IDA MILLNER ASCHKE:
„Azt mesélik, hogy amikor lángok fogják körül és tűzhalál fenyegeti a skorpiót, az a fejébe fúrja mérges tüskéjét. A mi kereszténységünk, a mi civilizációnk vajon nem efféle öngyilkosság?”
(Miguel de Unamuno)
Hát nem szomorú az igazság?
Az ember békére vágyik háború idején
háborúra békeidőben.
Szabadságra zsarnokság alatt
és zsarnokságra ha szabad éppen.
Az ember embernek farkasa
és az ember embernek báránya olykor.
Világít és felhőként vonul át
az eltemetett mágikus ókor.
A varázslathoz erő kell
a csodához szívfegyelem
Ám lusta az ember és beteg
eltorzult arccal üvölti át
a nappalt, erdőt, metróhuzatot
szobrokat állít nevetésének
könnyeinek és nem érti
de ordítja: kegyelem!
Szent Pál dadog és botladozik.
Héberül elkezd egy mondatot
és görögül fejezi be.
Ezt latinul beeresztik a rítusba
majd agonizálnak egyet a kereszten.
Pál felkel, kábul, és azt mondja titok.
És eszébe sem jut, hogy
örömhír.
„Csak azt ne képzeld, hogy mágiád csak holmi üdítő és felszabadító szimbolikus játék. Ne feledd, az ősforrásnál vagy, és Jákob lajtorjája mellett! Persze ne várd, és ne is csüggedj, és főleg ne kételkedj, ha a kezedbe kapott varázsbot nem virágzana ki legott. Mert nem fog. Ne szigorú légy önmagadhoz, de végtelenül állhatatos. Amibe fogtál, teljes embert kíván.” (Nagy Katalin Erzsébet)
Kategóriák
- Basic Astrology (8)
- Diary of Nadya (35)
- Ida Millner (30)
- Jelenidővitrin (15)
- Poems (115)
- Rockballads (36)
- Witchproject (22)
- Y DNA haplogroup (9)
25 május 2015
Koszorúba hajlított. Nádya, mintegy médiumként, Maurice Sceve, egykori francia költő lelkületét ölti magára, majd nemekre bomlik
Férfi :
Adja magát buta kényszereknek,
sőt, világváltó eszmékről papol,
az észérvek dobszólóként peregnek,
szerződéshez záradékot csatol.
Minden tettéből csak hiány dadog,
lélektartományokat sújtó aszály,
- forró szelében régmúlt pora száll-,
örökre elveszített édenünk
varázsigéit már nem szólhatja száj.
Miféle holnapokra ébredünk?
Nő;
Napokra ébredünk, más-más ég alatt,
külön valóságom teremtem. Lásd,
szót fogadtam én, habár szívem szakadt.
Miattad véled nem verekszem már,
többé nem kérlel majd könnyes szempár,
szívörvényünk feledd, végy törvényes nőt,
menj, hazudj magadnak fényes jövendőt,
szerelmem pazarolni rád kár volt.
Rám testált bűneiddel csak terhem nőtt;
majd mind visszaszáll fejedre, oly kár!
Férfi;
Oly kár, hogy jó forrásból nem merít, ha
szomjazó, de hamvaszt égi lángot.
Züllött kalandra hívja dolcsevíta,
hű szerelmet nem találhatsz vándor.
A jobb lator, bűnöző a jámbor.
Erényt fakaszt, ártatlant ha ront. Igaz
mindig az, kit átitat szent áhítat,
ha tűnik végleg égről hold, s a nap,
hisz tudja jól, legfénylőbb szikráikat
úgy szórják csillagok, ha hullanak.
Nő;
Ha hullanak tűrt megszokásba évek,
törött üvegpohár lesz életed.
Amint a víz, úgy elfolyik a lélek,
szemed vakul, nem láthatsz fényeket.
Majd megkötöz a fásult félelem,
holott ölelnéd, mint árva önmagad,
áhítod, ám körbe fogják kőfalak,
és bánat mardos, mert tönkre tetted
őt, ki egykor hordozott, a társadat,
vonzalma rég halott, tőled retteg.
Férfi;
Tőled retteg, kivet magából múltam,
bár eltörölni voltod képtelen,
ily furcsa, holtan is élő tanúkat
idéz perébe most a képzelet,
amelyben összeforrt a két szerep,
vádlott és áldozat, csak magam vagyok,
és ha most sem tesznek vallomást azok,
kik minden percem csöndjükbe zárták,
- te és a múlt -, elmerül, mi volt az ok;
csatát miért nyert megint a sátán.
Nő;
Megint a sátán, kaján képpel vádol
rabot, tanú mind elnémíttatott,
bukott angyal zavar kertemtől távol.
