Nadya segítségül hívja ősei szellemét. Egy megsárgult fotó hátlapjára.

sajnos nem jeleníti meg, ha feltöltöm, de itt a lényeg


Világ veszett veletek, de bennem a lépcső,
ahol álltok, fogva még kezemet,
s legszebb a csend, mi bennünket körbeleng.
Néma tartás. évkövek nesztelen hullta,
mi éltetek végül összezúzta,
teremtett jelenből mindörökre múltat.
Mert hiába magyaráznám a tűzön-vízen összetartást,
a megfellebbezhetetlen rendet, tenni, ahogyan kell mindent,
amire tellett szorgalomból, és igen, tudásból,
az életbölcsesség elvégzett osztályokat nem számol.
Ily osztály osztályfüggő volt, és lett újra,
a hatalom gerincetek végül mégiscsak görbére húzta,
de tűzhelyetek még olvasztotta az elvet,
mi mindent, mi emberi, elvet, és igen,
mindenek felett gazdag, ki hiszi,
hogy maroknyi nincsből adhat
testvérnek, s persze, a gyermeknek,
még annak is, kinek nem kellett
volna megszületnie, a buta paraszt,
- mint tudjuk-, csak ilyen, illetve
ilyen volt, mert veletek együtt
az az erkölcs holt,
mi éltethetné még e nemzetet(?),
(minden aratás lészen, amilyen vettetett.)
Tudom, nem lesz kiknek, akár csak dadogva,
tovább adhatnám azt a hitet,
mi becsületre jó szavakkal intett.
Elveszik végleg az az alázat, mi csillapíthatna
egyedül gonosz lázat, mi egyre tovaterjed,
és betölt itt minden talpalatnyi helyet,
de nem tisztem nékem versben a harc,
bár milliókat fojtogatja újra sarc,
legnagyobb arc lehet, ki rutinnal tapos védtelent,
s olyanokkal telve a templom,
ki gyermeket, aggot vigyorogva megront,
e versben én csak gyászolok,
(bár gyászomra termett eddig is száz jó ok),
ám múlt éjjel álmomban eltévedtem,
viharrá sötétült az ég felettem,
kihez még, -mondják-, tartozom,
tőlem minden javakat elkobzott.
Nemcsak házam, autóm kulcsát,
kicsalta elmémből az OTTHONT furcsán,
Elfeledtem a házszámot, az utcát,
nem tudtam, a városon, hogy jussak át,
idegen lett minden, csak álltam elveszetten,
azt sem tudtam, kivé lettem.
Akkor megláttalak bennetek,


mint a réges-régi képen,
álltatok e nyomasztó kavalkádban
talpig feketében, egy villamosmegálló szigetén,
a síneken átvágva rohantam én,
hogy egymás karjában otthonra lelve,
no persze, csakis némán sírjunk;
tudtuk, megásva már közös sírunk.

Kissé megdöbbentett, amit találtam ma, eredetileg egy arab nyelvű hírportál facebook oldalán. Úgy látszik, nem csak az én elmémben kapcsolódott össze ez a dal a "témával." Szerencsére a you tube-on is rátaláltam a videóra, így tudom csatolni. Igazából tucatnyi feldolgozása van még, hasonló képanyaggal...

Igazából idekívánkozik meg kedvenc idézetem, kedvenc kommentelő honfitársamtól. A napokban olvastam ezt is, megoldási javaslatát a "menekültügyre". Bemásolom:"A megoldás: a déli határra 2 sor kerítés egymástól 100m-re. Közé aknamező. Amikor csapatostul jönnek a honfoglalók akkor tüzérségi zárótűz repeszgránátokkal. Időnként napalm gránátokkal egy ideig, hogy elégjenek a holtsávon

felhalmozódott migráns hullák. "  

Utóirat:

Megszületett e dal fordítása is közben bónusz verssel, nosza, mellékelem

A napló kitépett lapjai. Negyedik kuka.

A Midsummers Nightmare By billybofh

Bár nincs egyedül, Nádjának ez az éjszakája sem mentes atrocitásoktól.

