Talkina ismét filmet forgat. Ördögklip

Szemrésembe ékelődő világ.
Az idővonat kigördül a múltba fagyott állomásról.
Az ölelés lecsatolja művégtagjait,
és magára marad a vak tükör előtt.
Ha voltál is, ma nyitva hagyott ajtó előtt idegen.
Halott apám felejtett mosolya.
Ördöglábnyom korma pereg,
fekete hókristály hűlő szóközökre száll.
Rezzenéstelenrobbanás.
Toronyszobában térdelő magány.
Pára zöld levegőjében visszhangzik
sirályvijjogás.
Szikrázó kő veledvolt éjszakám.
Árulásom merít mélyébe,
fekete hókristály, ördöglábnyom korma pereg.
Nálad maradtak érintéseim, leheletem
fészekből kivert madár.
A szívdobbanások elfogynak,
torkomban szikék szegik szavam,
igéje nem dobban már. Könnyek gömbjein
szivárvány. Forró ölelés,
szurokba taposott halál.
Fekete hókristály kihűlt szóközökre száll.
Olvadó falak.
Nem akarok élni, legyen neked igazad.

Üres csónak ring türkiztenger hullámain-

 Ez az írásom csupán egy angol dal zenei vonatkozásaira írt reflexióhalmaz, illetve annak is a meghúzott változata. Illetve ez így nem egész pontos, mert a zárósor a dalhoz készült klip záróképével azonos. S most, hogy előkerült, nekifutottam a dalszöveg nyersfordításának. Ám a szöveg annyira ráutaló jellegű és különös volt, hogy tovább keresgéltem, és így jutottam el a dalszöveg alapját képező VERSIG,(Mercy street 45), és annak írójáig,

 ANNE SEXTON-hoz, s bár ő egy Pulitzer-díjas költő, az un. látomásos költészet markáns alakja, miközben tucatnyi kötete jelent meg, össz-vissz 7 versének találtam a neten fordítását 

http://www.litera.hu/haddszoljon/ilyen-anne-sexton-verse-forditas
http://fenyvesiorsolya.hu/web/ford%C3%ADt%C3%A1sok/anne-sexton.html
http://ketezer.hu/2002/05/versek-83/ 

 Ki is volt ő?  Egész korán férjhez ment, majd két lánya megszületése után szülés után depressziót diagnosztizáltak nála, a gyerekei elkerültek mellőle, elvált,elmegyógyintézetbe került többször is. Pszichiátere biztatására kezdett írni, illetve végzett el 'írótanfolyamot'. Kétszer követett el öngyilkosságot, másodszorra, 1974-ben már nem hibázott. 47 évet élt.

 A díjat a Live or die kötetéért kapta. Tabukat nem ismerő versei, megfegyelmezett őrülete számomra valami egész döbbenetes, hétköznapi helyzetek,pontosan megfigyelt apró részletei közül fut ki teljes természetességgel az irracionálisba, a mágikusba, vált át az álomképekbe, a látomások világába. Ami engem még megdöbbentett az az, hogy ez a szövegem, úgy hozza életének momentumait, verseinek jellemzőnek talált toposzait, hogy írásakor fogalmam sem volt az inspiráló dalszöveg jelentéséről, sem a mögötte meghúzódó költőről és verseiről. 

és végezetül, a Peter Gabriel dalszövegének fordítása, már általam elkövetve, a többszörös birtokos szerkezetek helyes értelmezésért , és a rettenetes igeidő-dzsungel parkosításáért nem tudok még teljes felelősséget vállalni, de azért próbáltam egybegyúrni, és a verssé levés irányába taszajtani a szövegem :)

letekintvén az üres utcákra
már látja az álmok mindegyike tömör
mindenik álma valódi

s az épületek tömege
az autók is egyszeriben
álmokká változnak fejében

képei törött üvegeken
képei gőzben a lélekben
s a varratok nem szivárognak

a sötétség leple
alatt hajózhatunk
bontsunk vitorlát
ha az éj leszáll

a halványzöld és a szürke
folyosóján sehol
a külvárosok hideg
nappali fényeiben sincs

de mindig a középpontban egyedül
szavak csontjai által megtámasztva

álmodva a kegyelem útjáról
magát viseli kifordítva
kegyelmet álmodik újra
az apja karjaiban
a kegyelemutcai álom
esküszöm, odaköltöztek lenni jellé
apja ölelő karjaiban
álmodni kegyelmét

papirként húzza ki a kasszából csússzék
a sötétben ránt elő szót szó után

bevallja meleg bársony dobozkájának összes
titkos dolgát a papnak aki egy doktor
s bevethet bátran sokkterápiát

míg gyengédség az álma
remegő csípővel álmodja mary ajkának csókját

álmodva a kegyelem útjáról
magát viseli kifordítva
kegyelmet álmodik
az apja karjaiban újra
a kegyelemutcai álom
esküszöm odaköltöztek lenni jellé
apja ölelő karjaiban
álmodni tovább kegyelmét

kegyelem kegyelem kegyelmet keres
nyomoz a kegyelem után

Anne az apjával kihajózik
hullámokon lovagol
ring a tenger hullámain
sohasem merülhet el már 

 

Since you ask, most days I cannot remember.

