Beatrice naplója. 1283 július 7.

Brueghel: Bábel tornya

IDA MILLNER ASCHKE:

Közelebb mentem a falhoz, letapogattam a hűvös kerámialapot. Szemem nehezen szokott hozzá a sötéthez, csak annyit láttam abban a félhomályban, hogy a kerámialapok domborúak, majd a fényforrást keresve megfordultam, elindultam a fal mellett. Hosszú kanyargós utak látványa tárult fel, de már sokkal-sokkal világosabb volt. A  lapokon mindenhol ugyanazok az ábrák, állatok- oroszlánok, sárkányok és bikák sorakoztak. Miért vagyok meztelen? -kérdeztem magam.- És hova vezet ez az út? Mikor érek ki a fényre? A ruhámat akarom.
Mentem a végeláthatatlan földalatti tereken. Hívhatnám Vergiliust, de meztelen vagyok.
Talpam érzi a hűvös követ. Félek. Mit tettem, hogy ez történik velem? Hol vagyok? 
Egy  lépcsőt pillantottam meg. Felmentem rajta, hajammal takarva el melleimet. A lépcső tetejére érve egy leplet és egy tőrt pillantottam meg. Felöltöttem magamra a leplet, a tőrt kezembe tartva elindultam a négyzet alakú fallal körülvett, de az eget szabadon látni engedő térben. 

Örültem, hogy látom a felhők vonulását. Ahogy a felhőket figyeltem, forró szél kapott fel. Izmaim elernyedtek, a föld felett lebegtem nem sokkal, emígyen  haladtam, és beláttam az épületet körbevevő kisebb épületeket, kapukat, nagy folyók feletti teraszokat, pálmák sokaságát. Egy templom  melletti hatalmas, hét lépcsős torony elé sodort a szél. Mindegyik lépcső más-más színű égetett téglákkal volt kirakva. Felmentem a lépcsőkön. A fokok nem múltak. Fáradt lettem. Sehol egyetlen embert sem láttam. Szorongattam a tökéletes formájú tőrt a kezemben. Felértem a torony tetejére, majd szomjat haltam. 

A padló színarany színű volt, és egy hatalmas, ékesen díszített ágyat és asztalt pillantottam meg. Kristálytiszta vízzel telt kancsó csillogott a napfényben, mellette díszes kupa állt az asztalon. Innom kellett, homlokomon izzadtság cseppjeivel fáradtan dőltem az ágyba. Széthajtottam a leplet egyik kezemmel, a másikkal a kupát tartva ügyetlen mozdulattal szinte az utolsó kortyot a melleim közé löttyintve figyeltem a csepp útját a köldökömig. A vándorló vízcsepp hűvösét érezve, a köldök kútjában újra felerősödő szívdobbanásokat hallva, fehér rózsafejek jelentek meg a levegőben, majd nemsokára  az élénkzöld levelek, a szárak, melyek köldököm felé tartottak. Zsíros földszaggal lett tele a köldököm. Apró férgek, bogarak, csigák nyüzsögtek benne. A mellettem heverő tőrt megragadtam, hogy rózsát vágjak, de ekkor megjelent egy női alak hófehér rövid, térd feletti ruhában, és tiltó mozdulattal lefogta kezem. A tőr tompa puffanással esett az aranyszínű padlóra.

