Nadya Talkina adyendrébe (k)öltözik. Mindezt saját digitális festményeivel illusztrálja. Mikor minden élő olyan holt, nincs élőbb egy halottnál.

A haláltó fölött, akarom, tisztán lássatok.

A csontvázak katedrálisában követelem a holnapot.

Egy utolsó égiháború az én testamentumom.

Elmenni távolra, pusztulni, óh, bújni barlangokba,

Véresre zúzott homlokkal, piros gyász ünnepén.

Égő tűzben dideregve; szent lehetetlenség zsoltára.

Elillant évek szőlőhegyén én fiatal maradok,

Torony az éjszakában, hajnalok madara;

Magyar bánó magyar aggyal csupán magamtól búcsúzok.

Ez még a régi barna éjjel.

Vánkosom hűl, szívemig rántom.

Vadászgatnak múltamban a gondok,

Susogó nádak mezejében járok;

Száll, száll fekete hold.

Undok, füstös tűz-cafatokban

Meghal a leggyönyörűbb kedv is.

Új kísértet jár, harsog a hír

Hogy tévedtem utat vesztve;

Megöl a disznófejű nagyúr.

Tervek fogytán, hitek apadtán

- törjön százegyszer, százszor tört varázs-

Szabadulás fénysávja olyan vékony,

Szaladjunk hát a nagy posványon át;

Segíts meg, isten, új lovaddal!

Útra kelünk, megyünk az őszbe,

- előttem vad gépkocsik rohannak-,

Kínlódtam, s nem hagyom abba,

Ereimben boldog tüzek szaladnak;

Ma elindult elébem valaki.

Honnan indulsz, mikor jössz el?

(napsugarak zúgása, amit hallok),

Karollak, vonlak, mégsem érlek el;

Két szegény karomat kinyújtom.

Vörös haja messze kilángolt,

Zápor után napra zilálom.

Szeretlek halálos szerelemmel,

Sugaras a fejem, s az arcom.

Nem zaklatnak már ostoba miértek

Napverte pusztán, lila ég alatt

Most szeretnék egy förtelmest zuhanni,

Óhajtozom el a magasságba.

Tudom, hogy bűn, ha kiburkollak,

Tavasznak alkonyata vagyok én most,

Tested fehér és makulátlan,

Vedd le ruhádról a büszke csatot.

Sikolt a zene, tornyosul, omlik.

Sikonganak a meleg szelek.

Siratom, hogy sokat szóltam;

Simogass csak, olyan jó a kezed.

 *- vajon milyennek láttál?

(őszi, forró virághalmon

Megöltem egy pillangót.)

- láttam rejtett törvényed

Istenhez hanyatló árnyék.

   - ifjúság babonás hitével

Mert engem szeretsz;

Menekülj, menekülj innét.

*Holdfény alatt járom az erdőt,

Ha van még jó bennem,

Holnap nyakam töröm.

Hívott a titkok nagy őrzője

(hunytán, fogytán van már a tűz):

Hullj, hullj az asztalomra!

Halálon innen, életen túl

Halkult rejtő és becéző szavak

Halkabban daloljatok!

Jaj, jaj, öl a fény és a szó

Jönnek, jönnek, jönnek elébem;

Itt volna hát a szent, a várt szélvész!

*Valami szent, nagy éjszakán

Várni, ha éjfélt üt az óra,

Valaki, valaki most emleget,

Valaki szeme lélekbontó.

Varjak, varjak, kóbor varjak

Van valakim, aki a minden!

- vak ügetését hallani…

(milyen csonka ma a hold!)

Támadjatok fel, jól figyelő ősök,

Teljesedőben vannak a napok!

Te isten, ki titok vagy, tudod

Tele vagyok félelemmel…

*Ne félj, kislány, nem illedelmes a mi életünk! Nagyot kacag tavaszkor a föld; nagy tüzet csináltunk! Minek a tanács, jóslat, aggodalmak? Mit bánom én, ha utcasarkok rongya; megcsókolom csók-kisasszonyt! Mi nem fogunk egymásba hunyni; mi nem vagyunk ifjak, se vének; mint a piros hó a fehér havon; kislyányom, most a vágyamnak örülj! Kivirított, illatozik, kit rég kerülnek a szerelmes álmok, királyném, kigyúltak a lángok!

*

Lótuszvirág, lótuszvirág, lefekszem. Óh, ágyam, kopognak szívemen, kóbor gyermekem hazajött. Kezei kis, fehér virágok; homlokomra várom puha kezét…

Énekek éneke, így énekellek;

Én édes, első asszonyom,

Én szép világom,

Én édes semmiségem,

Én asszonyom, de jó, ha bántlak!

Éjfélkor

Jön az álomfickó.

Éjfél…

- valaki dúskál.