Rám ült a lidérc, de úgy, 

BLOKKOLTA a testemet is már. 

Álmodtam vaskosat, felriadtam. 

Nem telt el perc, Vaszilij is ébren volt,

és végigjátszotta  álmomat. 

Lehetőségem se volt nem átérezni, ami történik.

Aztán megint álmodtam. 

Megjelent halott apám, 

égig érő türelemre intett.

És  aztán újra. Kék óceánban, 

ultramarinkékben lebegtem,

mélységből tört fel a hullám,

átfordította a koordinátákat,

a függőből vízszintes lett, és
v

i

sz

o

n

t,

összepréselt engem antianyaggá,

AMI iszonyúan fájt, 

és ez volt a világ vége.

Talkina elmeséli, hogyan nem írt verset a haláláról

Álmos, kócos kölyke ez a mai nap a nyárnak.
A minthák mintái fénytócsákban áznak.
Semmi sem izgat, mintha minden rendben volna.
Semmi sem áltat, talán a felhők közt igazság trónol ma.
Mosógépkattogás  öltöget foltokat a csendre. A fotelben

cicák szenderegnek. Poharamban reggeli kávézásom
történelme szárad, a monitorról rácsöpög a huszonegyedik század.
Rovar zizzen hajam közé, amint az elmúlásról írnék,
töri a ritmust, néhány kínrímet bír még
felszínre dobni a képzet, ha lennék képzettebb
írnok, úgy átvészelném az inzultációt, de így kiakaszt,
mi a faszt akar, ez a semmiből bekavart,
ez a fekete halálbogár? Ráébreszt,

a képzelet nem öncélú játék,
de meghívó, mivel idegen tájékról  

vendéget toborzok. Átvérzik egy másik világ,

-miképp fiam idéz dallamot  zongorán. 

Ismét megtorpan a lendület.
Nemlétem ívén csúszom a semmibe.

Nadja elmagyarázza, miért cseszheti.

 Elképzelhetem,

ó, hogy megbocsátottam x-nek, meg y-nak,

vizualizálhatom, amint rózsaködbe borulva

keblemre ölelem, még jézuskát is csomagolhatok mellé,

annyit se fog érni, mint halottnak a csók:

a következő élethelyzetben  ugyanazokat hibákat

fogom elkövetni, így mire felocsúdok,

ugyanabban a relációban leledzek,

és a szuper-vizionálás is csak annyiban segít,

hogy tisztán látom, mért borult már megint rám

a szaros bili, de ez még sem a helyzetet,

sem az ennek nyomán kialakult keserűséget nem oldja,

és nem is képes adni egy kevésbé elviselhetetlent.

Lehet játszani ezt a szubjektív idealista átfestősdit is,

pozitív gondolkodósdit is lehet játszani, de próbálnak engem

így is elegen manipulálni, minek hülyítsem még én is magamat.

A szar alapvetően akkor is fogyaszthatatlan, ha leöntöm

egy csupor fini csokimázzal.

A lelkem elborítva sebekkel, és nem azért olyan,

mert szeretem nyalogatni azokat, hanem akaratom ellenére

összevagdalták. Az én saját mennyországomnak

ugyanis az a lényege, hogy egyedül nem teremthető meg.

Gyűlölöm a földi matematikát, a kis hal megeszi a nagyot-,

a nekem úgy lesz több, ha tőled elveszem- logikáját,

és ez nap mint nap annyi abszurd, számomra gusztustalan,

és nyomasztó megnyilvánulással jár,

ami folyamatosan a tűréshatáromat súrolja.

És ne vigasztalj, azzal, hogy énrám szükség van,

mert külön kínszenvedés erre a sebhalmazra 

az önfegyelem kényszerzubbonyát is felhúzni.

-Mester úr, mi az én megjavításomhoz szükséges szerszám?

Nadja naplójának utolsó lapja

Előbb nappalrianás. 

Kockafegyelem. 

Túlélő tábor.