A mérgezett gyümölcs megint hatott,
mert nő és férfi nem lakozhat ott
sem már, hol kegyes hazugság az éden.
Így lett a tiszta szándékomból vétek,
harmóniámból disszonáns akkord,
ha lázadásommal is Istent félek,
magából menny, s pokol kiűz akkor.
Férfi;
Ki űz akkor a homlokodról lázat,
ha támad rád nehéz kór, kedvesem?
Miként szolgálhat majd szelíd alázat,
hogy kívánságod többé nem lesem?
Mert elvonom tetőled két kezem,
öledben úgy rejtőzött az, mint madár,
míg feléd rebbent, őrizted volna bár!
Nem találsz, ha látsz is bármely nővel;
szívünknél kezdődik már a hóhatár,
lásd, halott a nyár a rózsatőben.
Nő;
A rózsatő bennem illatoz, ha vonz
fullánkja mézemre éhes méhnek,
de hervad harmadnapra, rontást, ha vonsz
köréje. Mint Zsuzsannát a vének
lested, miként vált csönddé az ének,
mi egykor miránk tüzes tavaszt dalolt,
kívántad kegyetlenül, legyen már holt,
hisz eddig éltetett mindent, mi szép.
Nem tűrhetsz kedvest másmilyent, csak ha „volt”;
farkas a kisbárányt, így tépi szét.
Férfi;
Így tépi szét bűvös vonzalmad balsors,
nem véd imádság, hiába vakhit.
Idillre vágysz, de mandragórát majszolsz,
mámor, majd megszokott kéj a baksis.
Akár malmozhatsz, de jó a sakk is
időd töltened, csak peregnek évek,
- ha nem dönt senki mellett, nem is téved-,
a megváltás már úgysem lesz tiéd;
szerezd, birtokold, költsd el, mint a béred,
hogy testekké váljon minden igéd!
Nő;
Minden igéd bennem úgy rejtezett el,
mint tó mélyén megbúvó kishalak.
Átöleltelek szelíd szerelmemmel,
míg múlott éjre éj, és napra nap,
mint víz hullámzik, úgy ringattalak,
légy tükrére forradó örök való,
vagy öblébe horgonyzott erős hajó,
lettem alattad, lágy közeg, nem „Én”,
ki gyengeségét meglátni vak, ha jó
reménység fátyla felhőzné szemét.
Férfi;
Felhőzné szemét tiszta vágyunk ege,
mert elborít mindent a rút szemét.
Nem látni jó; ez sorsunknak mérlege,
kitörni ebből indulat kevés.
Hát húzd csak meg magad, no légy szerény!
Hol érdek kancsalít, számítás oroz,
szegényként meglapulj, míg gazdag toroz,
vagy vásárra bőröd, ha úgyis jó;
kaparj, hátha jut belőle, légy okos!
Akár lehetsz Te díjnyertes ringyó.
Nő;
Díjnyertes ringyónak hirdették sokan,
mikor szemérméből kivetkezett,
gyönyörre szánta testét oly boldogan,
amint az öntudatlan kisdedek.
Ámult, ha vádolták, hogy vétkezett,
holott nem számítgatott, és nem latolt,
ha férfiasság a mélyébe hatolt,
a kéjt szerette, vérének dalát;
engedelmesen tárult, akár a holt
anyag, ha Istennek adja magát.
Adja magát buta kényszereknek,
sőt, világváltó eszmékről papol,
az észérvek dobszólóként peregnek,
szerződéshez záradékot csatol.
Minden tettéből csak hiány dadog,
lélektartományokat sújtó aszály,
- forró szelében régmúlt pora száll-,
örökre elveszített édenünk
varázsigéit már nem szólhatja száj.
Miféle holnapokra ébredünk?
Nő;
Napokra ébredünk, más-más ég alatt,
külön valóságom teremtem. Lásd,
szót fogadtam én, habár szívem szakadt.
Miattad véled nem verekszem már,
többé nem kérlel majd könnyes szempár,
szívörvényünk feledd, végy törvényes nőt,
menj, hazudj magadnak fényes jövendőt,
szerelmem pazarolni rád kár volt.
Rám testált bűneiddel csak terhem nőtt;
majd mind visszaszáll fejedre, oly kár!
Férfi;
Oly kár, hogy jó forrásból nem merít, ha
szomjazó, de hamvaszt égi lángot.
Züllött kalandra hívja dolcsevíta,
hű szerelmet nem találhatsz vándor.
A jobb lator, bűnöző a jámbor.
Erényt fakaszt, ártatlant ha ront. Igaz
mindig az, kit átitat szent áhítat,
ha tűnik végleg égről hold, s a nap,
hisz tudja jól, legfénylőbb szikráikat
úgy szórják csillagok, ha hullanak.
Nő;
Ha hullanak tűrt megszokásba évek,
törött üvegpohár lesz életed.