Édes kislyányom,

Nyisd ki a szemed;

Ez az ájulásig- csók hona,

Ez a láp világa,

Hiába kísértesz hófehéren

Én a síratlan fájdalomnak,

Én a halálnak rokona vagyok,

Én beszennyezlek!

Ez a pompázás;

Tél se fagyasztja

Én nagy, ifjú éjszakáimat!

*

Lagzink előtt násznagyunk jön; mit akar most a nap? (most ölelne meg valaki, most úgy szeretnék naiv áhítatot!) Csordulj kedvem! –dehogy maradnék veszteg; de jó, ha elszáll, minden álmunk! Egy nagy tivornyán borral, vérrel egy lyány bújt ki a bokorból, édes átok, én édes boszorkányom! Egy perc, és megcsókol az élet,  elmúlik a régi, tiszta vágy! Előttem a fiatal nő-test,

elvadult tájon gázolok, csók-csatatéren, minden éjjel csak magamban sírom sorsod, bűneim, mint pokol pálmái, borzolt fehér isten-szakállal boszorkák dobáltak meg, beteg szívem, de tele nagy, beteg vagyok, nagyon beteg…

  Babilon

Sötét vizeinél ülve

Batyum a legsúlyosabb nincsen

Az isten van valamiként.

Akit én

Csókolok elsápad-

A lelkem ódon babonás vár

Ahogy nőnek az árnyak

A haláltó felett  keringünk…

Áldott kezekkel áldj meg, ha itt hagysz én utamon. Behunyt szemekkel nézz, drágám, kincseimre, és add nekem a te szemeid…

*Részletekben halok meg érzem

Most a mezőn mindenki veszt

Megfogyott az ég esője

Már új utálatok se jönnek

Télben élnek a törpék

Zsivány vérük utolsót lobban

Küldjétek a szívemet holtan

Már nincs az égen festék

Halott bácsik halott nénik

Az ősz piros virágait

Az úr illésként elviszi mind

Iszapos mélyfekete árok

Testem vitéz kemény pajtásom

Sok szépet fog adni a halál

Nadya Talkina illatokban él tovább

és illatod

búcsút int a vadóc rózsabokornak,

lábnyomodat még őrzi a fű.

ezüstmedál -csöndudvara a csókod,

érintéseid láncolatát most

emlékékszereként hordja a bőröm.

szétpattant tudatom hulló kavics-csobannás;

benne mély kút lesz mai álmom,

-- tükrözhesse dobogó csillagképeit éjnek-,

káváján vödre telik. vöröslő hold zokog

a vihart dajkáló égen. nincs föltámadás!

csak komisz halálok lengenek

a borzolódó szélben, és illatod.

Nadya Talkina automatikus írással próbálkozik józanon, de ez látszik is. Olyan lehet

az automatikus írás,
endoszkópia, tökmindegy mit írok ide,
úgyis kitátja száját,
utazás a vers középpontja felé,
háromdimenziós képzavar épp,
síkok zakatolása
gurul
fülalagutakban,
lidércek békepipára gyújtanak,
minden lélegzetvételemmel
téged szívlak, tűzgolyó a számban,
látom magamat feketében,
három éjjel,
három ölelés,
szitakötő-táncmulatság,
vörös kabátban jár az ördög,
cilindere malomköves 

illemszabály,
hátulról kúr meg,alapvetően humanista,

akár egy vezércikk,
délután csönget a halál,
postásnak álcázza magát,
ráguggolsz szeméremtestére
ott dereng benned az ítélet,
babaruhák lengenek
foszlott csecsemőkkel.

anyám ideges az adóellenőrtől,
emlékszem a center parkolójában
hajtottál a harmadik szintre,
szeretkezni akartam, de csak
a tenyerem lett nedves,
speciális szolgáltatásom,
ma élvezzen a tenyerembe,
fénylik az este, teste smaragd,
összemosom a határainkat,
látomásaim  életedre törnek,
elvonszollak a vanba rőzsetűznek,
felolvasztom veled a pillangókat,
kavicscsobbanás,
zuhanok az anyamélybe,
a szemem víztükrébe fojtalak,
feszítelek egy hulla sírkeresztjére,
beléd gubózok, egy magzat,
kell, hogy kibontakozzanak a részletek,
üveggyanta fényerezettűvel
karcolom a bőröm, vonalak megsebeznek,
szirénazúgás,
lázgörbült tér,
lapos kúszás, hányinger,
üvegcipők kocogása,
csontszerkezetek lepik lepedőmet,
árvaellátásban részesítem szívemet,
leigázom a renitens péksüteményeket,
távolodó vitorlákat látok,
szeletelem a húsod holdkéssel,
boncasztalra tennélek,
lélegzetvételed is hazugság,
gömbök gurulnak szerte-széjjel,
ez csak mellébeszélés marad.
most mélyebbre.