Majd a jeleken, a jelenen,

a jelentésen, jelentéseken is túl,

megfagyott malomkerék ítéletidejében áll.

Mintha most indulna, vagy süllyedne?

Egy táruló aranykorba, ahol virágdal és madárnyílás.

Pihék és pórusok. 

Arcélhegyvonulat. 

Lélegzettrópusok.

Gomolygó eggyé roskadás, - mintha élte volna más.

Aztán zuhanórepülésben visszahűlő táj.

Kráteréj sistereg. 

Szavak nélküli mondatokat mímelő száj.

Lassulás. 

Befelé sírás.

Engedelmes halál, semmi sem fáj. 

Vagy álomalagút,

találkozhat önmagával, és úgy ringatja,

hogy befogadja egy ölelésspirál.

Táguló tűzgömb. 

Fénytű- nyilallás. 

Végül ez is elvétetik.

Reggel csörömpöl. 

Rágörbült árnyékban kifosztva áll.

Csak szöggel átütött tenyér. 

Percrovar kaparász.

A napló kitépett lapjai. Harmadik kuka (- ha a kosár kifejezés nem lenne elég egyértelmű)

Nadja egy kőfejtőben érzi magát. Gondolkodásmódja itt is reménytelenül szexista

Egy kőfejtő napi össztermelése rajtam. Se lila,

se kék madár, legfeljebb egy sárga papagáj. Papa helyett.

Gálya annál inkább. Meg rabság. Szokás úgy beállítani,

hogy a férfi a poligám, a nő meg a mono-.

Az is szokás, hogy a férfihez a szellemet,

a nőhöz az anyagot társítják. Tükör által ferdén.

De akkor mért a férfiak tárgyiasítják a nőket,

és mért a nő az, aki ennek megfelelően átszellemül rendre?

Mert minden nő guminő. (Csak sajnos nem lehet kihúzni

a szelepet belőle, és összetekerve egy sarokba dobni, ha unjátok).

A szürke verébből lehet teremteni királylányt, a tisztes háziasszonyból

ócska kurvát.  A nagy őt  be lehet falazni házi kemencének, ha akarjátok.

Nálatok a varázsvessző. És éppen, hogy ti vagytok a monogámok,

mert úgyis éppen az az egy(fajta) nő kell, Amit az éppen aktuális étvágyatok áhít.

A nőnek meg mindegy, hogy miféle, csak rendeljen már hozzá valaki

valami képzettársítást, jó erőst. Mert anélkül nem nő,

csak egy lezárt boríték, olvasatlan cédulákkal rakva.

 

Nadja elhatalmasodó, keserű kiábrándultságát tükörben szemléli.

A tükrömben fürdetem arcom. Végre egy tekintet,
ami nyíltan szembenéz velem. Végre egy szem,
amely hosszasan állja pillantásomat.
Vodka, cigarettafüst, nátha, és negligált érzelmek.
Reflektálni szeretnék a mostra, de nincs most,
mert a mosthoz jelenlét szükségeltetik. És nincs jelenlét,
csak lógunk. Rongyok egy ruhaszárító kötélen.
És ez a fejedelmi többes is csak rongyrázás.
Csak én vagyok.
- Sírhatnék, legyen mitől hánynod.

– Könyöröghetnék, hivatkozhass érzelmi zsarolásra.

– Kérhetnélek, mert úgy visszautasíthatsz.

– Megalázkodhatnék, úgyis rég voltam lábtörlő.

– Széttehetném, de inkább dugd fel magadnak;

– Szerethetnélek, ám cinizmusod, mint óceán,

– megmenthetnélek, de az üdvhadseregnél most van létszámstop.

Hát tudod mit?
- Menj a picsába, és mondd meg, hogy én küldtelek.

Nadja Szemben ül vele. Kivel is? Mindenki képzelje oda, aki számára legelviselhetetlenebb. Talkina természetesen megint Vaszilijről beszél.

Szemben ül velem. Szemérmetlenül hallgat. Gyilkol. Ettől szép.