 -Ne tedd! –szólt a ragyogó arcú szépség, feje mögött színezüst holdsarlóval.
-Eljön az idő, mikoron minden romba borul e szent helyen. Nem szeretkeznek örömmel és tisztasággal asszonyaink. A férfiak idegen földön templomot rabolnak ki. Városunkba hurcolják a tehetősebbeket, a gyengébbeket és szegényebbeket otthagyván a lerombolt városban. Kiket idehoznak, ők majd elborzadva látják, hova is süllyedt fajunk,mily gőgössé, megátalkodottá és paráznává lett, míg otthonaik a távoli országban üresen állnak, asszonyaik saját gyermekeiket falják majd fel, szemétdombokká lesz városuk, jajgatás, sírás rázza testüket, fejükre hamut szórva hiszik, hogy elhagyta őket istenük, mert a templomuk leromboltatott. S ez a város szívükben örök időkre el lesz átkozva. Tudd meg, én a szerelem és a béke istennője vagyok, az ősi  asszír  Nanája , aki mindezt tudja, látja. Szívemben  keserűséggel gondolok Babilon vesztére, romlására. Egyetlen vágyam, találni egy lelket, aki a valaha létezett Szent tér és föld nevelte virágokból, majd visszavihet valamit az égi planétákon uralkodó Istenek elé. Itt van ebben az aranyzsinóros bőrzacskóban a hagyatékom. Vedd el, Beatrice. Egyik felét ültesd el. Ültesd el földeden, házad, kerted, templomod köré e különböző rózsamagokat.  Másik felét e magoknak, szórd el a szél minden irányába, hogy eljussanak a magok Epheszoszba is, ahol majd egy másik időben, új nevet kapok, de rózsáktól  illatozhat  templomom... Nem lesz éltem sehol a világon  hosszú idejű, mint ahogy tied sem, de kérd meg hozzátartozóidat, hogy gyökerestől, kis palántáikat élettelen tested köré helyezve engedjenek a templomsírba, hogy így üdvözölhesd  a minden joggal  gyűlölet sújtotta  bolygók  istenségeit, cserébe enyhülést adó mosolyukért.
Ez a tőr- emelte fel Nanája a kezeimből a padlóra hulltat,- megvéd  a halálfélelemtől, a bánattól, a könnyek okozta keserűségtől. Emlékeztet majd  a védelemre. Nem válik rosszá kezeidben. Megáldom, mert ezzel vághatod majd le a megnőtt szárú hajtásokat, hogy szobádban  illatozhassanak sokáig. 

Nanája ekkor megfogta jobb kezem, tenyerem felfelé fordítva beleszórta a magokat, majd visszacsukta azt.  Szememre kendőt kötött. A bőrzacskót és a tőrt ruhámhoz rögzítette az ekkorra már köldökömről szétfoszló zsenge és tüske nélküli rózsaszárral.  Majd elvezetett a toronyfalhoz. Fel kellett lépnem a fal peremére. Újra szívdobogásokat hallottam. Nanája egy hirtelen mozdulattal megfogott, és letaszított.
- Ég áldjon, Beatrice!- ezt még hallottam. 
Zuhantam szélsebesen, tenyereim kitárva. Így szórva el Nanája hagyatékát. Zuhantam szobámba, az ágyam feletti Madonna képet érintve. 
A kendőt, a magokat, és a tőrt ládám legmélyebb titkos zugába helyeztem el.
Rövid pihenő után írni kezdtem.

Beatrice naplója. 1283.július 7.

Daniela Libelle

IDA MILLNER ASCHKE:

Már jóval hajnal előtt magamra hagyott Vergilius. Nem tudom mitévő legyek. A látásom nem változott, de furcsán zsibbadó lett a bal alkarom. Gondolataimat megpróbálom visszafogni, mert félek. Félek azoktól a hangzó mondatoktól, amiket hallottam. Három percenként vetek keresztet, és minden negyed órában meg kell állnom, hogy rendesen levegőt tudjak venni. Közben beszélnem kell, válaszokat kell adnom egyszerű kérdésekre. Anyám észrevett rajtam valamit, és elrendelte Fabiananak, hogy készítsen számomra egy váltófürdőt. Hideg rongyokkal csavartak be a hőség és arcpirulás ellen, majd forró izsópos vajjal kenegetett be, és kiküldött a levegőre, a nagy árnyat adó diófánk alá pihenni. Egy durván szőtt pokrócon aludtam át a fél délutánt. Fabiana ott teregetett nem messze tőlem, és fügével, gránátalmával kínált. Nem tudtam venni belőlük. Fabiana teregetés közben dúdolt, de csak halkan, és amikor azt mondtam neki, jöjjön dúdoljon még egy kicsit, mert hallani szeretném kedves gyermekdalomat, visszautasított, mondván későre jár, neki most kenyeret kell sütnie estére. Kilöttyintette a mosóteknőből azt a pár cseppet, és tüstént elszaladt a dolgára.
Ott szenderegtem a lombok alatt, atyámat vártam haza útjáról, ki a város vezetőivel tárgyal a majdan felépülő városi ispotály megalapításáról.  Amikor erről legutóbb rákérdeztem, atyám arca komorrá vált, kételyt véltem felfedezni rajta, hiszen ilyen mérges közállapotokban a tervezés is meglehet, évtizedeket igényel. Világi vetélkedések híreit atyám jó barátaival beszélte meg hetente. Legutóbb azt hallottam, hogy Péter aragóniai király, és Konstancia, Manfred  lánya  szicíliai emberekkel tárgyal, akik  megtörték  Anjou Károly  flottájának terjeszkedését, de azóta is titkos úton vándorol a pénz Károly ügynökei folytán, a palermoi felkelés dacára is...
Leveleket és illatokat sodort a szél mellém. Pillangó repdesett egy fatörzs tetején. A naplemente szelíd sugarakkal érheti a San Miniato hegyi sétányát, onnan szállhatott ide Istennek e kedves teremtménye. Gyönyörködtem benne percekig. Aztán lassan feltápászkodtam, hogy rendbe szedve fürtjeim, apámat méltóképp üdvözölhessem.