I walk in my clothing, unmarked by that voyage.

Then the almost unnameable lust returns.

Even then I have nothing against life. 

I know well the grass blades you mention,

the furniture you have placed under the sun.

But suicides have a special language.

Like carpenters they want to know which tools.

They never ask why build.

Twice I have so simply declared myself,

have possessed the enemy, eaten the enemy,

have taken on his craft, his magic.

In this way, heavy and thoughtful,

warmer than oil or water,

I have rested, drooling at the mouth-hole.

I did not think of my body at needle point.

Even the cornea and the leftover urine were gone.

Suicides have already betrayed the body.

Still-born, they don’t always die,

but dazzled, they can’t forget a drug so sweet

that even children would look on and smile.

To thrust all that life under your tongue!--

that, all by itself, becomes a passion.

Death’s a sad Bone; bruised, you’d say,

and yet she waits for me, year after year,

to so delicately undo an old wound,

to empty my breath from its bad prison.

Balanced there, suicides sometimes meet,

raging at the fruit, a pumped-up moon,

leaving the bread they mistook for a kiss,

leaving the page of the book carelessly open,

something unsaid, the phone off the hook

and the love, whatever it was, an infection.

Nadya most Lélegzettelen

állsz hol fény elárult
hulló árnyék is megsebez
hullámok nélküli óceán
parttalan súlyos tömeg
a múlt a jelen jeltelen
sziget jeges kis szívek
sziszennek nyelved parazsa alatt
de kiürült végleg a messze
kinek üzenhetnének a szavak

virágszirom lehetne csend
helyette éles kőszilánk
csontodban sivít félelem
mozdulathiány-halál

sírni sírni sírni sírni volna jó
menetrend szerinti seholba
indulnak kormos-nagy gőzhajók
fedélközén búcsút int alázott árva nép
ha maradna mégis rabnak itt
magának áshatja majd a sírjait

átoklenden szabadság ennyit ér
nem hoz feltámadást hét szlogen
a katarzis legyilkolt Hófehér
deres üvegkoporsóban pihen

méregavarillatot sodor feléd
tárd néki két kifosztott kezed
ölniképes cinkos itt a szél
lebeghess hínárként lélegzettelen

Nádja karóra tűzött szalmabábnak érzi magát. A madárijesztő panasza

Frida Kahlo: Önarckép

Nem érezhetek én
mert kitömött báb vagyok
szalmaszál szurkál szívem helyén
karóba húzott praktikus akarat
idegen földön így lettem kemény
legény elűzzek minden madarat
mert menekülni kényszerül az ég alatt
kit szárnyakkal vert a teremtő
legyen ez a föld vágyattemető
éhségét ne csillapíthassa itt más
nekem sem juthat feltámadás
mert nincs is szám
én nem szólhatok
ködöt lehelnek rám
ellenséges évszakok
lila ég alatt
sárga folt vagyok
komplementer szent
figyelem
milyen dalokat sziszeg
tengelyem
mentén
a szél
nem létező számban
csöppnyi keserű íz
legalább a vers vége
most legyen precíz

Nadja búcsúja Szandrától. Zöld (január 5)

„...erdő kell, rét, tó,
mély, zöld vizű medence,
…de felfal a vörös,
a fekete eléget –
és semmi sem kínál már menedéket...”
(K.A.)

Várakozásillat, tárkonyíz.
Cserépnyi föld párkányra,
és kirajzolódik bennünk
ami még nem szín,
de lehetséges formája.
Hullám és ringás
egyetlen csepp centruma,
időt álmodva magunk
zúzzuk zúduló patakká.
A fa lehelete csak szemünkben
bomolhat lombbá.
Pihegő, élő pixeleket látunk
az ég monitorján.

Tárkonyt és cicafarkát kívántál,
a világpók hálójába bábozta
lelked riadását, ahogyank
kértél barátot,
vagy éppen ismerőst,
ha küldene, hát lennél rá vevő,
mert bizton meggyógyítana az!
Igen, néha a vágy is halált havaz,
mert megérezted a félt halál jegét,
Sshogy mi olvasztaná
nem vörös, nem is kék,
csakis a zöld.
Jeles ponttá lett ama nap,
idővonalad bizonyíték,
hogy tudjuk mi azt is,
mit nemtudunk, halálunk
dátumán évente meghalunk,
ísmétlődések hologramja a gyász,
egyetlen múlás tölti meg a temetőt.

És megint a zöld,
az a szalagos, lengezöld kalap,
ahogy lehunyt szemem oltalmában
megmaradsz, viselvén
fényképen virággá fakadsz,
arcod sziromszép ballada.

Napok óta bennem az a zöld
ezer lehetséges formát költ,
hol kozmoszt modellezne,
hol üde dalt fakaszt,
egy-két taktust megmaraszt,
mielőtt újra elszalad.
Absztrakció kémcsövében párlata,
aztán csak z betű zizegő bánata,
reményt tenyészt, elenyész?
Ősegész, vagy mint Monet képein,
mindent átható színezék?