Örökké szemben. Képzeletfantom.  Befalazott tőrdöfés.

Könnycseppek helyett próbálom gördíteni.  Folytatástalan,

mint minden halál. Gyötrelemállandó.  Kell, hogy megtaláljam

a szavaimat  hozzá, mielőtt még ő  lenne belőlem.

Meg kell találnom a szavakat érte, hogy mondhassam, értem.

Újra és újra megöl addig. Végtelen, konok történet.

Pergő rítus ez, egyetlen,  mozdíthatatlan filmkockán.

Elered az eső, ez Nadját felzaklatja, persze, megint Vaszilij van a dologban, talán épp hozzá igyekezne? Az ablaktörlő lapát sem működik rendesen.Tavaszi életkép.

 A szélvédőt ostorozza izgága zápor. A fémig vedlett

ablaktörlő kergén lapátol, csikorog az üvegen.

A táruló táj is áruló. Menekülő idegen lettem, látod.

Zavar ez a tavasz, zakatol az idegen, színeivel sokkol,

mérget kavar, átitat mindent vele. A lángoló képek

ártó fénnyel verten támadnak káprázó szememre.

Robbanózölddel keverten, tengernyi, sárga

repce sikolt viharvert egekre.

Szívemnek gyilkos kelepce, ez az április.

Most nem esik az eső, viszont köd van. Nadja nem indul el, viszont hiába vár. Őszi életkép.

Örökké október tizenötödike van. Az idő

amikor senkise tudja a nevét annak,
akihez ér. A hűtőben svábbogarak
párzanak a parizer helyén. Éjjel a hold
panaszosan vonított a kutyákra, de ez is megszokható,
mint kényszerzubbony az őrülteken.
Kötélen szárad a kimosott múlt, bármikor
felejthető vagyok a mostban.
Hullámokban torlódik rám a várhatón
túlról idegen halál, könnyek helyett
sócsöppeket dörgölök szemem sarkából, de ez is
hidegen hagy, akár rózsabokrot a zúzmara. Az ősz
rongyos ködkabátot terített a horpadt útra.
Így nem látható, hogy sohasem
érkezel.

A napló kitépett lapjai. Második kosár.

Nadja Talkina szerelme. Vonzalma tárgya mindig egy. Tudjuk jól, ki is.

Kapkodva, szemérmesen, szerepeket aggatsz magadra,

alóla kilóg a félsz. Nem bocsájtasz nekem sem,

amiért nem lehetsz én. Óvlak attól, hogy megismerj,

maradjak örökre szép. Botrány minden szó, a hallgatás

halvány esély. Kényszerekből észrevétlen oldasz,

mégis belém sötétedett. Köszönöm, hogy ráébresztesz,

vers az, amit másképp nem mondhatok el  neked.

Nadja Talkina most igazán szembenéz problémáival

Szóval, ha méregpohár, én kiiszom.

Nem gyártok önámításokat, elhasalok a mocsár alján.

Ez egy darabig jó szar, de nem teszek ellene semmit,

és egy adag halódás után érkezik valami valahonnan,

ami kiemel, más megvilágításba helyez mindent.

De ehhez előbb mindég be kell vallani a kudarcot,

a tehetetlenséget. Ez tapasztalat.

Talkina a férfinemet méltatja, bár az irónia sem kizárható. Vaszilij! Sok lehet a rovásodon.Te,

 -mint a férfiak általában-, egy racionális lény vagy.

Gyorsan, remekül hozol határozatokat.

Célokat tűzöl ki. Nem vagy szexuálisan zsarolható.

Én meg annyira nem vagyok könnyű préda,

hogy meg se próbálj lefektetni,

tehát máris kezdhetsz helyette becsülni.

A vészcsengő se szóljon fejedben,

mert nem vagyok agresszív, hatalomra vágyó, 

éles nyelvű gúnyolódó. Elvárásaim, érzelmi bonyodalmaim

sincsenek. Sőt, már nyelvem se.