Az esti vacsorán gyorsan túl akartam lenni, ezért rövidre fogtam a beszélgetést. Apám nem érkezett meg, ezért anyámmal útnak indultunk a kápolna felé. A visszaúton anyám látva gyengeségemet, a szobámba küldött.
Remegő térdekkel léptem be az ajtón. Elfelejtettem–e  vajon, a csigákkal teli tálat áthozni a szobámba? Hirtelen kiestek a hajnali történések a fejemből, de a ruhás láda tetejét felhajlítva és meglátva a tálat, minden kétségem eloszlott. Gyors léptekkel, apám könyvtárszobájába szaladtam, hogy ellenőrizzem a rendet. Minden a helyén volt, egyetlen dolgot leszámítva. A kőpadlón, ahol alélva és percekre megvakulva feküdtem hajnalban egy kis területen, ott hevert a selyemkendőm, erős rózsaillatot árasztva. 
Nem volt más dolgom, mint elővenni a láda mélyére rejtett füzetemet, és kilenc mécsest meg gyújtva, huszonhét perccel a kilenc óra előtt leülni asztalomhoz, és írni kezdeni.
Írás közben arra lettem figyelmes, hogy a mécses lángjai az ágyam feletti Madonna képre hajolnak, el nem érve a képet. Ekkor odaszaladtam a Madonnához, és gyönyörködvén mosolyában megérintettem a köntösét, így vártam meg az esti kilenc órát.
Eszembe jutottak az Angyal intelmei. Nagyon undorodtam ezektől a csigáktól, nem akartam, nem hogy hármat, egyetlen darabot sem megkóstolni belőlük. A Madonna csak mosolygott. Minden lelkierőmet összeszedve kivettem a tenyerembe hármat, majd keresztet vetettem, és lenyeltem őket. Rájuk sem bírtam nézni, de kellemes, citrus illatú borókabogyó magokat is voltak a tálban.  
Ezer kérdés merült fel bennem. A leggyötrőbb az volt, hogy ténylegesen csak 24 éves koromig élhetek?
Imigyen morfondírozva jártak körbe-körbe a gondolataim, egyszer csak, halk szívdobogásszerű hangokat véltem felfedezni, először úgy napkelet felől, a hegyek irányából, mintha kívülről jöttek volna a szabályos dobogások, majd egész közelről hallottam őket. Ráhelyeztem az ujjaim a bal csuklómra, de szívdobogásom gyengébbnek és határozottan szaporábbnak mutatkozott, így, kénytelen voltam beismerni, hogy ez nem az én szívverésem.
A hangok felerősödésével a tér is mintha szűkült és tágult volna. Közelebb került a gyertyatartó egy-egy dobbanásnál, majd visszahúzódott az eredeti távolságába. Lüktetésszerűen kezdtek a színek is megváltozni a hangok kíséretében. Sötét sárga, majdnem agyagszínű lett minden, mindez az ég  kék színéből vált ki. 
Becsuktam a szemem, de fázni kezdtem, mire kinyitottam  őket, nem voltam az ágyamban. Meztelenül ébredtem egy nyirkos, földszagú épületben.

Beatrice naplója 1283 július 6.

IDA MILLNER ASCHKE:

Az angyalokat eleddig nem engedte látni a szemem, mert Vergilius kissé bizarr, mondhatni
nőies, lágy kézmozdulatait figyeltem. De háta mögött az alakok előtt, mint templomi színes rózsa-ablakok, pajzsok álltak. A pajzsokba lángok csaptak, majd felolvadtak a színek.
A középső szeráfszerű lény előállt, és letette a jéggel teli üstöt az asztalra. 
- Dicsőség a Mindenhatónak égi Múzsa! Voltak korok, midőn a keresztség varázslata
hiányában a halandók fel sem mérhették az idő és tér szentséges voltát. Én azért
beszélek így, mert fontos dolgokat kell közölnöm Veled. 
Élted szűkre szabatott, 24 évre pontosan, de megannyi csodás pillanat 
ajándékát hoztuk el Neked.
Dante oldalán soha nem lesz Firenze kövein helyed.
Még másfél hónapig írhatsz súlyos dolgokat és égi magasságokat látva.
Aztán jól figyelj, írásaidat a Szent Szűznek ajánld fel, még atyád halála előtt.
Vergiliust engedd baráti beszélgetésre, ha rád törne sok zordon délelőtt.
Figyelj az esti kilenc órai harangzúgásra.
Az Atya,a Fiú és a Szent Lélek minden áldása rajtad, te rózsalakó!