azt hittem már mindenen túl vagyok,
de folyton idegesítenek a körmeim,

véresre kaparhatom velük a számat,
te viszont már sosem csinálhatsz
belőlem napi rutint,
elsüllyesztettelek, mint csatahajót,
váltott alakban újra látlak,
a zűrzavar egyre nő,
hiába tisztul a lényeg,
elfojthatatlan tűzvész
vagy bennem, egyre magasabbra hágsz,
ahogy szállok mind alább,
csak a szavak tartanak össze,
de van, hogy teljes a káosz,
olyankor a szétesés nyugalma,
jelentés nélküli képek halmaza,
nem kapcsolható a hívott szám,
semmi sem fájhat,
ha nem rögzülnek az emlékek,
sodródom,
bomlott terek,
tompa fények,
maszkos emberek,
hallom beszédük, de nem értem,
nem köt semmi ide,
ott rekedtél egy másik jelenben,
szeretlek tehetetlen,
ha hozzám érsz sem érezhetem,
a múlt megtiltotta a jövőt,
minél igazabb, annál lehetetlenebb
halott testem nő,
nem tudlak kiváltani a se(h)olból,
hát aludj, szenderegj  nincsben,
egyszer érted jövök.

mikor találkoztunk,
akkor váltunk szét,
mert megismeretlenül
még velem voltál egy,
már mindenütt otthon lehetek,
mert én vagyok,

aki téged szeretlek,
mikor rájöttem, sosem voltam egyedül,
ha most itt vagy,
minden elhallgatott bennem,
te hitted, hogy csalódás csendje,
mert egyedül e félreértés feszültségében
születhetett meg a történet lehetősége,
ami az időn át számol fel
minket, hogy lehessünk
újra zavartalanul
én, és te,
folyamatábrának hittem,
kik eddig történtek,
pedig csak ők voltak a részletek,
pillanatvadász, nem vagy mocskos ruha,
hogy levethesselek.
isten a zavar pillanataiban
szüli a világba önmagát,
ő a hiba az univerzum szövetén,
maga a bomlás,

Innentől nincsenek szavak.

Talkina ismét filmet forgat. Ördögklip

Szemrésembe ékelődő világ.
Az idővonat kigördül a múltba fagyott állomásról.
Az ölelés lecsatolja művégtagjait,
és magára marad a vak tükör előtt.
Ha voltál is, ma nyitva hagyott ajtó előtt idegen.
Halott apám felejtett mosolya.
Ördöglábnyom korma pereg,
fekete hókristály hűlő szóközökre száll.
Rezzenéstelenrobbanás.
Toronyszobában térdelő magány.
Pára zöld levegőjében visszhangzik
sirályvijjogás.
Szikrázó kő veledvolt éjszakám.
Árulásom merít mélyébe,
fekete hókristály, ördöglábnyom korma pereg.
Nálad maradtak érintéseim, leheletem
fészekből kivert madár.
A szívdobbanások elfogynak,
torkomban szikék szegik szavam,
igéje nem dobban már. Könnyek gömbjein
szivárvány. Forró ölelés,
szurokba taposott halál.
Fekete hókristály kihűlt szóközökre száll.
Olvadó falak.
Nem akarok élni, legyen neked igazad.

Üres csónak ring türkiztenger hullámain-

 Ez az írásom csupán egy angol dal zenei vonatkozásaira írt reflexióhalmaz, illetve annak is a meghúzott változata. Illetve ez így nem egész pontos, mert a zárósor a dalhoz készült klip záróképével azonos. S most, hogy előkerült, nekifutottam a dalszöveg nyersfordításának. Ám a szöveg annyira ráutaló jellegű és különös volt, hogy tovább keresgéltem, és így jutottam el a dalszöveg alapját képező VERSIG,(Mercy street 45), és annak írójáig,

 ANNE SEXTON-hoz, s bár ő egy Pulitzer-díjas költő, az un. látomásos költészet markáns alakja, miközben tucatnyi kötete jelent meg, össz-vissz 7 versének találtam a neten fordítását 

http://www.litera.hu/haddszoljon/ilyen-anne-sexton-verse-forditas
http://fenyvesiorsolya.hu/web/ford%C3%ADt%C3%A1sok/anne-sexton.html
http://ketezer.hu/2002/05/versek-83/ 

 Ki is volt ő?  Egész korán férjhez ment, majd két lánya megszületése után szülés után depressziót diagnosztizáltak nála, a gyerekei elkerültek mellőle, elvált,elmegyógyintézetbe került többször is. Pszichiátere biztatására kezdett írni, illetve végzett el 'írótanfolyamot'. Kétszer követett el öngyilkosságot, másodszorra, 1974-ben már nem hibázott. 47 évet élt.