Mért verted ki fejedből, mért nem értél hozzá,

se akkor se most??Azt mondjátok, pinahiány.

Más nőt megbasztok, isztok rá egy pohár vizet,

és elhajtjátok a picsába. Más nőt elvesztek,

és igazán szépen éltek, csak épp behaltok,

eunuchokká lesztek, aztán jön a nagy Ő,

Grál-lovagokként szalutáltok előtte,

de hogy hozzáérni? Kikéritek magatoknak

még a feltételezést is! Hogy van ez? Ez valami

férfilelkek mélyén élő ősképes dolog, vagy mifene?

És az igazi egyszerűség, nem az az elképesztő,

kaotikus állapot lenne, ha vacsora főzés,

pohárvízszerű baszás, meg  madárkergetés,

sőt, a szalutálás is, azzal az egyetlen nővel folyna?

Na, ezek olyan kérdések voltak,

amit mindig tudni szerettem volna a férfiakról,

de sose mertem tőlük megkérdezni.

És most már jobb, ha elmegyek én is futni,

vagy füvet nyírni, mielőtt végképp bekattanok.

Nadja esős vasárnapon megint kimondhatatlanjaival birkózik

csak esőzuhogás a csöndre.

külön bejáratú poklomat csinosítom
közben. cigarettadoboz épp merőleges a magányra,
poshadt tegnap-maradékot töltök egy boros pohárba.
festem a hangulatomat szépirodalmi sárgára,
rikító szavak birkózzanak a kimondhatatlansággal.
fájdalompárduc morog bordaketrecemben,
- ma szívemre éhes -, számadatra változott át
minden valóság-képlet. csak tömbökben esőzuhogás;
reménybomlasztó oldat,füledbe hatoló méreg.
belülről fázok. álmomban testek hullanak körém,
és szertefoszlanak,ha ráébredek, mind halottak.

Carpediem, avagy Nadja ezúttal az öntudatvesztésre voksol

Éles kontúrok közé szorítja magát a reggel.
Ma mindent megenged, semmit sem tesz lehetővé.
Fémédes, sakktábla-logikába csomagolt,
undorít minden, mi eljövendő.
A múlt fészek. Szállnak onnan
dalok, sárkányok, álompor és néhány rovar,

összetett szemű terminátorok.
Emlékezet. Menetrend szerinti féregjáratok

egy kubista festmény idomai között. Isten nulla.
Az ördög egyként eszmét emel. Bináris kódokban
rólunk álmodik az apokalipszis. Gyorsuló pulzus
kaptat a gyönyör szinuszgörbéjén.
Hőre sem lágyuló viasz Ikarus szárnyain.
Ne tégy semmit a szanszára hasznára.

Üss éket az időkerék küllői közé.

Ragyogj, napba öltözött, örökké!

Nadja Talkina esti monológja, midőn egy vitás kérdést nem sikerült megnyugtatóan rendeznie áramszolgáltatójával.

Csak egy árva petróleumlámpa fénye imbolyog

a szobában, hol önmagamra ítélve vagyok bezárva.
Lángja lüktet, mint lenge lélek, s én szemhunyorítva
eljátszom véle, hogy levegőburám foglyaként
én se félek, hogy légkalitkám csak véd, s nem gátol,
és föntebb lesz egy nyílás, mi nem eshet tüzemtől távol.
Ha nagyra nyújtózom talán elérhetem, s a szabadban

vár rám a végtelen, s hogy erőt a lobogáshoz
csak alulról nyerhetek, ábrázolja ezt nekem,
e csinos szerkezet, mi textilnyelvecskéjét
sóváran lógatja áttetsző, gyúlékony oldatba,
s mintha bizony a bűnre is nógatna, mert ösztönöz

átitatni magam egy éghető holnapba.

A napló kitépett lapjai.( Az ezeken rögzített gondolatok mind-mind Vaszilijhoz igyekeztek, De a férfi nem volt vevő rájuk. Első kosár.

Ebből a versből kiderül, Nadyának a szívében is akadnak szörnyei, és az is, mennyire fatalista

Benned, és bennem is lapul egy szörny.