Az angyal olyan fényességet árasztott, amikor az áldást kimondta, hogy összeszorult a szívem,
könnyeztem,szédültem, és iszonyatos szemgörcsöket éltem át, aztán hirtelen sötétedni kezdett, és a mellette álló másik két angyal mellkasából két női alak lépett ki. Majd végleg elsötétült a világ körülöttem. Csak liliom és rózsaillatot éreztem. Nem láttam semmit,de mindent hallottam és lerogytam a földre.

- Jeget, Mária!-szólt az utasítás egy női hangon, és éreztem, ahogy szememre égő hideg 
árad. A ruhám mellrészénél kivette a selyemsálamat, és beletekerte a jeget, így helyezte szememre. előbb a balra, aztán a jobbra. Rögtön enyhültek kínzó görcseim. Csörömpölést hallottam, egy fiola mintha leesett volna.
- Lucia! A pulzusszám megfelelő. Megvághatjuk a szivárványhártya hátsó részét.
- Igen, add az időkép-generátor pontkártyáját, amit így összeköthetek a látóideggel és össze kapcsolhatok Dante  szívizmainak sejtjeivel.Három perc alatt, leányom, meggyógyul a szemed. Mária, cseppents még egy kis égerfa-szurok, és mandragóra kivonatot azokra az enciánpárnákra.

Lassan kinyitottam szemeim, miután Szent Lucia eltávolította a párnákat. Egy pillanatra még felém hajolt a Szűzanya. Szépséges arcát most is látom, ahogy  átölelt.
Aztán egymást ölelte át a két égi Hölgy és visszabújtak az angyalok szárnyai mögé, a mellkasukba.
A pajzsok újra színes üvegként ragyogtak. És ismét eltűntek az angyalokkal együtt.

Csak Vergilius maradt a szobában velem még egy kis ideig. Fel-alá járkált, és önelégülten mosolygott, kissé illegette hátsó részét, majd komolyságot erőltetve arcára, szinte szónokolni kezdett.
- Lucia remek munkát végzett. Ez a nagyon kicsi pontszerű kártya majd lassan lebomlik a  szervezetedben, ez segíti majd elő, hogy Dante homloklebenyében, szívizmainak működése következményeként a te lelki folyamataidból, képeket állítson elő. Szükséges beavatkozás volt leányom, azért, hogy Dante megírhassa a világirodalom egyik legnagyobb remekművét. Rád ez egyáltalán nem veszélyes, annál inkább Dantéra. Sokan nem fogják érteni, ha majd Boccaccio emlékiratait olvassák, hogy egyik barátnőd halálakor, miért lesz Dante is majdnem beteg.
Beatrice, nem állítom, hogy nem szorult tehetség beléd, de ennek a kornak Dantéra, az ő stílusára van szüksége. Értsd meg az idők szavát. Segítsd az ő kibontakozását, a mi égi segítségünkkel. Látod-e amott azt a tálat? Minden este, az esti kilenc órai harangszó idején csippents ebből az étekből, de csak háromszor. Ezek különlegesen füstölt, ízletes csigák, amelyeket elkészítésük előtt egy hétig a szent gombával tápláltak. Minden este végy a szakrális vacsorából, írd le e vacsora okozta élményeidet. A csigákban olyan méregtelenítő anyag is van a légyölő galóca mérgei ellen, amitől nem lesz rosszulléted és hidegrázásod.
Hívj, ha szükséged van rám írás közben. Segítek. De egyet tudnod kell, leányom. Az írásodra senkinek sincs szüksége, csak nekünk. Légy bátor, leányom, mert merni tudó szíveké a világ!

Beatrice naplója. 1285 július 5.