Halálhíreddel most okot nyert
e matatás a mégelképzeletlennel,
és célt is, hisz te kérted;

küldöm hát a világon túlra,
mint útilaput a liliputi
végtelen útra,vagy inkább
gyógybalzsamként a zöldet,
hasson, tudassa azt,
az a halál sosem öl meg,
ha öl,  vagy ölelés,
feketét, vörösét sose féld,
mert árnyék és vértelen.
Áldott jó föld lehet a nulla,
melybe minden tudat
belehullhat,
Nem mondom hát, ég veled,
az ég csak látszat,
miről bennünk készül a vázlat,
de a zöld örök,
s veled most egyetlen

pontba költözött.

Caruso

IDA MILLNER ASCHKE:

Bánfi Ferenc:Caruso

Nem akartad, hogy összevágott képekből
hangokból állítsak emléket  szerelmünknek.
Mindig irtóztál a túl látványos elemektől,
bár használtad, hogy erősítsd a szabályokat.

Ezért megharagudtál, amikor elmondtam
tervemet. Hisz nem tudtam a szabályokról.
Csak azt tudtam, boldog akarok lenni.
Mert sokat ért a csókod, mint az ősi lélegzet.

Nem tudtam, hogy azért voltál hangos, és
mozdulataid azért voltak teátrálisak,
mert a szabályok kihangsúlyozásával
a láthatatlan és nem hallható törvényre utaltál.

A törvény mely erősebb mint az élet, és
súlyosabb mint a halál pecsétje.
Emlékszem ahogy sírva felhívtalak,
 mi ez már, hogy karjaidban ringatsz.

Elaludnék, de a tér csapdaként működik,
és mire felébredek,elválaszt minket három
határ, ez a rongyos, ez a sérült valami
különváltan az emlékezés különös útján él.

De ami tűztörvénybe simul az az élet,
a súlyos, a megdönthetetlen arany fényű
lobogás, a zuhatag, az örvénylő vér, a zöld.
A könnyű , szép mozdulata az odaadásnak.

Ahogy átüt a perceken. Lemondóan legyintesz
rám. Hangodból a törvény szeretete árad.
A kísérlet a lehetetlenre. Azt mondod épp olyan
felszínes vagyok mint a többi nő. Provokálsz.Ütsz.

Hallgatok. Hallgatod. Azt gondolod, hogy
nem figyelek.Kétségbeesel saját kijelentésedtől.
Hangosan mondod : Halló...Halló...
Már majdnem kimondod a csillagtörvényeket.

Aztán szánva szánsz, mint egy hátát domborító
kis piti vadat, és azt mondod, ne képzeljem el,
hogy ez az egész beteljesületlen volt, mert egy
ilyen kapcsot nem választhat el semmi sem.

A temetésed napján olyan részeg voltam, hogyha
szembejöttem volna magammal hatszor és tízszer,
akkor sem ismerem fel magam az elmosódott
klisében, abban a fura varázslatban, ahol

a sorrentói teraszon új életet ígérő szélkavarban
átfogtad a derekam, és azt mondtad ,hogy kell
a megtisztulás, hisz történelmet akarsz írni a törvény
rejtegetésével, mikor nem mondod ki, csak körbeírod

zenével, emlékekkel: azértis halhatatlanok vagyunk,
és hogy élveztél mindig minden gondolatot velem,
de nem érzed jól magad, térrabszolgákká váltunk,
és hogy eleged van az emberi kapcsolatokból, de

azért is ez a hang vezet, mindegy hova, mibe, a drámai
kíséret tudom csak erősebbé tesz , leszámítva a reggeli
túlvajazott zsemléket, kulcsaim, pénztárcáim elvesztését,
 a sejtekbe sokkolt fájdalomkapcsokkal ha jön az éj.

Olyan nagyon  nagyon nő a hold körül a vak seb.
Tengerként áradok, apadok, kövülök, fényleckéket adok
a gyújtópontok fáklyává válásáról. Nélküled megfoganni
sem tudok, kráterek zuhannak kimondott szavainkért,

 sivatagok fagyában őrlöm a gondmagokat a történetek
nélküli halászok homlokáról, kik gyöngyöket találnak
a túl plasztikus partokon, hova csak a világítótornyok
pászmája ér. Egyenes alakban terjedek a kőszobrok tört

gerincére, a torzók mosolyát tárolom mélyeimben újra
rekonstruálva szikrázó szemeidet is. És idegen égitesten
átlátszóvá teszem kemény formádat, miközben egymás
atomjaira présel minket egy karbonádó robbanás.

Meztelenül és egyedül, ahogy minden ajtón áthaladva
jelentem neked kint vagyok már a szabad ég alatt és
fázom a hiányodtól. Kapd el könnyeimet még ma,
mert borostyánná változhatnak kezed érintésétől.

Valaki azt mondta, hogy a gyémántok öngyulladása
és a megistenülés között a határpont a szerelem
fokán  csak a teremtésről  való lemondással
 érhető el, az örök visszatérés reményével. Hibáztunk.

Hiszek benne rendületlenül.