Szívünkről álmodik éhesen.

Ébresztik hazugságaink, – talán elég is egyetlen.

Én mért hazudtam? Érted, vagy miattad?

Magamnak, rólad? Önmagamról, neked?

Mindegy. Nem számít miként kerülünk bele,

mint határozó, alany, vagy csak tárgy.

Csaltam, vagy te voltál, aki becsaptál?

S hogy elkövettük bűneink, vagy csupán akarjuk,

mindegy is már. Te önmagad elől titkolnád.

Hiába. Teljesedni fog hatalma; – egymásra ítélten –,

rajtam, és terajtad.

Nadja a költészettel szembeni elvárásairól vall

Bátyámnak van egy verse, amiben a légy

még egyszer nekifeszül, és keresztülrepül

az ablaküvegen. Erre vágyom én is,

de csak nyúlketrecek és mókuskerék,

izzó mezőbe tűzdelt árva lécek.

Miért, hogy a föl-fölemelkedett embert mindig?

Itt kezdődik a bezakkanás nálam.

Csak panelek a fejben. Szeretném megélni,

hogy valami ne úgy folytatódjék, ahogy

mindig ugyanaz a locsogó dallam.

Előre várható, és kiszámítható.

Aludni szeretnék. Úgy ébredni fel,

hogy minden másképp alakul.

Nadya elmagyarázza, éppen miért ideges

Mért vagyok indulatos?

Mert nyakamon a kés. Sereg vámpír csámcsog rajtam,

te meg vattába csomagolsz. Ez nem tipikus.

Te nem eltemetni szoktál, hanem előhívni.

Ma nem értesz, tegnap homálytól gomolyogtam.

Ma indulatos vagyok, tegnap meg biztos egzaltált.

Üzen a borítás alatti inerciarendszer.

Ami biztos, hogy létezik. És nem is indulatos vagyok,

hanem sokkos; ez így pontos.

Torkomon akadt az elefánt. Tízféle gyógyszerem,

ötödnapja nem eszem.  Most semmi egyéb.

Mocsok rossz. Harapok, bocs. 

Nadja különleges ékszere. Álomkő

Más éghajlat alá költöznek a szavak,
vagy csigákként húzódnak jelentéseikbe,
és nincs dalom, mi spirálkupolás eszmeházaikból
kicsalná hozzám őket. Hangalakokkal sakkozom,
közönyízű pasziánsz, nem szellemidéző szeánsz,
a sivatag mért tana, mert torkomba szorul minden ige,
mióta félelmeimből bűvölve bűnt

űzöl semmibe, és már jó ideje úgy vagyok,

nem köszönnek a holnapok. Nem súgják

fülembe titkaik, jövőkép ritka itt, hol kavargó

viharból hull idegen anyag, temetni arcvonásaid.

Egyetlen percét csiszolhatnám tökéletessé

veled van- időnek! Ékszerpillanat, végtelen

gyűrűjén gyűjtőpont, törj múltüvegfalat!
Szívrózsába dobva dobogj lélegzöld oázist!
Ím, toposzokba dobozolva itt a kín.

 Nadja Talkina végre találkozik Istennel

Reggel a piactéren összefutottam Istennel.

Gyűrött, átizzadt trikóban, viseltes bermudanadrágban

sorban állt a zöldséges bódénál. Kicsit gondterheltnek tűnt.

Sokallta az alma árát. Látszott rajta, unja teremtményeit,

hogy Mindenható létére alkudozni kénytelen a kofával.

Jó lett volna barátságosan hátba verni, felvetni a kérdést;

– Öregem, nem lehetne visszacsinálni az egészet,

felfejteni az univerzum szövetét? A gombolyagból

sálat kötni inkább? – ám komor pillantása elriasztott.

Frusztrált lettem és egykedvű. Szórakozottan gyömöszöltem

szatyromba  néhány padlizsánt. Szeretem a lila színt.

Engem a szibériai hómezőkre emlékeztet.