 A díjat a Live or die kötetéért kapta. Tabukat nem ismerő versei, megfegyelmezett őrülete számomra valami egész döbbenetes, hétköznapi helyzetek,pontosan megfigyelt apró részletei közül fut ki teljes természetességgel az irracionálisba, a mágikusba, vált át az álomképekbe, a látomások világába. Ami engem még megdöbbentett az az, hogy ez a szövegem, úgy hozza életének momentumait, verseinek jellemzőnek talált toposzait, hogy írásakor fogalmam sem volt az inspiráló dalszöveg jelentéséről, sem a mögötte meghúzódó költőről és verseiről. 

és végezetül, a Peter Gabriel dalszövegének fordítása, már általam elkövetve, a többszörös birtokos szerkezetek helyes értelmezésért , és a rettenetes igeidő-dzsungel parkosításáért nem tudok még teljes felelősséget vállalni, de azért próbáltam egybegyúrni, és a verssé levés irányába taszajtani a szövegem :)

letekintvén az üres utcákra
már látja az álmok mindegyike tömör
mindenik álma valódi

s az épületek tömege
az autók is egyszeriben
álmokká változnak fejében

képei törött üvegeken
képei gőzben a lélekben
s a varratok nem szivárognak

a sötétség leple
alatt hajózhatunk
bontsunk vitorlát
ha az éj leszáll

a halványzöld és a szürke
folyosóján sehol
a külvárosok hideg
nappali fényeiben sincs

de mindig a középpontban egyedül
szavak csontjai által megtámasztva

álmodva a kegyelem útjáról
magát viseli kifordítva
kegyelmet álmodik újra
az apja karjaiban
a kegyelemutcai álom
esküszöm, odaköltöztek lenni jellé
apja ölelő karjaiban
álmodni kegyelmét

papirként húzza ki a kasszából csússzék
a sötétben ránt elő szót szó után

bevallja meleg bársony dobozkájának összes
titkos dolgát a papnak aki egy doktor
s bevethet bátran sokkterápiát

míg gyengédség az álma
remegő csípővel álmodja mary ajkának csókját

álmodva a kegyelem útjáról
magát viseli kifordítva
kegyelmet álmodik
az apja karjaiban újra
a kegyelemutcai álom
esküszöm odaköltöztek lenni jellé
apja ölelő karjaiban
álmodni tovább kegyelmét

kegyelem kegyelem kegyelmet keres
nyomoz a kegyelem után

Anne az apjával kihajózik
hullámokon lovagol
ring a tenger hullámain
sohasem merülhet el már 

 

Since you ask, most days I cannot remember.

I walk in my clothing, unmarked by that voyage.

Then the almost unnameable lust returns.

Even then I have nothing against life. 

I know well the grass blades you mention,

the furniture you have placed under the sun.

But suicides have a special language.

Like carpenters they want to know which tools.

They never ask why build.

Twice I have so simply declared myself,

have possessed the enemy, eaten the enemy,

have taken on his craft, his magic.

In this way, heavy and thoughtful,

warmer than oil or water,

I have rested, drooling at the mouth-hole.

I did not think of my body at needle point.

Even the cornea and the leftover urine were gone.

Suicides have already betrayed the body.

Still-born, they don’t always die,

but dazzled, they can’t forget a drug so sweet

that even children would look on and smile.

To thrust all that life under your tongue!--

that, all by itself, becomes a passion.

Death’s a sad Bone; bruised, you’d say,

and yet she waits for me, year after year,

to so delicately undo an old wound,

to empty my breath from its bad prison.

Balanced there, suicides sometimes meet,

raging at the fruit, a pumped-up moon,

leaving the bread they mistook for a kiss,

leaving the page of the book carelessly open,

something unsaid, the phone off the hook

and the love, whatever it was, an infection.

Nadya most Lélegzettelen

állsz hol fény elárult
hulló árnyék is megsebez
hullámok nélküli óceán
parttalan súlyos tömeg
a múlt a jelen jeltelen
sziget jeges kis szívek
sziszennek nyelved parazsa alatt
de kiürült végleg a messze
kinek üzenhetnének a szavak

virágszirom lehetne csend
helyette éles kőszilánk
csontodban sivít félelem
mozdulathiány-halál

sírni sírni sírni sírni volna jó
menetrend szerinti seholba
indulnak kormos-nagy gőzhajók
fedélközén búcsút int alázott árva nép
ha maradna mégis rabnak itt
magának áshatja majd a sírjait

átoklenden szabadság ennyit ér
nem hoz feltámadást hét szlogen
a katarzis legyilkolt Hófehér
deres üvegkoporsóban pihen

méregavarillatot sodor feléd
tárd néki két kifosztott kezed
ölniképes cinkos itt a szél
lebeghess hínárként lélegzettelen