Amint a víz, úgy elfolyik a lélek,
szemed vakul, nem láthatsz fényeket.
Majd megkötöz a fásult félelem,
holott ölelnéd, mint árva önmagad,
áhítod, ám körbe fogják kőfalak,
és bánat mardos, mert tönkre tetted
őt, ki egykor hordozott, a társadat,
vonzalma rég halott, tőled retteg.
Férfi;
Tőled retteg, kivet magából múltam,
bár eltörölni voltod képtelen,
ily furcsa, holtan is élő tanúkat
idéz perébe most a képzelet,
amelyben összeforrt a két szerep,
vádlott és áldozat, csak magam vagyok,
és ha most sem tesznek vallomást azok,
kik minden percem csöndjükbe zárták,
- te és a múlt -, elmerül, mi volt az ok;
csatát miért nyert megint a sátán.
Nő;
Megint a sátán, kaján képpel vádol
rabot, tanú mind elnémíttatott,
bukott angyal zavar kertemtől távol.
A mérgezett gyümölcs megint hatott,
mert nő és férfi nem lakozhat ott
sem már, hol kegyes hazugság az éden.
Így lett a tiszta szándékomból vétek,
harmóniámból disszonáns akkord,
ha lázadásommal is Istent félek,
magából menny, s pokol kiűz akkor.
Férfi;
Ki űz akkor a homlokodról lázat,
ha támad rád nehéz kór, kedvesem?
Miként szolgálhat majd szelíd alázat,
hogy kívánságod többé nem lesem?
Mert elvonom tetőled két kezem,
öledben úgy rejtőzött az, mint madár,
míg feléd rebbent, őrizted volna bár!
Nem találsz, ha látsz is bármely nővel;
szívünknél kezdődik már a hóhatár,
lásd, halott a nyár a rózsatőben.
Nő;
A rózsatő bennem illatoz, ha vonz
fullánkja mézemre éhes méhnek,
de hervad harmadnapra, rontást, ha vonsz
köréje. Mint Zsuzsannát a vének
lested, miként vált csönddé az ének,
mi egykor miránk tüzes tavaszt dalolt,
kívántad kegyetlenül, legyen már holt,
hisz eddig éltetett mindent, mi szép.
Nem tűrhetsz kedvest másmilyent, csak ha „volt”;
farkas a kisbárányt, így tépi szét.
Férfi;
Így tépi szét bűvös vonzalmad balsors,
nem véd imádság, hiába vakhit.
Idillre vágysz, de mandragórát majszolsz,
mámor, majd megszokott kéj a baksis.
Akár malmozhatsz, de jó a sakk is
időd töltened, csak peregnek évek,
- ha nem dönt senki mellett, nem is téved-,
a megváltás már úgysem lesz tiéd;
szerezd, birtokold, költsd el, mint a béred,
hogy testekké váljon minden igéd!
Nő;
Minden igéd bennem úgy rejtezett el,
mint tó mélyén megbúvó kishalak.
Átöleltelek szelíd szerelmemmel,
míg múlott éjre éj, és napra nap,
mint víz hullámzik, úgy ringattalak,
légy tükrére forradó örök való,
vagy öblébe horgonyzott erős hajó,
lettem alattad, lágy közeg, nem „Én”,
ki gyengeségét meglátni vak, ha jó
reménység fátyla felhőzné szemét.
Férfi;
Felhőzné szemét tiszta vágyunk ege,
mert elborít mindent a rút szemét.
Nem látni jó; ez sorsunknak mérlege,
kitörni ebből indulat kevés.
Hát húzd csak meg magad, no légy szerény!
Hol érdek kancsalít, számítás oroz,
szegényként meglapulj, míg gazdag toroz,
vagy vásárra bőröd, ha úgyis jó;
kaparj, hátha jut belőle, légy okos!
Akár lehetsz Te díjnyertes ringyó.
Nő;
Díjnyertes ringyónak hirdették sokan,
mikor szemérméből kivetkezett,
gyönyörre szánta testét oly boldogan,
amint az öntudatlan kisdedek.
Ámult, ha vádolták, hogy vétkezett,
holott nem számítgatott, és nem latolt,
ha férfiasság a mélyébe hatolt,
a kéjt szerette, vérének dalát;
engedelmesen tárult, akár a holt
anyag, ha Istennek adja magát.
Fekete Madonna
IDA MILLNER ASCHKE:
Éj száll szívükre hirtelen,
ahogy meggörbült tengelyen
pörögnek.
Olvasod:- megmikrózta gyermekét,
és halott gyermekét hintáztatta
a játszótéren.
Éj száll szívükre hirtelen
fekete holdból kilép az árnyék.
Az árnyék éhes az árnyékot
fekete sugár járja át.
