szívemet holtan

Már nincs az égen festék

Halott bácsik halott nénik

Az ősz piros virágait

Az úr illésként elviszi mind

Iszapos mélyfekete árok

Testem vitéz kemény pajtásom

Sok szépet fog adni a halál

Nadya Talkina illatokban él tovább

és illatod

búcsút int a vadóc rózsabokornak,

lábnyomodat még őrzi a fű.

ezüstmedál -csöndudvara a csókod,

érintéseid láncolatát most

emlékékszereként hordja a bőröm.

szétpattant tudatom hulló kavics-csobannás;

benne mély kút lesz mai álmom,

-- tükrözhesse dobogó csillagképeit éjnek-,

káváján vödre telik. vöröslő hold zokog

a vihart dajkáló égen. nincs föltámadás!

csak komisz halálok lengenek

a borzolódó szélben, és illatod.

Nadya Talkina automatikus írással próbálkozik józanon, de ez látszik is. Olyan lehet

az automatikus írás,
endoszkópia, tökmindegy mit írok ide,
úgyis kitátja száját,
utazás a vers középpontja felé,
háromdimenziós képzavar épp,
síkok zakatolása
gurul
fülalagutakban,
lidércek békepipára gyújtanak,
minden lélegzetvételemmel
téged szívlak, tűzgolyó a számban,
látom magamat feketében,
három éjjel,
három ölelés,
szitakötő-táncmulatság,
vörös kabátban jár az ördög,
cilindere malomköves 

illemszabály,
hátulról kúr meg,alapvetően humanista,

akár egy vezércikk,
délután csönget a halál,
postásnak álcázza magát,
ráguggolsz szeméremtestére
ott dereng benned az ítélet,
babaruhák lengenek
foszlott csecsemőkkel.

anyám ideges az adóellenőrtől,
emlékszem a center parkolójában
hajtottál a harmadik szintre,
szeretkezni akartam, de csak
a tenyerem lett nedves,
speciális szolgáltatásom,
ma élvezzen a tenyerembe,
fénylik az este, teste smaragd,
összemosom a határainkat,
látomásaim  életedre törnek,
elvonszollak a vanba rőzsetűznek,
felolvasztom veled a pillangókat,
kavicscsobbanás,
zuhanok az anyamélybe,
a szemem víztükrébe fojtalak,
feszítelek egy hulla sírkeresztjére,
beléd gubózok, egy magzat,
kell, hogy kibontakozzanak a részletek,
üveggyanta fényerezettűvel
karcolom a bőröm, vonalak megsebeznek,
szirénazúgás,
lázgörbült tér,
lapos kúszás, hányinger,
üvegcipők kocogása,
csontszerkezetek lepik lepedőmet,
árvaellátásban részesítem szívemet,
leigázom a renitens péksüteményeket,
távolodó vitorlákat látok,
szeletelem a húsod holdkéssel,
boncasztalra tennélek,
lélegzetvételed is hazugság,
gömbök gurulnak szerte-széjjel,
ez csak mellébeszélés marad.
most mélyebbre.

azt hittem már mindenen túl vagyok,
de folyton idegesítenek a körmeim,

véresre kaparhatom velük a számat,
te viszont már sosem csinálhatsz
belőlem napi rutint,
elsüllyesztettelek, mint csatahajót,
váltott alakban újra látlak,
a zűrzavar egyre nő,
hiába tisztul a lényeg,
elfojthatatlan tűzvész
vagy bennem, egyre magasabbra hágsz,
ahogy szállok mind alább,
csak a szavak tartanak össze,
de van, hogy teljes a káosz,
olyankor a szétesés nyugalma,
jelentés nélküli képek halmaza,
nem kapcsolható a hívott szám,
semmi sem fájhat,
ha nem rögzülnek az emlékek,
sodródom,
bomlott terek,
tompa fények,
maszkos emberek,
hallom beszédük, de nem értem,
nem köt semmi ide,
ott rekedtél egy másik jelenben,
szeretlek tehetetlen,
ha hozzám érsz sem érezhetem,
a múlt megtiltotta a jövőt,
minél igazabb, annál lehetetlenebb
halott testem nő,
nem tudlak kiváltani a se(h)olból,
hát aludj, szenderegj  nincsben,
egyszer érted jövök.

mikor találkoztunk,
akkor váltunk szét,
mert megismeretlenül
még velem voltál egy,
már mindenütt otthon lehetek,
mert én vagyok,

aki téged szeretlek,
mikor rájöttem, sosem voltam egyedül,
ha most itt vagy,
minden elhallgatott bennem,
te hitted, hogy csalódás csendje,
mert egyedül e félreértés feszültségében
születhetett meg a történet lehetősége,
ami az időn át számol fel
minket, hogy lehessünk
újra zavartalanul
én, és te,
folyamatábrának hittem,
kik eddig történtek,
pedig csak ők voltak a részletek,
pillanatvadász, nem vagy mocskos ruha,
hogy levethesselek.
isten a zavar pillanataiban
szüli a világba önmagát,
ő a hiba az univerzum szövetén,
maga a bomlás,

Innentől nincsenek szavak.