IDA MILLNER ASCHKE:

Szaladtam erőm összeszedve a szűk utcákon át, míg az este a városra
borult. Úgy gondoltam Mars parancsa ellen én mit sem tehetek. De
gyengeségem leplezve atyám könyvtárszobájába lopóztam. Egy alma
az ezüsttálból atyám íróasztaláról a földre gurult. Majdhogy elestem
benne. Vergilius szövegeit  még valamikor egy vidám bolognai magister 
ajándékozta atyámnak, aki az Orsini család tagja volt. Gyertyafényem 
jobbra-balra ingott. Nagy kíváncsiság vett rajtam erőt. Kinyitottam a
merített papírra írt szöveget, pont Vergilius átokversénél. Sietve olvastam
sorait, melyek belőlem is haragot váltottak ki a szeszélyes istenek ellen:

„Édes előbb váljék keserűvé, durva finommá,
lássa a szem hószínnek az éjszínt, balnak a jobbat,
inkább szálljon a dolgok végzete más atomokra,
mintsem az én szívemből szálljon másra szerelmed.”

Hirtelen elaludt a fény. Szavak, mondatok, mint világító szentjánosbogarak
köröztek az asztallap felett. A nyitott erkélyajtón olíva illatot hozott a szellő.
Egy galamb szállt a kőerkély alsó azsúr peremére. Furcsa hangjától igencsak
elálmosodhattam, de még éreztem a megkóstolt gyümölcs ízét a szám közt.
Folyékony szomjúságot ittam, és egyszerre voltam önmagam étke. Masszívan
zsugorodott belém az éjszaka összes hangja. Tágult a tér körmöm félholdja
köré. Névtelen mélységek sziklazúgását követve indultam egy olyan világba, 
ahol nincs elveszett, ahol egyszerre indulnak hajszálak kopasz emberek felé, 
ahol játékok keresik a gyermekeket, ahol fűszálakra egész könyvtárra való 
krónikákat és dallamokat lehet írni. Ahol a tengerhullámban eltűnni vágyó 
lábnyomok is önmagadhoz vezetnek, mégiscsak tebenned  is fészkel az Isten, 
s megnő. Mi mást tehetnél, elengeded és mire megvirrad, már azt is akarod,
hogy a napfényben csak úgy elfújja a világot önmagáról. 

Lovasok vágtatnak elszántan leigázni tested és a lelked, 
üdvöd a romba dőlt paloták elfújt fáklyáinál leled, 
kis parázs a szádban, titkos nyelven éget,
nem érhet életed ezentúl e nyelv nélkül véget.

Beatice naplója.1283. július.5

IDA MILLNER ASCHKE:

Könnyeim hetekig, mint kitörő, éhes juhok az akolból,
folytak a toronyházak fából ácsolt hídjaira szakadatlan.
Ó, hű társaim a szavak, elfogytak. Pilláimra a vágy borult.
Már nem tudom, hogy álmot vagy látomást láttam-e ott,
hol Mars szobra áll rendületlen a  Ponte Vecchiónál. Hullt
a sejtelem Firenze ősi istenének vállaira,ahogy sötét katlan
kormától megtisztul a súrolás fájdalmától. Hangot adott az
a szobor, szája mozogni kezdett, és a barna bőrű kölykök ó
riadtan szaladtak botjaikkal el. Láttam a lépcsőkig a tenger
térdepel, és a feltörő hullámok mögött Ámor arca arcomnak
ütközött, és nem kérdés miképp ijesztett meg a pogány vízió.
Üldözött százezer hang és bokámat szaggatta a feltörő illúzió.
Percekbe vagy évszázadokba telt el nem tudom, de még most
 is látom, megtömött kosarak gyümölcsei, mint gurulnak szét
magjukat ijedten veszítve, ahogy a rémület lecsapja könyökét,
és nem mozdul az este, ahogy molnárok újra feltörő álmában a
fehér szín kísért. Bárcsak ne hallottam volna meg, ahogy ő visít:

-Leányom, szépséges Bice hagyj fel a versek, ostoba feljegyzések
írásával most!! Lassan férjhez mész te virág, megtudod mi az
igazi kín. Taposs az enyhet adó érzéseidre, nem zavarhatod
meg a sorsot. Bolondos szavadra összekeveredne minden szín.
Nem török orrod alá borsot. Ha szavamra mégis rózsád csodája
elhalványulna, olvass Vergiliust, ki félre lökve dicső történeteink,
kihagyva fontos elemeket, mintha csak fejére  kőszikla nem hullna
magasan tett rá ezerrel, hogy mi is az a csodás deus ex machina!