A sötét hízik, fal, emészt,
gyomra kordul, bele csavarodik
és elönti a fekete epe
a legragyogóbb törvénytáblát.
Éj száll szívükre hirtelen,
ahogy meggörbült tengelyen
pörögnek.
Olvasod:- megmikrózta gyermekét,
és halott gyermekét hintáztatta
a játszótéren.
Éj száll szívükre hirtelen
fekete holdból kilép az árnyék.
Az árnyék éhes az árnyékot
fekete sugár járja át.
A sötét hízik, fal, emészt,
gyomra kordul, bele csavarodik
és elönti a fekete epe
a legragyogóbb törvénytáblát.
20 május 2015
Nádya rádöbben, egész létünk merő káprázat. Zóhár
Összeállni látszik pillanatra,
mi aztán mindig, újra szertehull.
Ismeret, hit, cél, akarat, képzet;
mind sodródó dűnék csak,
létezéssivatagunk matériahomokjának
kósza fodrai. Hullámzásuk vélnéd sorsodul,
holott a szél nem te vagy,
sem a köröttük támadó porkavar,
csupán nap-, és holdégette csillámainak
örökkévaló tündöklése.
.
18 május 2015
Ida sürgős levelet ír apjának
IDA MILLNER ASCHKE:
Ott hagytuk abba, hogy entrópia
meg vörös-eltolódás, ugye apa?
Aztán szomorúan néztél rám.
Másnap felhívtalak, hogy közöljem
töltött paprikát főztem...
aztán izgatottá vált a hangod
mikor jössz? kérdezted tőlem
Apa jövök akárhogyan
bár lábamba kutyák akaszkodtak
most írja a kísértő talán
a százhuszonötödik oldalt
és mindenféle jogszabályra
hivatkozik
mögötte egy szárnyatlan
kőszobor bekötött szemekkel
kőszívéhez érne kőkezével
hogy megtudja tényleg dobog?
De kezében a mérleg és a pallos
kőagyában a kettős kötés
hogy ő mást játszik mint amit kell.
egy üres szoba fáradtzöld színei
ahova nem léphet Emmanuel.
Kelj fel ha elestél mondtad mindig
és gyere hozzám én felemellek...
és én búbos horzsolásokkal térdemen
botladoztam feléd csámpás lábaimmal
majd karomat emeltem, hogy
felemelhess...
de nem emeltél a magasba
azt mondtad minek, hisz tudok járni
és nevettél, hogy sikerült megviccelned.
Aztán kivetted a szálkát a szememből
de ehhez orvosi kanalat használtál
a forgó széket anyával fogattad le
és amikor bokám a küllőkbe ragadt
egy határozott mozdulattal a szemembe
néztél és visszarándítottad bokámat
az eredeti pozícióba.
Apa, jövök bárhogy legyen,
bár a rétek füve meztelen talpam alatt
szúróssá sárgult az időben.
S amikor nem érzem selymüket
egy kőarc keresi szívét
s hozzá a dobogást
ebben az ősi esőben.
Bánfi Ferenc: E világ ura |
Ott hagytuk abba, hogy entrópia
meg vörös-eltolódás, ugye apa?
Aztán szomorúan néztél rám.
Másnap felhívtalak, hogy közöljem
töltött paprikát főztem...
aztán izgatottá vált a hangod
mikor jössz? kérdezted tőlem
Apa jövök akárhogyan
bár lábamba kutyák akaszkodtak
most írja a kísértő talán
a százhuszonötödik oldalt
és mindenféle jogszabályra
hivatkozik
mögötte egy szárnyatlan
kőszobor bekötött szemekkel
kőszívéhez érne kőkezével
hogy megtudja tényleg dobog?
De kezében a mérleg és a pallos
kőagyában a kettős kötés
hogy ő mást játszik mint amit kell.
egy üres szoba fáradtzöld színei
ahova nem léphet Emmanuel.
Kelj fel ha elestél mondtad mindig
és gyere hozzám én felemellek...
és én búbos horzsolásokkal térdemen
botladoztam feléd csámpás lábaimmal
majd karomat emeltem, hogy
felemelhess...
de nem emeltél a magasba
azt mondtad minek, hisz tudok járni
és nevettél, hogy sikerült megviccelned.
Aztán kivetted a szálkát a szememből
de ehhez orvosi kanalat használtál
a forgó széket anyával fogattad le
és amikor bokám a küllőkbe ragadt
egy határozott mozdulattal a szemembe
néztél és visszarándítottad bokámat
az eredeti pozícióba.
Apa, jövök bárhogy legyen,
bár a rétek füve meztelen talpam alatt
szúróssá sárgult az időben.
S amikor nem érzem selymüket
egy kőarc keresi szívét
s hozzá a dobogást
ebben az ősi esőben.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)